Πνεῡματιϰόι / Édes ritmussal vígan száll a lélek, - Elválni innen, s lenni tiszta szellem. II. ~ Tűzimádó / "Nézd remeték seregét, seregestül lenne magányos?

 "Nézd remeték seregét, seregestül lenne magányos?"

 

 

 

 "Belőled isten szól. Ez a hit növelt szent ifjúkoromban, s lám, hiszem ezt ma is! Nem emberésztől megszabottan zsong a folyó is alább, de kedve kinek ne telne benne?" ( Hölderlin, A nép szava, 91 )

Idéztük korábban Hölderlint...

https://boatswain69.blogspot.com/2021/10/edes-ritmussal-vigan-szall-lelek.html

Milyen célból?

Hogy bemutassuk a "daimon" magányossá tevő működését.

"A válasz csak annyi:
Kettő nem lehet! " ( P-Mobil )

 

Ez akkor is így van, ha életveszélyes...

https://boatswain69.blogspot.com/2021/09/a-bolond-profeta-v-masodik-d-deviancia.html

Vagy ahogy Ishmael meséli...,  s közben Ahab kapitány pusztulásba viszi a hajóját és legénységét:

„A kitűzött célomhoz vivő úton vassínek vannak lefektetve!” ( Herman Melville )

https://boatswain69.blogspot.com/2022/08/natura-mirante-viii-numinozum-ii-istent.html?spref=tw

Együtt pusztulnak..., lehet mert hasonló "daimón" hajtja őket? ( Kivéve a mesélőt..., neki meg "KELLETT" menekülnie.. )

Ahab kapitány "bizányára" boldog volt, hisz szabadon cselekedhetett...; de boldogok voltak-e legénységének tagjai? S ha nem voltak Ahab "barátai", miért haltak meg vele?

A beszélő ( Ishmael ) miért maradt életben?

S Ahab attól, hogy elérte "célját"..., biztosan boldog lett? Valóban ez volt-e valódi életcélja, ezt súgta-e neki "daimónja"?

Ezekre még visszatérünk.

 

 Ám van annak közösségteremtő hatása is..., ahogy Fekete Istvánt idéztük, akik szeretik a ködöt, azok találkoznak benne. 

Csak a πνεῡματιϰόι  találkoznak benne...

https://boatswain69.blogspot.com/2022/11/iii-zona-iii-vi-logosz-akinek-muve.html

Térjünk vissza a P-Mobilhoz.

Létezik egy "Tűzimádó" című számuk:

"Ha lángol a tűz és hívogat, űz
Ellenállni nem tudok én
Jó meleg a fény és nem csak enyém
Egyszer tűz legyek, azt akarom

Ha hív megyek, rohanok hozzá
Gyönyörű a tűz
Riadt emberek bűvölten néznek
Ó, hogy gyűlölnek engem

Én hiszek a tűzben, ha nincsen kihültem
Melegíts hát drága láng
Öröm a lét, ha nézem hogy ég
Tűzimádó az vagyok én

Ha hív megyek, rohanok hozzá
Gyönyörű a tűz
Riadt emberek bűvölten néznek
Ó, hogy gyűlölnek engem."

 

Akár a πνεῡματιϰόι himnusza lehetne..., nekünk mindegy, mi bármiben találkozunk, mert szeretjük egymást. 

S benne van az esszénusok felismerése...; ott áll ugyan a Damaszkuszi iratban, hogy különüljenek el, de miért is kellene, amikor a többiek hamarabb gyűlölni fognak minket, mintsem mi elkülönülhetnénk tőlük. 

https://boatswain69.blogspot.com/2022/10/xiii-esszenusok-therapeutak-iv-de-vita.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/10/iv-megtort-nadszalat-nem-tori-ossze.html

 

Valamikor gúnyosnak éreztem Palladasz epigrammáját, most már inkább viccesnek és frappánsnak:

"Nézd remeték seregét, seregestül lenne magányos? Ó, remeték tömege, tettetik ők a magányt!" ( Palladasz )

 

Danila Tkachenko – Escape

"(...) - Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat... Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a sem­mibe." ( Örkény István, Az ember melegségre vágyik )

 

"Szerelmem. Elviselem a tervszerű csöndet: abban ismerhettelek meg végérvényesen. Elmentem a világ mellett, semmi." ( Hölderlin, 1840-1843 )

 

https://boatswain69.blogspot.com/2022/02/tuo-tibi-judicio-est-utendum-viii-es.html

Λογος I. / A Zóna I. ~ alienatio et admiratio

 "És akkor kivált közülünk egy krisztus, (...)" IV.

 Mekkora árat fizessünk az egységért?

 

 

Ha minket folyton-folyvást feláldoznak, ez nem lehet a mi világunk..., a mi világunk a Zóna, a reményvesztetteké..., akik senkik a maguk világában.

Ha már kellőképp elkeseredtél...

