"Hány kavicstól kezdve beszélhetünk egy rakásról : két, három, négy, öt vagy több kavics kell hozzá?" ( I. )
"Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, (...)" ( Mózes 1. könyve )
1. 2012. -ben beneveztem diákjaimmal a "Camelbak Vértesi Terepmaraton- Teljesítménytúra és futóverseny"-re. Mindenki a maraton távra nevezett, Szártól Szárig, ám két lányom Várgesztesnél feladta. Később próbáltam lelevelezni a szervezőkkel, legalább a félmaratoni táv oklevelét kapják meg s a vele járó kitűzőt..., a válasz ennyi volt, "maratonra neveztek, azt nem teljesítették, semmit sem kapnak". Neveztek volna félmaratonra, vagy szedték volna össze magukat. "Jövőre szívesen látjuk őket!"
Első megközelítés tehát, mit "vállaltunk" az emberi léttel? S tudjuk-e teljesíteni azt?
2. Volt egy barátom, aki a Kinizsi Százason a célban csak pár perccel haladta meg a elvárt 24 órát, már semmit sem kapott. Kicsit meg is volt sértődve..., de elmagyarázták neki, ha most engednek, hol lesz vége az alkudozásoknak? Muszáj szigorúnak lenni.
Van-e leírás, hogy mi a szint az emberséghez, mit kell teljesíteni és mennyi idő alatt?
Találtam egy rendkívül bárgyú definíciót az "emberre" a Wikipédián, nem tudtam sírjak, vagy nevessek rajta: "Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására."
Nem kezdeném "szétcincálni" nem éri meg, túl könnyű lenne, s nem csak a "bizonyíték hiány elve" miatt sebezhető, de minden elemében kifogásolható. Helyenként túl általános, helyenként túl kirekesztő S nem jelent kihívást, s valódi paramétereket sem ad meg, amik teljesítésével elmondhatjuk, kitűzhetjük a "emberiesség nagy túrájának" jelvényét, s büszkén hordhatjuk is, jogot szereztünk hozzá.
Először is korábban már beszéltünk róla, van egy érdekes jelenség, maga az evolúció. Valahogy "léttöbblet" mutatkozik az élet előrehaladtával. Ezt például a tanulási modellek az állatvilágban is mutatják..., tehát feltételeznünk kell, az ember intelligensebb, egy macskánál. De legalábbis magasabb szinten éli meg a valóságot, jobban érti a létet.
Valami ilyesfajta láncolatra céloz C. S. Lewis:
"Ha naprendszert véletlen ütközés hozta létre, akkor az élet megjelenése ezen a bolygón szintén a véletlen műve volt, és az ember egész evolúciója szintén véletlenszerű volt. Ha ez így van, akkor minden jelenlegi gondolatunk is véletlenszerű – az atomok mozgásának véletlen mellékterméke. És ez vonatkozik a materialisták és csillagászok gondolataira is, ahogy bárki máséra is. De ha az ő gondolataik csupán véletlen melléktermékei, miért higgyük el, hogy igazuk van? Semmi okot nem látok rá, hogy azt higgyem, egy véletlen képes számot adni az összes többi véletlenről."
Most nem célunk a kezdetről beszélni, korábban már megtettük, Willigis Jager "teremtés elmélete" ismertetésekor.
Inkább azt kellene megértenünk, az emberi szenvedés, bizonytalanság érzés, önmarcangolás mennyiben több, mint az állatok "nyugodt" ösztönössége?
"Úgy éreztem, igazán szörnyeteg vagyok. De aztán...., most úgy érzem, hogy ez így szép. (...) Ez a fájdalom, ez az iszonyat: ez a szép az emberben. Az állatok, amelyek ezt nem érzik bizonyára boldogabbak. De én a fél világért sem cserélném el ezt a fájdalmat, sőt ezt az iszonyt sem, s még hazugságainkat, önzésünket sem adnám oda az ő öntudatlanságukért és boldogságukért." ( Vercors: Tropi-komédia, 225. o. )
OK! Érezzük, hogy Vercorsnak van némi igazsága. De akkor miért küzdünk a "belső békéért" a "gondolattalanság ösztönösen tiszta" állapotáért? Miért akar mindenki mennybe menni, s nem a pokolba? ( Erről is volt már szó korábban! )
Eugen Herrigel írása klasszikusnak számít a mi körünkben, szenvedek, hogy ne kelljen gondolkodnom, s "Az" lőjön helyettem? ( https://terebess.hu/zen/mesterek/herrigel.html ) Nem lenne egyszerűbb macskának maradni? ( Mellékesen ez emlékeztet engem egy kicsit Herakleitosz italozással kapcsolatos elméletére, a lélek szeret nedvesedni... )
Az első probléma, hogy lusták vagyunk, szeretünk osztályozni, pedig a valóság nem ilyen "sarkos", rengeteg átmenet van benne. Pillanatonként változik.
"A természet nem osztályoz. Mi osztályozunk, mert így kényelmesebb." ( Vercors: Tropi-komédia )
Lehet, ez a lustaságnak nevezett dolog, ez a hatékonyság lenne a lényeg?
A Biblia így kezdődik:
"Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, (...)" ( Mózes 1. könyve )
"Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, (...)" ( Mózes 1. könyve )
"Észrevenni", "megnevezni", csak az tud, aki eltávolítja magától a dolgokat, távolról szemléli, "biztos távolságból". Mindazonáltal így el is szakadva tőle. ez nyilván fájdalommal jár. Elvesztettük az eredendő ártatlanságunkat, megjelenik az ego, s ez osztályoz..., "jókra és rosszakra" osztva a világot.
