belém esett, az a szó, mint a nyugalmas tóba a kő. ~ Kis naiv dolog...

 "csak egy szó"

"egy díszhelyet valamelyik bolondokházában" ( II. )

 

 

Amire minden "próféta" vágyik:

"KÓSA: ( Kopogtat és belép. Szelíd, de komoly; egy kicsit sápadt. Bodrogi felé megy, ki Czirmossal és Bogyóval együtt tartózkodó várakozásban van. ) Boldog új esztendőt kívánok, Bodrogi úr! ( Kezet fog vele. ) Magának is, Czirmos bácsi! ( Kezet fog Czirmossal. ) S magának ugyancsak, kedves kislányom. ( Kezet fog Bogyóval. )

BODROGI: Kósa úrnak is kívánunk minden jót, mind a hárman.

KÓSA: Köszönöm szépen.

BODROGI: Tessék helyet foglalni.

KÓSA: Leül. Jólesik leülni… Hiába, no… Telik az idő…

BODROGI:  ( Leül Kósával szemben. ) Nekem is jólesik, Kósa úr.

KÓSA: Hát magának is telik… De magának még van miből… Nekem azonban… ( Czirmosra néz. ) Ugye, Czirmos bácsi?

CZIRMOS: Én adok magának az enyimből.

KÓSA:  ( Czirmoshoz. ) Jobb lesz, ha megtartja. Magának több öröme telik ebben a világban.

CZIRMOS : Abból is adok Kósa úrnak, az örömből.

KÓSA: Nagy adakozó kedviben van! De hát sokan így vagyunk mostanában… Leginkább talán az, aki egy szót sem szól, mint ahogy Bodrogi úr teszi, aki ugyancsak nagy adakozásban volt Bagiéknál, a tegnap este…

BODROGI: Ha már ezt felemlíti, Kósa úr, valamit meg akarok mondani.

KÓSA: Tessék. ( Odaszól Bogyóhoz. ) Üljön le, kicsi húgom.

BOGYÓ: ( Leül. )

KÓSA: ( Öreges gyöngédséggel megsimogatja a Bogyó arcát, s Bodrogihoz. ) Szép gyermek!

BODROGI: Idehoztuk, s most már itt is marad.

KÓSA: ( Int is alig a fejével Bodroginak. ) No, tessék! Mondja el, amit akar.

BODROGI: A tegnap este nagyot fordult az életem, Kósa úr. Maga tudja, hogy én miképpen éltem, amióta itt lakom a maga házában.

KÓSA: Tudom.

BODROGI: Nem esnék jól, ha bőven el kéne mondanom. Ami lényeges belőle, az nem kevesebb, mint az, hogy az álmaimat eladtam. S ámbár „okos” számításból tettem ezt, a végin mégis utolsó koldus lettem, aki mindenkinek tartozott, s önmagának a legtöbbel.

KÓSA: Tudom.

BODROGI: S már azon az úton voltam, a maga segítségével, hogy a tegnap este a lelkemet és a testemet is eladjam.

KÓSA: Tudom.

BODROGI: De a kegyes sors úgy fordította a dolgot, hogy magamnak mindent megfizettem, ami járt. De még hátravan a többi, amivel az embereknek tartozom, s főleg magának.

KÓSA: Tudom.

BODROGI: De bármi történik, én a tegnap óta s már ezután csak azt mondom, amit igazán érzek és gondolok. Ebben a pillanatban pedig azt érzem, hogy magától bocsánatot kell kérnem, ha a tegnap este megbántottam volna. Gondolni pedig azt gondolom, hogy zokszó nélkül elmegyünk a házából, ha a házbér miatt vagy bármi oknál fogva úgy akarná.

CZIRMOS: ( Az utolsó mondatoknál úgy jön közelebb, hogy Kósát lássa; most nagy várakozással nézi őt. )

KÓSA: ( Szelíd szomorúsággal nézi Bodrogit. ) Maga nem ismer engem… ( Várakozó csend. )  

KÓSA: De én sem ismertem idáig magamat… Úgy éltem, ahogy szokás. De a sors titkokat rejteget az ember számára, és az élet meglepő fordulatokat… Menvén az úton, belebotlunk egy nagy kőbe, s talán ott a váratlan fordulat. Vagy meglátunk valamit, esetleg meghallunk egy szót… Hát én meghallottam egy szót!

CZIRMOS: ( Nagy várakozó arccal lehúzódik az asztal mellé egy székre. )

KÓSA: Az aztán belém esett, az a szó, mint a nyugalmas tóba a kő. Megfodrozott engem, sőt hullámzásba borított; s azok a hullámok bizony nem kíméltek engem sem éjszaka, sem nappal… Mert éjjel elnyelték szokott nyugalmamat, sőt szívemet támadták meg, ide és oda verdesvén őt, akár sziklához vertek volna egy kis csónakot… S ha azt reméltem, hogy majd a reggel meg fog váltani, akkor ez a reménységem nem válott valóra, mert egész nap űzettem azon az egy szó által, mely háborgóvá tette éltemet…

BODROGI: ( Részvéttel. ) Egyetlen szó tette ezt?

KÓSA: Egyetlen szó indítá el mindezt, amit panaszlok.

BODROGI: Nem szabad nekünk is tudni azt a szót?

KÓSA: De rosszul mondom, hogy panaszlom, ami velem történt. Nem panaszlom én, hanem inkább megnyugszom a sors bölcs végzetében, bárha ilyen erővel tört is rám… S megnyugodván, elgondolom magamban, hogy valóban, mily hívságos életet éltem!… Gyűjtöttem a pénzt, örömet lelvén a vagyonban… Csekélynek mondható, ami jót másokkal tettem; sőt magamról is megfeledkeztem, ha azt tekintem, ami az emberben nem mulandó…

BODROGI: Csakugyan nem ismertem magát, Kósa úr!

KÓSA: Hát most ismer… Azaz még most sem egészen, mert nem tudja, hogy én magára nem haragszom. Sőt a haragnak ellenségihez mentem, hálát és szeretetet hozván magának, mely hála és szeretet áradjon magára öreg és megnyugodott szívemből…

BOGYÓ: ( Könnyes a szeme, az öreg Kósa kezére teszi a kézét. )

BODROGI: Nem érdemlem meg, Kósa úr.

KÓSA: Aki eljön példájával, bár esetleg az egek küldték is, annak jutalmát nem mérjük úgy, mint egyebet mérni szokás. De mivel mégis emberek vagyunk, amíg testet hordunk, szabad legyen nekem is emberi módon valamit tenni.

BODROGI: Természetes, Kósa úr.

KÓSA: Hát akkor legyen természetes, Bodrogi úr, hogy nekem soha házbért nem fizet, mert ez a ház a magáé.

BODROGI: Dolgozni fogok, ahogy álmaimban akartam. S elrendezek mindent, amivel tartozom. Szívből köszönöm, hogy erre alkalmat ad nekem. Semmi egyébbel ne jutalmazzon engem.

KÓSA: A földi jutalom, az nem jutalom, kedves Bodrogi úr. De amit én kaptam magától, az jutalommá vált öreg napjaimban.

BODROGI: Tőlem?! Mit kapott tőlem?

KÓSA: Egy szót.

BODROGI: Milyen szót?

KÓSA: ( Elérzékenyedve néz, aztán lassan mondja ki. ) „Bálványimádó.”

BODROGI: Mondtam.

KÓSA: S igaza volt…

BODROGI: Akkor.

KÓSA: ( Küzd a sírással. ) Igen, akkor… Most már nem vagyok az… Ezt magának köszönöm… ( Megfogja a Bodrogi kezét, sírva feláll. ) Köszönöm…

BODROGI: Karon fogja Kósát, és ketten kimennek a szobából. ( Czirmos és Bogyó meghatódva néznek Kósáék után, aztán Bogyó lassan leül, Czirmos elfordul, odamegy a kályhához, felvesz egy hasábfát, majd visszateszi, és Bogyó félé fordul. )  

CZIRMOS: Lehet, hogy nekem is meg kéne változni.

BOGYÓ: Magának mért?

CZIRMOS: Hogy olyan vidám legyek ismét, amilyen voltam.

BOGYÓ: ( Feláll, megtörli a szemét; látszik, hogy nehezen megy a dolog, de elkezdi a játékot, hogy viduljon az öreg; a virágot is a kezébe veszi. )" ( Tamási Áron: Hullámzó vőlegény )

 

Jézus sem találkozott ezzel a jelenséggel túl gyakran:

"Amikor beért Kafarnaumba, egy százados járult eléje, kérve őt: „Uram – szólította meg –, szolgám bénán fekszik otthon, és rettenetesen kínlódik.” „Megyek és meggyógyítom” – felelte neki. A százados ezt mondta neki: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – elmegy, a másiknak: Gyere ide! – odajön hozzám; vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! – megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” A századosnak pedig ezt mondta Jézus: „Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” A szolga még abban az órában meggyógyult." ( Mt 8,5-13 )

 

Nem ez a tipikus.

Nagyon nem.

 

Ahogy Hofi Géza mondta egy másik, szintén Tamási Áron darabban ( Énekes madár ) történt játékáról :

 

"A madár megjelenésétől a rossz emberek meghalnak. A jók pedig boldogok lesznek.  

Kis naiv dolog...  

( nevetés ) 

Azért mert nem így van. 

Na, majd mondok neveket." 

 

 

2020. 04. 02.

Csak kétféle ember van: az igazak, akik bűnösnek, s a többi, a bűnösök, akik igaznak hiszik magukat.

 Te milyen reményre vagy meghívva? ( III. )

Nincs boldog gyerek! (?)

 

 

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." ( Tamási Áron )

 

Ez az otthonosság érzés hajtja az embereket, végre otthon lenni valahol.

Az a "jó" melyre minden irányul..., ez a "jó" az otthonod. Ezt mindenhová magaddal viheted és ez mindenhová követ téged.

"Minden mesterséges és vizsgálódás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy "jó az, amire minden irányul". Csakhogy bizonyos különbség mutatkozik a végcél tekintetében,..." ( Arisztotelész: Nikomakhoszi etika )

S ezzel a "jósággal", "igazsággal" összhangban kell lennie mindennek. 

"(..), mert az igazsággal minden ténynek összhangban kell lennie," ( Arisztotelész: Nikomakhoszi etika )

 

Mennyi esély van erre? 

 

Arisztotelész is így fogalmazott..., "bizonyos különbség mutatkozik a végcél tekintetében"..., igaza volt-e?

“The things that we love tell us what we are.” ( Thomas Aquinas, Summa Theologica )

Amit szeretünk, azok vagyunk. 

De mit szeretünk? S miért ezeket? ( Élhetünk-e úgy boldogan, ha egyéni "jó érzésünkből" vagy "igazságunkból" valami kívül reked? )

 

"a boldog ember jól él és jól megy neki a dolga, mert hiszen a mi meghatározásunkban nagyjából valamiféle helyes életmódról és jólétről van szó." ( Arisztotelész: Nikomakhoszi etika )

Van-e boldog ember? Van e boldog gyerek, ahogy a korábbi alcímben kérdeztük.

 

Ha bemegyek egy osztályba kétféle diákot látok. 

I. Az osztály egyik fele azért boldogtalan mert konzervatív nevelésének köszönhetően már a kezdetektől olyan eszményképeknek kell megfelelnie, amik szinte elérhetetlenek. 

Ha vallásos már kis korában Krisztussá, Buddhává stb. kellene válnia, ami elképesztő magasságokat jelent, de ha csak nemzeti, vagy más kulturális vagy tudományos eszményképeket állít elé a családja, már az is sok lehet, én gyerekkoromban Robert Koch meg Pasteur és még sok más is szerettem volna lenni. 

 S ha még él a családban a hagyományos hierarchia egy szép nagyszülői minta vagy szülői példamutató magatartás egy életre megadhatja egy gyerek törekvéseihez a lökést  fel a csillagokig. Lesz "hegy", "tanító", ahogy a zsidó hagyományban mondják, akinek megpróbálhat nyomába lépni, ahova feltörekedhet.

Ők azok, akiknek ha  rosszul sikerül egy dolgozatuk, magukat okolják..., s igyekeznek javítani.

"Bűnös vagyok" mondják, nem vagyok méltó...

 

II. Az osztályok másik fele liberális magatartással van megverve... ők is boldogtalanok, szinte könyörögnek "büntess meg", vagy kihívóan "úgysem mersz megütni"! 

Ezek játszma címek..., s tényleg, vágynak a korlátokra, folyton folyvást ütköznek, ám mivel nem tudják feldolgozni az ütközésekből származó fájdalmat, mindenkit és bárkit okolnak ezért, s azonnal segítségért kiáltanak: "Anyu fáj!" ( F. Várkonyi Zsuzsa, Már százszor megmondtam, II. Gyerekjátszmák )

"Bűnös vagy" mondják, nem vagy méltó...

 

Az első típus tehát folyton hibásnak érzi magát és méltatlannak olyan példaképek követésére, mint pl. csodás nagymamája vagy nagypapája. 

S mégis Ő a bűntelen.

A másik folyton hangoztatja ártatlanságát, sőt úgy is érzi magát..., pedig folyamatosan követi el az egyre nagyobb "disznóságokat".

 

Ezt Pascal így fogalmazza meg:

"Csak kétféle ember van: az igazak, akik bűnösnek, s a többi, a bűnösök, akik igaznak hiszik magukat." ( B. Pascal: Gondolatok, 534. )

 

 

 

2019. 11. 19.

ahogy csodára nézni illik,

Virág vagy fogaskerék? ( II. )

"Mindenkinek hite szerint adatik."

 

 

Vannak, aki látják a virágot...

"Önmagamról sem jó, kedves Kósa úr. Sőt rosszabb, mint magáról. Mert maga, amikor ájtatos és számító fondorlatokban él, nem tagadja meg semmiféle jó tulajdonságát. Nem árul el semmiféle szépet és jót. Mert ilyenek nincsenek magában. Én azonban, kedves Kósa úr, nem arra születtem, hogy vásári fazekakat gyártsak! Hogy a véleményemet és a lelkemet eldugjam! S hogy az álmaimból is sarat csináljak! Hanem arra születtem… Keserű izgalmában feláll, s Kósa felé tesz néhány lépést. Tudja, mire?! Arra, hogy művész legyek, aki a sárba lelket lehel!… Teremtő lelket!… Arra születtem, hogy a véleményemet, a tiszta hitet és a nemes küzdelmet hirdessem!… S arra, hogy az álmaimat valósággá váltsam… Hogy ne szégyelljem magam, amikor süt a nap, vagy ott állok a csillagos ég alatt!" ( Tamási Áron: Hullámzó vőlegény )

Vagy egy kis kanyarral, ahogy egy buddhista mester értékelte Jézus Hegyi beszédben "nyújtott teljesítményét":

"Egyszer egy egyetemi hallgató meglátogatta Gasant, és megkérdezte tőle: - Olvasta már a keresztény bibliát? - Nem. Olvass fel nekem belőle - felelte Gasan. A tanuló kinyitotta a bibliát és felolvasott Szent Máté evangéliumából: "És a ruha miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezei liliomokat, mint növekednek. Nem fáradoznak s nem fonnak. Mondom néktek: Még Salamon sem volt minden dicsőségében úgy felöltözve, mint egy ezek közül... Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnapi nap majd gondoskodik magáról." - Akárki mondotta ezeket a szavakat, megvilágosodott lénynek tartom - szólt Gasan. A tanuló tovább folytatta a felolvasást: "Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak. Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgőnek ajtó nyílik." Gasan megjegyezte: - Kiváló. Akárki mondta ezt, közel van a buddhasághoz." ( A zen kapui, Közel a buddhasághoz 16. )

Jézus LÁTTA a liliomokat. Nem volt egy "Dógomvan"!

Egy történet Anthony de Mello népszerűsítésében erről az attitüdről így beszél:

"A szerető kedvese ajtaján kopogtatott. - Ki az? - kérdezte belülről. - Én vagyok - mondta a szerető. - Akkor menj innen! Ez a ház nem elég nagy neked és nekem. A visszautasított szerető kivonult a sivatagba, és ott hónapokon keresztül meditált kedvese szavain. Végül visszatért, és kopogtatott barátnője ajtaján. - Ki kopog? - Te. Az ajtó azonnal kinyílt." ( Neisapuri Attar meséje )

"Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik, (...)" ( Szécsi Margit: Úgy néztem )

Én csoda vagyok, Te csoda vagy...

Leírhatatlan, megmérhetetlen, megismételhetetlen csodák vagyunk mindketten.

S össze nem vethető tünemények.

 

2019. 08. 08.

"Ez nem volt tisztességes üzlet."

Virág vagy fogaskerék? ( I. )

"Mindenkinek hite szerint adatik."