"- Semmiben sem hisznek! Az a szervük, amellyel hisznek, kipusztult." (...) " - Láttad, milyen üres a szemük? Az egyetlen dolog, amire gondolnak, hogy minél drágábban adják el magukat. Hogy jól megfizettessék lelkük minden rezdülését. Tudják, hogy "nem hiába születtek". Hogy ők "elhivatottak", hogy csak "egyszer" élnek! Hihetnek az ilyenek valamiben is?" (...) "Senki sem hisz. Nemcsak ezek ketten nem. Senki. Kit vigyek oda? Uram! A legszörnyűbb, hogy nem kell senkinek. Senkinek sem kell a szoba. És minden erőfeszítésem hiábavaló." ( Sztalker )

 https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/teljesuljon-ami-elhataroztatott.html

 

De nem adhatjuk fel..., a sértődés is kicsinyesség volna.

"A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna - némelyik barakkban meg is tette - a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz." ( Örkény István: Kenyér )

Vagy: 

"És akkor kivált közülünk egy krisztus, / s míg a többiek lesték a kezét, / szétosztotta, rá-rápillantva arra, / akinek éppen nyújtotta a húst. / Így tőn csodát, mert mindőnknek jutott." ( Ratkó József: Lóhús )

 https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/teljesuljon-ami-elhataroztatott.html

 

 Pedig akár Istenre is megsértődhetnénk...

"Maga az Isten átkozott el még gyerekkorodban."( Sztalker )

Jusztinosz írja, az nem jó büntetés ha valaki értelem nélküli állatként születik újjá büntetésből, hisz akkor nem tudja, hogy ez büntetés. Szerintem ez a legrosszabb büntetés, medúzaként élni..., senkinek, öntudatlan.

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/a-szepseg-rendben-all.html

Hol van ebben a "jellemerő"?

"(...) Ő ugyanis Sztalker. - És mi következik ebből? - Tudja - Ez bizonyos hivatás." ( Sztalker )

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/mert-eheznem-kell-mert-nem-tehetek.html

Ez egyfajta "Γνῶσις", hogyan válaszoljunk a Zóna kérdéseire...

 

Mint a Therapeuták világában...

 "A bölcsességről vitán felül áll azonban, hogy legyőzi a rosszat. Ugyanúgy tudom azt is, hogy akik meggyógyultak, kezdetektől fogva a bölcsességtől gyógyultak meg. Az is világos, hogy senki nem képes Isten kedvére lenni, hacsak nincs vele a bölcsesség." ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/ha-mar-kellokepp-elkeseredtel.html

Ezért csak érdemes "elesni" az egységért..., krisztusok vagyunk, így kis betűvel..., ahogy Ratkó József írta.

 

Számunkra..., πνεῡματιϰόι-nak csak egy szempont maradt:

"Mert sohasem fogod kikényszeríteni azt, hogy a nemlétezők

létezzenek,

hanem a kutatásnak ettől az útjától tartsd távol az ismeretet,

és ne kényszerítsen a sokszor tapasztalt szokás erre az útra,

hogy nem látó szemet, csengő fület használj

és nyelvet.  

Logosszal ítéld a sokat vitatott érvet,

amelyet mondottam.

Egyetlen út-szó

marad még, hogy: van.

Ezen igen sok a jegy,

mivel nem-született, romolhatatlan,

egész, egyetlen, rendületlen és teljes.

Soha nem volt, nem lesz, mivel most teljességgel van,

egy, folytonos. 

Mert miféle kezdetét tudnád kinyomozni,

hogyan és honnan növekedett volna? Nem fogom megengedni, hogy

a nemlétezőből

mondd vagy gondold keletkezését, mert nem gondolható el és nem

mondható,

hogy nem létezik. És miféle szükség serkentette volna,

hogy a nemlétezőből, előbb vagy később kezdődve, növekedjék?

Így hát vagy teljesen kell léteznie, vagy sehogy." ( Parmenidész )

 

Ez maga a Zóna...

 

"alienatio" és "admiratio" ...

Tuo tibi judicio est utendum. IX. / To baer witness to the truth V. / 52 / a belső lényeget vettem át..." VII.~ és szelíd mosollyal néz a sem­mibe. / Elmentem a világ mellett, semmi."

AZ EMBER MELEGSÉGRE VÁGYIK

 

 

Ígértem, visszatérünk Hölderlin "villámcsapott" magatartására...

 

"(...) nem bírtam elviselni a szeretetet, a kiszámított közeledéseket, eltékozoltam véglegesen az egzisztencia egyensúlyait."  ( Hölderlin, 1840-1843 )

 

 

"Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apos­toloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. - Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

- Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? - kérdezte az orvos.

- Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

- Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

- És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

- Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórterem­ből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár pos­ta­galambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a „természetbeni” hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

- Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

- Félre tetszett érteni - mondta. - Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer forintba kerül, fő­orvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

- Ne fáradjon, Kreibich bácsi - mosolygott Gróh. - Én úgyszólván csak aludni járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

- Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

- Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

- Még nem is látott termokokszot?

- Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a csalá­dokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő), gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása - a Gellérthegy északi lejtőjén - két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor vacso­raidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga adjunk­tusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre, főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a sza­kításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: „Anyukám”.

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

- Mi az? Randevúd van? - kérdezte.

- Á - legyintett Gróh. - Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

- Ha nem jut eszembe telefonálni - méltatlankodott -, megint elfelejtette volna az a vén csorosz­lya.

- Hát aztán? - csodálkozott Warga. - Hát nem idebent alszol?