Ám a következő mondat máig kissé rejtélyes a számomra:
"Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz." ( Mózes 1. könyve )
Isten tudja mi a jó és rossz? Ez legfeljebb a "JÁTÉK" szempontjából értékelhető kijelentés, de még úgy sem, hiszen idő van..., illetve nincs, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. S ha belegondolunk, így a "szentlélek ellen elkövetett bűn" fogalma is érdekessé válik ( a bűn, amire nincs megbocsátás ), s valódi tartalommal töltődik fel, s az isteni empátia szerepét érthetővé teszi. Ami rossz Istennek, az rossz nekünk is! Ez a lényeg.
Hogy segít ebben ez a távolságtartás.
A macska csak macska lehet, de Te némi gyakorlással bármi. Nem csak elvehetsz, adhatsz is a körülötted lévő érző lényeknek, ( „Valaki megérintett, mert éreztem, hogy erő áradt ki belőlem.” ( Mk 5,46 )) de ha jól belegondolsz, ez az együttérzés így ki fog terjedni a nem élőkre is.
Kant óta neve van ennek, "differentia transzcendetálisnak" hívják:
"Az az én, amelyik gondolkodik, különbözik attól az éntől, amely magát szemléli." ( Kant )
"Maga a szem sohasem fordul elő a látótérben, mert a látótér határaként és feltételeként semmiképpen sem lehet a látótéren belüli tárgy." ( Nyíri Tamás - Ludwig Wittgenstein )
Ez így számomra mindig problémás volt, valószínűleg mert nem szimplán bölcsész végzettségű vagyok, de közöm van a "techné"-hez is, mint anno a görögöknek is. Ők sem beszéltek olyasmit, amit valahogy nem lehet hasznosítani!
A Nevető filozófusnak, Demokritosznak van egy "látáselmélete", nyilván elavult, de van benne egy fontos elem, amit a fentiek figyelmen kívül hagytak; aminek nincs hatása, az nincsen.
"A látás létrejöttét tükörképpel magyarázzák: a visszatükröződés a szem és a látott tárgy közötti levegőben jön létre, mégpedig úgy, hogy a látott dolog a szem és a dolog között „összepréselődik”, alakká zárul. Ugyanis azt állították, hogy minden dolognak van valamilyen kiáramlása, és ez a kiáramlás eltérő a szem pupillájából történő kiáramlással, amiből az következik, hogy ami azonos anyagból épül fel, mint a pupilla azt nem láthatjuk. A tárgyakból történő kiáramlás összeütközvén a szemből érkező kiáramlással a levegőben egy lenyomatot képez: „a lenyomat úgy jön létre, mint amikor az ember a viaszban készít ilyent”. A lenyomat aztán tükröződik az amúgy nedves szemben, és így jön létre a látás. A szem belsejét pedig úgy írják le, mint ami nedves és szivacsos anyagú, ezért képes befogadni a bejövő képeket." ( Wikipedia )
"Lenyomatnak" lennie kell. Tehát nem vonhatjuk ki magunkat; de emberi létünkből fakadóan ki vagyunk szakadva a természetből. Ez nyilvánvalóan fájdalmas..., mint pl. Sartre elmélete a szerelemről...
S ahány ember, annyi szerelem...; s annyi valóság.
Csoda, hogy nem tudjuk meghatározni a szerelmünk tárgyát, amivel összeolvadnánk, de nem lehet, mert még magunkat sem tudjuk definiálni, csak annyit tudunk, el vagyunk szakítva a gyönyörű valóságtól, miközben benne is vagyunk. Fájdalmas "lenyomatokat" szenvedve el ebből a hol viharosabb, hol szelídebb, de mindenképpen elég ambivalens érzelmekkel terhelt kapcsolattól
"Minden bajunk forrása, hogy az emberek nem tudják, micsodák, és nem értenek egyet abban, hogy mik akarnak lenni." ( D. M. Templemore - Vercors: Tropi-komédia )
Van azonban ennek a "különállásnak" egy borzasztó következménye is..., nagyképűvé tehet, rendszeren felül állónak tűnhetünk ez által, akiknek joguk van uralkodni más teremtmények életén.
Kant felteszi a kérdést:
"Miért nincs az embernek piaci ára?"
Miért? A macskának van? Ha igen, milyen alapon árulunk egy érző lényt?
"Az ember nem merül ki abban, hogy fizikai-empirikus tárgy, transzcendenciája révén az érzéki világ fölé tud emelkedni, mert "két világ polgáraként" egyrészt része az empirikus-objektív természetnek, másrészt szubjektumként mindig transzcendálja, ezért van az embernek méltósága és ezért érdemel feltétlen tiszteletet." ( Nyíri Tamás )
Veszélyes logika..., ezek szerint csak emberekre jellemző meghasonlottságban élő lényeknek jár méltóság és tisztelet?
Ez durva.
"Mindnyájan megérdemeljük, hogy elkárhozzunk." ( Vercors )
"Az emberiség egy zártkörű klubhoz hasonlít: csupán mi magunk határozzuk meg, hogy mit nevezünk emberinek." ( Vercors: Tropi-komédia, 222. o. )
Összejövünk zárt körű klubjainkba és a "gyilkosok" kitüntetik egymást?
És tényleg...
"Valahányszor becsuktam / a bicska pengét / ( puszták neveltje ): emberré újultam: / hisz gyilkos is lehetnék." ( Illyés Gyula: Keresztény humanitás )
 |
| "Miért nincs az embernek piaci ára?" |
2019. 06. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése