"Látom a lelked, a valódi lényedet, tényleg látom, hogy ki vagy. "

 "Látlak!"

Hogyan neveljünk rossz felnőttet?

 

 

Gary Chapman, 25 éve alkotta meg az öt szeretetnyelv elméletét. A tesztet én is használom, de ahogy a Jámbor Gyuláné-féle táblázatot, ezt is inkább gondolatébresztőül. Ugyanis, mint minden kategorizálás ez is egyszerűsít.

Valójában mit szeretünk..., bármit, amiben feltűnőek vagyunk, észre vesznek bennünket.

„Van bennünk valami, amit mi magunk sem tudunk, olyasmi, amit elfojtunk, de attól még létezik és végül már túl késő lesz, hogy bármit is tegyünk, ellene.
Ez az egyetlen oka, hogy reggel felkelünk, csak emiatt viseljük el a szemét főnököt, vért, izzadságot és könnyeket. Ezért akarjuk, hogy az emberek tudják milyen jók, vonzók, nagylelkűek, viccesek és okosak vagyunk valójában. Féljetek tőlem vagy tiszteljetek, de könyörgök higgyétek el, hogy különleges vagyok.
A függőségünk közös, elismerésfüggők vagyunk. Mindannyiunk közös mániája a vállveregetés meg az arany óra, és az a rohadt "nagy vagy", hipp hipp hurrá. Mind okos fiúk vagyunk, gyűjtjük a trófeákat –…….. crazy diamond-.
Valójában csak majmok vagyunk öltönybe csomagolva, és esdeklünk az elismerésért. Ha ezt tudnánk, biztosan nem tennénk, de nem látunk túl a félelmeinken. És, ha volna második esélyünk, meg is kérdeznénk MIÉRT……?” ( Revolver )

Amíg élünk "stroke" pontokat gyűjtünk, érintéseket, ütéseket..., mindegy, csak érezzük, hogy vagyunk. 

A gyereknevelésben ez szokott lenni a "hogyan neveljünk magunknak rossz gyereket", kérdése.

Mert a gyerek is így működik, ha a rossz tetteiért nagyobb stroke értéket kap, mint ha jót tett volna, idővel nem fogja megérni neki jót tenni, vagy olyan helyen próbálkozik egy idő után, ahol ezt rendesen megfizetik neki.

 

A felnőttekkel miért lenne más a helyzet?

A köszönés ennek alapvető és legfontosabb formája. 

Rengeteg írnak a köszönés csoportképző és fenntartó szerepéről..., de miért köszönünk egyáltalán?

"Egy nap gimnazista diáklányom, aki a Független Diákparlament "választott" képviselője volt, lépcsőn lefelé jöttében kissé gúnyosan "Dicsértessék a Jézus Krisztus!"-sal köszönt nekem. ( Iskolánk világi iskola, a napszaknak megfelelő köszönési forma az elvárt. Ez egyértelműen egyfajta gúnynak volt szánva...) Mint illik, fogadtam a köszönést, s válaszoltam rá: "Mindörökké, ámen!"

Valójában mi történt...? Ki szerette volna fejezni egy köszönésben, hogy nem tartozunk egy csoportba. S, hogy ő valaki, mert már tartozik valahová, ami nem az én csoportom. De ha rendesen köszön, akkor is valaki lett volna, hisz ez a köszönés lényege: Észrevettelek. Megláttalak. Fontos vagy számomra. 

De mivel fiatal még, nem tudja, nem jóllakottság, esetleg az ízlések közti különbség a fájdalmas, sokkal inkább az éhség. ( Remélem sosem ismeri meg.)

Ha igazán fájdalmat akarunk okozni valakinek, nem bántani kell..., hanem bántani sem kell. Ha levegőnek nézel valakit, az jobban fáj. 

A semmibe vétel a legrosszabb, amit tehetünk embertársainkkal.

Tulajdonképpen örülni kell egy ilyen találkozásnak is:

Megtisztelt, mert észrevett, köszönt, s a stílusban az is benne volt, előzőleg gondolkodott rajtam, még ha számomra ( az ő szemszögéből ) pillanatnyilag nem is előnyös eredményre jutva. De megbecsült azzal, hogy emberszámba vett, még ha "ellenfélnek" tekintve is. ( Nem mellékesen, Pál apostol is is így lett Saulból..., biztos sokat elmélkedett a keresztény szektán. )

Köszönni, bárhogy is tesszük, annyit jelent: "Látlak!" Észre vettelek..., fontos vagy számomra. ( Mint az Avatar című filmben. ) S ez nem kevés.

"Látom a lelked, a valódi lényedet, tényleg látom, hogy ki vagy. Tisztellek, tisztellek, tisztellek, téged, téged, téged, a kapcsolatot veled." ( Avatar )

Ha LÁTJUK a másikat..., nem kellenek tesztek, megy minden, mint a "karikacsapás".

 

 

2019. 07. 11.