- Ehhez te nem értesz - mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. - Ez egy valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebé­szeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meg­hívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

- De jó meleg van nálad!

- Azt elhiszem - büszkélkedett Gróh. - Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig... - Hát azt tudod-e - kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

- Az sok vagy kevés? - kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis elment tőle a kedve... Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyene­sen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondo­latai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény - beleértve önmagát is - nem lehet olyan tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett... Milyen csodálatos! - gondolta ilyenkor Gróh. - Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

- Jól szuperál, főorvos úr? - kérdezte aztán.

- Nagyszerűen - mondta Gróh. - De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át nem járja a meleg.

- Mostanáig - mondta aztán - az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

- Hogy fordítva? - kérdezte a kályhás.

- Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat... Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a sem­mibe." ( Örkény István, Az ember melegségre vágyik )

 

"Szerelmem. Elviselem a tervszerű csöndet: abban ismerhettelek meg végérvényesen. Elmentem a világ mellett, semmi." ( Hölderlin, 1840-1843 )

 

 

alsóbbrendű ember vagyok, aki legfeljebb büntetésre méltó.

Egy díszhelyet valamelyik bolondokházában!!!

"Börtönben akarok ülni; még a börtönben érzem magam a legjobban!"

 

 

"Nem hiszem, hogy szabó volt.

( Nem mindegy? )

Ott állt a bíróság előtt és így szólt: "Börtönben akarok ülni; még a börtönben érzem magam a legjobban. (...)

( Miért ott? Lehet van egy "vízzel félig telt pohara"?  )

 

"S ha akkor egymás közti életükben voltak bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben tudta felismerni, s aki a legjobban tudott emlékezni rá, hogy melyek szoktak előbb, melyek később, s melyek egyszerre elhaladni, s aki mindennek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni: gondolod-e, hogy ő ezekre még mindig vágyakozik, s hogy az ottani világban kitüntetteket és hatalmasokat irigyli – s nem inkább Homérosszal érezne-e, s nem szeretne-e inkább mezei munkásként dolgozni egy földnélküli embernél, s inkább akármit elszenvedni, mint ama révület világában élni?" (Platón: Állam, Hetedik könyv)

Szakértői véleményt kérek! - kiáltotta a védő diadalmasan. - Ön ellen az a vád, hogy nem csinál pénzt - mondta a bíró.

( Nem hajt hasznot..., mindig ez a baj. )

 

Azóta börtönben ülök.

"S ha megint csak azoknak az árnyékképeknek a megfejtésében kellene neki vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna – márpedig az az idő, amíg hozzászokna, aligha lenne rövid –, nem lenne-e nevetség tárgya, s nem mondanák-e róla, hogy felmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt?" (Platón: Állam, Hetedik könyv)

 

"Hiányzik a pénzmirigye", fejtette ki a szakértői tanács; "emiatt erkölcsi iránytű nélkül él, és azonnal felborul, ha valaki tiszteletlenül bánik vele;

( Van méltósága... )

emellett a gondolatok szárnyalásától is szenved.

( Vannak saját ötletei... )

Nem emlékszik arra, amit mások már százszor is mondtak neki; ehelyett mindig új ötletekkel áll elő".

( Önfejű! )

Az irodalmi szakemberek véleménye még rosszabb volt. Szerintük teljes mértékben  alsóbbrendű ember vagyok, aki legfeljebb büntetésre méltó.

( Legalább  megbüntetik... "A rózsa azt kiáltja: Tűz van! Élete egy lángolás. Vörösen izzó szirmai elviselhetetlen hőséget árasztanak. Már csak napjai vannak hátra: önnön tüzében lobban el, lesz hamuvá, semmisül meg. S ti, virágbarátok, még gyönyörködtök benne? Ha már oltani nem oltjátok, legalább köpjetek bele a legközepébe. Aki lángban áll, annak nincs büszkesége; minden, ami hűsít, életet ment. És különben is: ami szenved, nem lehet szép." ( Örkény István: Művészsors )

 

"S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?" (Platon: Állam, Hetedik könyv)

 

De mióta ide jutottam, az életem a rendezettség csodája.

( Lehet erre született? Már be is zárták... )

Senki sem korhol helytelen magaviseletemért ; éppen ellenkezőleg, a többi fogoly között értékes kivételt képezek.

Az intelligenciám kiugróan magas. Íróként autoritás vagyok, sőt még leveleket is írhatok olykor-olykor az őröknek. Mindenki dicsér engem.

Régebben alacsonyrendű ember voltam azokban a világban, akik követik az élet szabályait.

( Milyen életét..., a földön összekötözve kuksolókét, akik nézik a barlang falán az árnyakat, s vitatkoznak róla? )

Itt a törvénysértő emberek világában a consensus omnium elve szerint erkölcsi és intellektuális zseni vagyok.

Semmit nem teszek pénzért, csak mások és önmagam elismeréséért.

Megint szabóként dolgozom.

( ! )

A munka varázslatos ereje: lelkem vált varrótűvé; egész nap órák hosszat repül ki és be, zümmög mint egy méh.