 

 

"Amikor Buddha a Keselyűbércen ült, közel ezer tanítvány gyűlt köré, hogy meghallgassák a beszédét, de Buddha nem szólalt meg. A csendben felmutatott egy szál virágot hallgatóinak. Senki sem értette. Egyedül Mahakasjapa mosolyodott el. Akkor Buddha így szólt hozzá:

- Átadom neked az igaz tanításomat." ( Egyetlen szál virág az egész világ, Buddha három tanátadása )

 

Egyetlen szál virág az egész világ.

Nagy "vízválasztó" ez a történet...

Van aki gyönyörűnek találja.., van aki ostobaságnak.

Erről a két embertípusról szeretnék beszélni most.

Az emberek jelentős része csak akkor értékeli a többieket, ha azok "számokkal" kifejezhetőek..., valamiféle szabványnak megfeleltethetők, valamiféle "frame"-be, keretbe bepréselhetők. 

Sőt, ha dolgoznak csak akkor értékesek; de ha épp nem, hanem mondjuk pihennek, vagy ábrándoznak vagy gyönyörködnek valamiben, hát haszontalan fickók, sőt...

De mielőtt elítélnénk ezt a típust, mert minket is listákra tesznek, rangsorolnak, százalékolnak és pontoznak, ne feledjük, ezek a listák róluk épp annyit elárulnak, mint rólunk.

Ez az Ő világuk, nem a miénk, s nem a mi keresztünk sem, csak az övék, még ha el is vitetnék velünk...

Van egy másik Buddháról szóló történet, amikor egy ember pocskondiázni kezdi, ám Ő nyugodt marad. Miután elmegy az ember megkérdezik tőle a tanítványok, hogy bírt nyugodt lenni. Ezt válaszolja:  

"Ha valaki ajándékot hoz neked, de te nem veszed át, kié marad az?"

A Dógomvanok saját életformájukat tartják természetesnek és helyesnek, azt hiszik, ha ránk erőltetik, ezzel jót tesznek velünk. 

De mi köszönettel..., de nem kérünk belőle. ( Már csak azért sem, mert láthatóan Ők maguk is szenvednek tőle... ) Tartsák meg maguknak.

 

"Ez állt a cédulán: ELMENTEM MINGYÁR GYÜVÖK DÓGOMVAN R. G." ( Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao )

"Mindenütt találkozunk velük, bármerre járunk. A Dógomvanok szinte minden napsütéses délelőtt megjelennek, hanyatt-homlok átcsörtetnek a parkon, különféle Ziháló Zajokat hallatva. Talán épp ott ülünk a fűben és vidáman uzsonnázgatunk, amikor hirtelen felbukkan egy Dógomvan (vagy kettő) és átgázol az elemózsiánkon. Mi rendszerint nyugalomban és biztonságban érezzük magunkat fákkal körülvéve vagy egy mezőn, nem így a Dógomvanok, ők kerülik az efféle helyeket. Dógomvanék jobban szeretnek aszfalton és betonon közlekedni, az e terepre tervezett rövid életű járgányokon. És miközben belélegzik a kipufogógázokat, a Dógomvanok arról csevegnek egymás közt, hogy amióta járműveikkel kijutottak a Szabadba – mely járművek egyébként az első kanyarnál el is ütik őket –, mennyivel jobban érzik magukat. Ezt nevezik ők természetes életmódnak. Mingyárgyüvök Dógomvan csaknem reménytelenül aktív. Ha az élet értelméről kérdezzük, menten átnyújt egy listát, ( ... ) A krónikus Dógomvan könnyen felismerhető: mindig megy valahová. Sétáról szó sem lehet. Arra nincs ideje.

– De nem diskuráltál – mondta Füles. – Nem beszélgettél. Nem mondtál semmit. Annyit mondtál: “Halló!” – és már szaladtál is. Láttam a farkadat száz méteren szaladni dombról le, és még mindig azon tűnődtem, hogy mit feleljek. Gondoltam: majd azt mondom neki: “Mi?” – de akkor már késő volt.– Nekem akkor sietni kellett. – Ez nem volt tisztességes üzlet. ADOK-VESZEK. Nem váltottunk szót... “Halló – Mi?” Evvel nem messzire jut az ember, pláne, ha az egyik beszélőnek a farka mihamarabb látótávolságon kívül kerül." ( Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao )

 

Pontos kifejezés: "Ez nem volt tisztességes üzlet." 