( ! )

"Nos, akkor osztozz abban is, és ne csodálkozz rajta, hogy aki egyszer idáig eljutott, az tovább már nem hajlandó az emberi dolgokat cselekedni, mert a lelke állandóan arra törekszik, hogy ott fent élhessen;(...) " (Platón: Állam, Hetedik könyv)

Á a fejembe ebből oly kevés hatol be, mint mikor az ember a sírban fekszik, s fölötte a méhek döngicsélnek.

"S végül aztán a napot is – de nem a víz tükrében, s nem valami más helyen lévő hasonmását, hanem őt magát, a maga valóságában, s a maga helyén – meg tudná pillantani, s eredeti minőségében megszemlélni." (Platón: Állam, Hetedik könyv)

~

"Hát azon csodálkozol-e, ha valaki az isteni szemlélődésekből az emberiekhez érkezve gyámoltalanul viselkedik, s nagyon nevetséges színben tűnik fel, mert a szeme még homályosan lát, s mielőtt az ottani sötétséghez egészen hozzászoknék, kénytelen a törvényszék előtt vagy egyebütt vitázni az igazságosság árnyékáról vagy azokról a mesterséges alakokról, melyeknek ezek az árnyékai, és harcot folytatni azoknak a felfogásával, akik magát az igazságosságot soha nem is látták?" (Platón: Állam, Hetedik könyv)

( Ám lehet tévedünk... )

Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy ez egyáltalán nem igaz, és hogy én nem vagyok semmiféle csökkent értékű szabó, s nem börtönben élek: akkor kérvényezném a köztársaság elnökétől, hogy utaljon ki nekem egy díszhelyet valamelyik bolondokházában" ( Robert Musil: Mese a szabóról )

( Miért DÍSZhelyet? Mert, lehet, bolondok vagyunk; meghalnánk értetek, míg ti magatokért sem... )

 

 2020. 04. 02.

"A Nap-lakomája" I. ~ "Mrs. Gump! Létezik Mr. Gump?"

 Társadalmi karakter és/vagy erkölcsjellem ( III./1./2. )

"(...) milyen az az Isten, akinek egy ilyen emberi élet, egy ilyen halál, egy ilyen feltámadás az abszolút kinyilatkoztatása?"

 

 

Örkény Istvánnak van egy novellája: "Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad­rangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." ( Örkény István: AZ ÉLET ÉRTELME )

A füzér értékelhető tettei mind áldozatos tettek, ami nem az, az nem "nem írattatik fel".

Mi az, ami mindezeket összeköti?

"Az erkölcsi jóról (bonum honestum) kétféle értelemben beszélhetünk: vagy mint, ami tisztán jó, vagy mint amiben visszatükröződik ennek jósága." (...) "...mert akkor elveszítik szépségüket..." ( Bonaventura: Itinerarium )

"Ezért az igaz, a jó, a szép előfeltételezi a létező fogalmát (intellectus), amelyben osztoznak és másrészt kölcsönösen előfeltételezik egymás megértését." ( Bonaventura sajátkezű feljegyzéseiből, 51.c. )

Ami jó, Istentől való..., ebből a sejtésből származik.

A jóról azonban gyakran gondolkodunk tévesen, ahogy a szépről is.

„Ízleljétek és lássátok, milyen jóságos az Úr!'' (Zsolt 34,9.) A zsoltáros, aki ezeket a szavakat írta, tapasztalatból tudta, hogy a jóságnak íze van. Jóság nélkül ízetlen, sőt keserű az élet, és bizony ebben a ridegszívű világban az emberek sokszor „megkeserítik" egymás életét. De mégis, ebben a „keserű" világban is újra meg újra megízleli az ember a jóság édességét.

A legtöbb ember számára az első jóságélmény az édesanya jóságának megtapasztalása. Emlékezzünk csak vissza az édesanya nagy, meleg kezére, melybe jó volt beletenni kis kezünket, az édesanya puha kebelére, melybe olyan jó volt beletemetni fejünket. Ráncos volt talán édesanyánk arca, de mégis szebb minden más arcnál, mert minden ráncát egy szeretetben töltött élettel szerezte. Az édesanya szíve soha ki nem apadó jóság forrása. Tudtuk, hogy anyánk értünk él, értünk dolgozik, értünk szenved. Tudtuk, hogy minden pillanatban kész feláldozni értünk az életét. Megéreztük, hogy érték a létünk, hogy van értelme életünknek, mert valakinek annyira fontosak vagyunk. Tudtuk, hogy anyánkban tökéletesen megbízhatunk, hogy csak a javunkat akarja. Amikor kirepültünk az otthon fészkéből, és belekeveredtünk a világ viharaiba, jó volt tudni, hogy van valaki, aki csak ránk gondol, aki mindig örömmel fogad, aki nagyon megsiratna, ha meghalnánk. Mekkora csoda az anyai szív! Nem valami ablak-e ez a szív, melyen át egy pillantást vethetünk a mindenség létét fenntartó örök, végtelen Szeretetre?

De nemcsak másokban: anyánkban, apánkban, testvéreinkben, barátainkban, munkatársainkban tapasztalhatjuk meg a jóságot, hanem saját magunkban is. Nem mintha mindig jók lennénk, távolról sem! De mégis nincs ember, aki ne erezné szíve mélyén a hívást: „Légy jó mindhalálig!" Ha rosszat tettünk, ott berzenkedik bennünk valami a rossz ellen, ürömöt csöppent borunkba, pecsétet patyolatunkra; még aludni sem hagy, rágja, tépi lelkünket. Vannak persze emberek, akiknek sikerül félig-meddig elfojtani ezt a kellemetlen hangot, de szemük tompa lesz, nevetésük erőltetett, arcvonásaik durvák. Legmélyebb természetük ellen hadakoznak, amikor megátalkodnak a gonoszságban. Ellenkezőleg, amikor egyszer igazán, talán nagy áldozat árán, azt tettük, amit a jóság parancsol, sikerült szeretnünk, szolgálnunk, segítenünk, megbocsátanunk, akkor a lelkünk melyén csendes öröm duruzsol, ajkunkon nóta fakad, olyan ragyogó lesz a szívünk, mint a rét, amikor zápor után bearanyozza a napsugár. Megesik, hogy jót teszünk, megesik az is, hogy rosszat. Van úgy, hogy mindenkinek jót akarunk; van úgy, hogy gyűlölet rágja a szívünket. De ezt a két állapotot nem lehet összetéveszteni, nem lehet kicserélni. Érezzük, tudjuk, tapasztaljuk, hogy az önfeledő jóság, tevékeny szeretet, hűséges barátság összhangban van az élet legmélyebb törvényével, kiteljesíti létünket, értelmessé, széppé teszi életünket. Minden ember szíve, a mi saját törékeny, ingatag szívünk is egy tükör, melyen át valami örök, föltétlen Jóság és Szeretet küldi üzenetét, jelenti létét.

Az emberi élet számos jóság-élménye közül említsünk még egyet, az irgalmas megbocsátás élményét. Az emberek közötti érintkezés folyamán elkerülhetetlenek az összetűzések. Az első pillanatban rendesen mindegyikünk úgy véli, hogy neki van igaza, és a másikat hibáztatja. Ha balgák vagyunk, ez az áldatlan állapot folytatódik tovább, és mérgesedik el mindig jobban. Harag haragot, erőszak erőszakot, bosszú bosszút szül. Néha egy ártatlan harmadik személy elleni közös gyűlölet és erőszakoskodás révén élik ki az emberek indulataikat, és így elfelejtik egymás iránti haragjukat. De az ilyen hazug „megoldás" nem lehet maradandó. Igazi megoldás csak egy van: hibánk belátása és kölcsönös irgalmas megbocsátás. Ha valami rossz történik az emberek között, néha az egyik félnek nagyobb a vétke, mint a másiknak, de ritka az, hogy a hiba csak az egyik félnél lenne. Ha mindkét részről több lett volna az igazságosság, nagyobb a szeretet, talán senki sem bántotta volna meg a másikat. Így a megbocsátás szinte mindig kölcsönös. Az ilyen megbocsátás pedig valóban teremtő csoda. Keresztülvágja a gyűlölet és bosszú bűvös körét, és egy új kezdetet teremt. A rossz tett által megcsorbult létünk újra egésszé lesz, az elvágott kötelék újból eggyé forrad. A bocsánatot kérő és adó alázatos szeretet összeforrasztja a szíveket: nagyobb lesz a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet, mint az összeütközés előtt volt. Ritka kincs az igazi megbocsátás, a nem öntelt, gőgös leereszkedésből, feledni nem tudó szűkkeblűségből, hanem őszinte, kölcsönös szeretetből fakadó megbocsátás. Ritka kincs; de éppen ezért túláradó örömet érez az, aki részesedik benne. Meggyógyult a gennyes seb, eltűnt a múlt, új jövő nyílt meg, új élet, új remény. Van a világban megbocsátás. Nem azért olyan nagyszerű csoda-e ez a megbocsátás, mert egy végtelen Irgalom visszfénye?" ( Teológiai vázlatok IV., Nemeshegyi Péter: Jó az Isten, Élményvilágunkban felcsillanó jelek, A jóság íze, 189-190. )

Hát... ez nagyon szép, de valami hiányzik, ez a szeretet nem igazi..., túl steril. A valódi szeretet nem ilyen.

"(...) milyen az az Isten, akinek egy ilyen emberi élet, egy ilyen halál, egy ilyen feltámadás az abszolút kinyilatkoztatása?" ( Szentmártoni Mihály: A személyi érettség felé )

Jézus halála hétköznapi és földhözragadt szemmel csúnya...., nagyon csúnya halál. S mégis gyönyörű.

Mitől lesz szép, ami nem lehet az?

Forrest Gump édesanyjának az iskoláztatásáért vállal áldozatát beszéltük a diákjaimmal. "Mrs. Gump! Létezik Mr. Gump?"

Van-e olyan szeretet ami ennyire önzetlen? Ez a nem elújságolható, büszkeségre okot nem adó, de mégis felemelő áldozatvállalások világa, az érzelmileg és etikailag felnőtt emberek világa, akik mindent képesek feláldozni, ami az övék, azokért, akiket szeretnek. A hősöké, akiknek a céljai nem önmagukra mutatnak, hanem kifelé..., embertársaikra, az egész teremtett világra, ami otthonuk.