 

Mivel kevés van nekik , azt a keveset kényszerűségből túlértékelik, s erőszakosan ráerőszakolják a többiekre. Mint egy állandó hisztiroham..., terrorizálni a másikat, ne hogy kiderüljön, milyen gyenge is vagyok.

 

"Amilyen rideg és harciasan fanatikus a zsugori Dógomvan, éppoly kemény és kíméletlen önmagához és másokhoz is, az egész világhoz. Ám tegyen ellene bármit is Dógomvan, a világ azért épp úgy halad előre. Ezek után semmi meglepő sincs abban, hogy Dógomvannak a haladásról csak olyan fogalmak jutnak eszébe, mint “harc” és “a nehézségek leküzdése”. Ez is egyike a bogarainak.

A valódi haladás természetesen az a növekedés és fejlődés, amellyel a belső változás is együtt jár.

A hajlíthatatlan Dógomvan azonban hallani sem akar erről. A belső késztetés a növekedésre és a fejlődésre benne van minden élő teremtményben. Dógomvan agyában azonban ez a késztetés folytonos harccá ficamodik; ezzel akar megváltoztatni mindent (Buldózer Dógomvan) és mindenkit (Bigott Dógomvan), kivéve önmagát – ezenkívül mindenbe beleüti az orrát, amihez az égvilágon semmi köze sincsen. Azért bizonyos mértékig féken tartják a körülötte lévő bölcsebb egyének. De miként a túl élénk gyerekek szülei, e bölcsek sem lehetnek ott egyszerre mindenhol. A Dógomvanok pesztrálása teljesen kikészít mindenkit." ( Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao )

 

Egyik munkahelyemen egy kissé "megbicsaklott" műsor miatt volt igazgatómtól elnézést kértem..., ennyit válaszolt, semmi baj, lényeg, hogy ki van pipálva. Nem is értettem, most a munkatervnek dolgozunk, vagy jól is kellene éreznünk magunkat és esetleg tanulhatnánk is?

Tényleg "kikészítő"..., sőt reménytelen "fékezni" őket.

 

Mi hajtja őket? 

Van egy klasszikus szabály..., "az vagyok, amit a lelkemről tudok" ( ~ G. B Shaw ). Lehet nem tudnak semmit vagy igen keveset a lelkükről? Így nem csoda, hogy félnek a pillanat megélésétől.

 

"Talán oda, ahol jutalmakat osztogatnak. Dógomvan vallási, tudományos és üzleti szemlélete arról akar bennünket mindenáron meggyőzni, hogy valahol vár ránk a Nagy Jutalom, amit egész életünkben holdkórosok módján kell hajkurásznunk. És hogy ez hol van? Talán fenn az égben, talán a legközelebbi molekulában, vagy a végrehajtó mellényzsebében, de valahogy soha nem ott, ahol vagyunk... lehet, hogy ott hever az úton, vagy a világ túlsó felén, a Holdon is túl, a csillagok felett..." ( Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao )

 

Nagy jutalom? 

Számukra nem több az élet mint amit Czimer mond a "dugó-játék" során a Tamási Áron Hullámzó vőlegény című drámájában:  

"Bédugva jobb, mert akkor én is nagyokat hazudok mindenkinek s magamnak is, mint más emberek. Jobb lesz hát, ha hamar visszateszi a dugómat, mert szembe találom köpni a társaságot, s magamat is."

Pedig:

"BODROGI (Kósához.): Azért, mert bálványimádó lettem… Mint maga!

KÓSA (Felugrik.): Bálványimádó?! Pogány vagyok én?!

(Gumics, Czimer, Piroska és Zelma is megbotránkozva felállnak.)

BODROGI (Kósához.): Nem tetszik? Maga kérdezett!

KÓSA: Bédugom!

BODROGI: Ha tud! (Örömizgalmában Czirmos is feláll.)

KÓSA: Nem hallja, hogy bédugom?!

BODROGI: Nincs magának többé olyan dugója, Kósa úr. A forrás kibuggyant!… Megízleltem, hogy milyen boldogító kimondani nyíltan a szót" ( Tamási Áron: Hullámzó vőlegény )

(...) milyen boldogító kimondani nyíltan a szót. MOST, s szabványok, prekoncepciók nélkül.

" Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni.

Talán akkor se." ( A.A. Milne: Micimackó )

Meg kell látni a virágot..., bármi is legyen az. 

2019. 08. 08.