"A keresztény Istenkép, az ún. "Istenélmény" a közösséghez vezet, (...) " Vass György: Közösség és Istenélmény, III.4. Pneumatikus Istenkép és közösségi élmény )

A közösség iránti szeretet és elköteleződés a "Nap-lakomájához".  ( ~ Antoine de Saint-Exupery )

 

 

2020. 02. 26.

Ha boldogok vagyunk, nagyon sok a tennivalónk, mert vigasztalni kell másokat.

 Boldogság és vigasztalás ( III. )

( lemondás )

 

 

Ismerd fel az érzést..., irigy  vagy a boldog emberekre s mint mindentől, ami idegen, félsz.

Van is valami félelmetes a boldog emberben, ahogy a Bernanos regényben a plébános mondja: "Felfogja lényegét: hivatás, szózat." 

Vagy Montesquieu írja egy helyütt: "általános beállítódottság". 

Ez belátom, nyomasztó lehet..., hisz irracionális kisugárzással látja el az élvezőjét, amit s ez a legbosszantóbb, maga sem tud megmagyarázni..., így nem tanulható el a "recept".

S van még egy még ennél is idegesítőbb rész, ha mégis mesélni kezd, gyengeségeiről, szenvedéseiről, bukásairól kezd mesélni..., végképp érthetetlenné téve az egészet.

Újra Bernanost idézném: 

"Azoknak adom át, akik várják, a lelkeknek, amelyeknek majd zsákmánya lesz... Az Úr áldja meg fiacskám." 

Vagy a Kotzebue idézet végén: 

"Öröm és fájdalom mindig együtt jár mindkettőnél... mosoly van mindkettőjük arcán - vagy könnyek mindkettő szemében." 

Vagy Dosztojevszkij: "a vértanúk mind boldogok".

 

Konstantin Korobov, Agnus

 

"Az emberek boldogságra vannak teremtve. Aki tökéletesen boldog, elmondhatja magáról: Teljesítettem Istentől való küldetésemet a földön! - Valamennyi szent vértanú boldog volt..." ( Dosztojevszkij: Karamazov testvérek )

Az őskeresztények még ismerték a "koszorúkat"..., így többes számban, mert nem csak a vértanúság koszorúja létezik...; vagy megfordítva, nem csak egyfajta vértanúság létezik. 

Sok-sok féle küldetés, elhivatottság van, amire emberek vannak kiválasztva és küldve. 

Érzed, hogy egy ujj rád mutat: "Téged küldtelek", ahogy a mesében van.

S te mint a jó tanítvány mindent hátrahagysz és elindulsz az úton..., a mester után. ( Mindenki erre vágyik egész életében, de kevesen merik megtenni, pedig ott van a lehetőség az orruk előtt, hogy elhagyják mindenüket s szabaddá váljanak..., legfőképp önző érdekeiktől, önmaguk féltésétől. )

Ott van a gyereked, párod, házad, kerted, munkatársad és az egész világ gondja..., nem igaz, hogy nem tudod, mi a dolgod..., persze az "értékhierarchia" betartásával, hogy mire vagy "szánva".

S boldog leszel, mert lemondtál a boldogságról.

"Boldog vagyok, mert lemondtam a boldogságról." ( J. Renard )

A mi világunk  nem oszt "koszorúkat" a "vértanúknak"..., s leginkább szégyenkezik miattuk..., nagy baj ez, hisz részben ezért vannak kevesen..., látszik is ez a világon. 

Mindenki a már megismert korábban leírt módon próbál boldog lenni..., "egóból" válasz egyet a listáról...., majd elbukik ezért meggyűlöli magát..., s aki magát, az másokat is.

Csoda, hogy ennyi "elmebeteg", idegroncs..., szakkifejezéssel élve: "indulatszabályzási problémákkal küzdő személy" jár s kel közöttünk?

Nincs szabály!

1. De adhatunk két tanácsot mégis: Hogy boldog legyél, vigasztalj másokat..., aki mindig és mindenütt, "akár alkalmas, akár alkalmatlan" tud vigasztalni, az tökéletesen boldog..., vigasztaló képességeden mérhető le boldogságod mértéke!

"Ha boldogok vagyunk, nagyon sok a tennivalónk, mert vigasztalni kell másokat." ( Jules Renard)

2. Nem kiérdemelhető, nem "csapható zsebre", ahogy Isten sem. "Ó miért nem lehet a boldogságot kamatozó kölcsönökbe fektetni, bearanyozni a szegélyét és biztosítani áresés ellen!" ( Galsworthy: A Forsyte Saga )

"Hogy egészen jól érezzük magunkat, hogy teljesen boldogok legyünk, tudnunk kell, hogy "valami lényeges dolog" létezik és minden egyéb csak járuléka vagy dísze a tudásnak, és végtelenül örülni kell ennek a tudatnak a létezésében." ( Pierre Teilhard de Chardin )

"De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van." ( 1Kor 15,10 )

Nem érdemelhető ki..., ne tarthatod örökké magadnál, de a pillanat emléke is "bearanyozza" minden napodat s édessé teszi az áldozatodat is..., s főleg azt.

Gárdonyi ismerte a boldogságot, gyönyörűen fogalmazza meg:

"A boldogság mindig rövid és mulandó, mint az éji mécs világa. Csak az emléke hosszú, mint a hold árnyéka a hegyen. De még az emléke is szép..." ( Gárdonyi Géza )

Ám ebben a villanásnyi csendben  minden a helyére kerül..., "bármily messzire nézett vissza a múltba, nem talált abban semmit, ami ehhez az örömhöz hasonlított volna."

S "féltő mohósággal élvezte, mint valami veszedelmes kincset" (...) amelyet nem lehet elengedni anélkül, hogy az ember bele ne pusztulna."

Bernanos is "tudott valamit..."

"Fény volt, melynek forrása láthatatlan s amelybe minden gondolat belevész, amint a magányos kiáltás sem jut túl a végtelen láthatáron a némaság első körén..."

Ebből a "FÉNY"-ből és csendből jövünk mindannyian.

"Nincs szükségünk mindenre, hogy világot alkossunk - elég a boldogság és semmi más." ( Paul Éluard )

 

2019. 10. 28.

 

"Az életnek abban az órájában vagyunk (ez az óra mindenki számára üt), amikor az igazság parancsolóan áll elénk, amikor mindnyájunknak csak karját kell kinyújtania, hogy egyetlen lendülettel a sötétség felszínéig és egészen Isten napjáig hatoljunk. Ilyenkor az emberi óvatosság csak csapda és őrültség. A szentség! - kiáltott fel az öreg pap mélyből jövő hangon - amikor ezt a szót maga előtt kiejtem, egyedül a maga számára, tudom, milyen fájdalmat okozok! Felfogja lényegét: hivatás, szózat. Oda kell feljutnia, ahol Isten várja, feljutni, vagy elbukni. Ne reméljen semmi emberi segítséget, felelősségem teljes tudatában hiszem, hogy helyesen járok el, ha így beszélek magával, miután próbára tettem engedelmességét és egyszerűségét. Ha kételkedik nemcsak önnön erejében, de Istennek magára irányuló terveiben, zsákutcába kerül: felelősségemre és kockázatomra, útjára engedem, azoknak adom át, akik várják, a lelkeknek, amelyeknek majd zsákmánya lesz... Az Úr áldja meg fiacskám." ( Georges Bernanos: A ​sátán árnyékában ( Soul le Soleil de Satan – a Sátán Napja alatt ))

"Mert barátunk lassanként mindenkire az olyan ember ellenállhatatlan varázsával hatott, aki nem mérlegeli az eshetőségeket és egyenesen megy előre. Mert az ügyes és elővigyázatos ember végeredményben csak önmagát kíméli." ( Georges Bernanos: A ​sátán árnyékában ( Soul le Soleil de Satan – a Sátán Napja alatt ))

"Pedig Donissan abbé ismerte az örömet.

Nem az alattomos, állhatatlan, hol telet marokkal szórt, hol megtagadott örömet, - hanem a másikat, mely biztosabb, mélyebb, egyenletesebb, állandó, szinte kérlelhetetlen - olyan, mint valami második élet az életben, mint valami új élet kibontakozása. Bármily messzire nézett vissza a múltba, nem talált abban semmit, ami ehhez az örömhöz hasonlított volna, s még arra sem emlékezett, hogy valaha is sejtette vagy kívánta volna. Most is féltő mohósággal élvezte, mint valami veszedelmes kincset, melyet egy ismeretlen hatalom egyik pillanatról a másikra elvehet tőle, s amelyet nem lehet elengedni anélkül, hogy az ember bele ne pusztulna.

Semmi külső jel nem árulta el ezt az örömet, és úgy látszott, hogy folytatódni fog, amint elkezdődött: önmagától. Fény volt, melynek forrása láthatatlan s amelybe minden gondolat belevész, amint a magányos kiáltás sem jut túl a végtelen láthatáron a némaság első körén..." ( Georges Bernanos: A ​sátán árnyékában ( Soul le Soleil de Satan – a Sátán Napja alatt ))

 

"Egy jó házaspár kézen fogva halad élete útján. Ha közben tövisre akadnak, azt szorgalmasan és jó szívvel elteszik láb alól. Folyamhoz érve, az erősebb átviszi a gyengébbet, s ha sziklára kell felmászni, az erősebb kezét nyújtja a gyengébbnek. Türelem és szeretet a kísérőtársaik. Ha végül ott állnak céljuknál, a gyengébb letörli az erősebb homlokáról a verejtéket. Öröm és fájdalom mindig együtt jár mindkettőnél... mosoly van mindkettőjük arcán - vagy könnyek mindkettő szemében." ( Kotzebue )"

"Egy Volkswagen miért nem lehet boldog?" ( Örkény István )

"Nagyon boldog vagyok, hogy nem ezen a szinten dolgozom."

"Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint." ( Gal 5,25 )

                

Hogy lehetünk "OK-ék"?

 Boldogság és vigasztalás ( I. )

"Minden boldogság bátorságból fakad." ( Honoré de Balzac )

( bátorság és szeretet )

 

 

 

A szeretet van, mert hiányzik..., ugyanígy a boldogság is létezik..., de ahogy Proust felismeri..., megnyilvánul irigységünkben is.

"A mások boldogságában az a csodálatos, hogy hiszünk benne." ( Marcel Proust )

Most vagy van mindenkinek, vagy senkinek...

Henri Petit tovább kuszálja a szálakat:

"Az igazság, hogy néha boldogok vagyunk, de nem lehetünk azok mindig, mert a boldogságnak nem az a természete, hogy állandó legyen. Az ember boldog, mint ahogy melege van, vagy fázik, éhes vagy szeret. A föld legszebb mezőit sem süti mindig a Nap, szükségünk van éjre, hóra és hidegre..." ( Henri Petit )

Tehát hol van, hol nincs..., akkor ez milyen? Lehet attól függ látom-e vagy sem? S ezt az állapotot "normálisnak" tekinteni...

De a legjobbak csak most következnek:

"Egész életre való boldogság?! Senki se lenne képes elviselni - maga a pokol lenne a földön." ( G. B. Shaw )

Hasek a Svejkben ugyanezt mondja..., szerintük a boldogság unalmas volna, ( Nem mellékesen mégis mindenki a mennyországot választaná a pokol helyett..., miért? ) s az emberek unalmukban megölnék egymást!

"Huzamos boldogság egyenlő az unalommal." ( Oswald Spengler )

A boldogság nem unalmas..., sőt.

A boldogság teljesség..., de kié? S miféle teljesség?

"Az boldog igazán, akinek mindene megvan, amit csak kíván - de nem kíván olyant, ami nem illik." ( Szent Ágoston )

Jók az Örkény egypercesek..., de nem adnak válaszokat, csak ügyesen provokálnak. Van egy kis kép a "kis testi hibával született körről", aki vigasztalót keres...

Ha teljes szabályos kör lenne, boldogabb lenne? S ha látna szabályos kört, akarna nem szabálytalan lenni? A szabályos kör tud segíteni a szabálytalannak annak megbántása nélkül?

 

 

Annyi bizonyos, szabályos körnek lenni  "tintaspórolás".  De ennyi lenne-e az egész?

"Nincs boldogság. A boldogság csak a boldogtalanság szünetelése." ( J. Renard )

Boldog lesz-e a kör, ha egyszerűen szabályossá válik?

Emiatt a lapos és fantáziátlan gondolkodás miatt nincs igaza Haseknek, Spenglernek vagy Shawnak.

A boldogság élő, lüktető, dinamikus és színes valóság. Választható önmagáért is..., hisz maga a teljesség...

"Mert a boldogságot önmagáért választjuk és sohasem valami távolabbi szándékkal..." ( Arisztotelész )

S már a sejtése is boldogság:

"Boldogság az is, ha az ember várja a  boldogságot." ( Roger Martin du Gard: A Thibault család )

,... mint a Micimackóban:

"– Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni? – Mit szeretek? – Meg kellett állnia, hogy gondolkodjon. Mert mézet enni, ez csakugyan jó dolog, mielőtt nekikezd az ember, olyan az a perc, hogy szinte jobb, mint mikor már nyalja – de nem tudta, hogy hívják az ilyesmit." ( Alan Alexander Milne: Micimackó )

Akkor, hogy is van ez?

A pszichológia egyik célja, hogy megajándékozza az ember az "OK-érzéssel", én "OK vagyok",  te "OK vagy"..., stb.

Hogy lehetünk "OK-ék"?

Innentől veszélyes terepre "keveredünk"..., csak bátrak olvassák tovább...

A boldogsághoz teljes szeretet, vagy annak teljes hiánya szükséges, mindkét úthoz nagyon nagy bátorságra van szükség.

Pascal mondatában előre jelzi számunkra a a megoldást...., "Istenben van".

"A boldogság nincs kívüled. Nincs benned, hanem Istenben van. És ha őt megtalálod, mindenütt rátalálsz a boldogságra." ( Pascal: Gondolatok )

1.

A 11.b-sekkel az elmúlt etika órán a szeretet formáiról beszélgettünk..., s megállapítottuk a szereteted a hatókörzetednek felel meg..., ám minél több mindent vonsz a hatókörödbe, annál több minden fog visszahatni rád, amit szeretünk annak kiszolgáltatjuk magunkat. Ha mindent szeretsz, teljesen kiszolgáltatod magad..., elveszíted magadat. ( Minden szeretet forma más-más kiszolgáltatottság, de csak akkor működnek, ha átadod magadat bennük a másiknak... )

Már beszélgettünk erről a "Debitum II. ( Az "önkiüresítés" gyümölcsei ) ( 2019. 05. 30. )" részben..., de ott a megvilágosodásra volt kihegyezve a "téma".

Mindent lehet szeretni. Ha mindent szeretsz, minden hat rád:

Amerikai szépségben mondja Ricky Fitts: "Emlékeznem kell!" / "Tudom, a videó csak silány másolat... de segít emlékeznem. Emlékeznem kell... Néha olyan sok a... szépség... a világban... úgy érzem, ki se bírom... és a szívem... egyszer csak... megszakad..."

 

2.

Ám főleg keleti mintára tanultunk egy másik módszert is.

"Az igaz út nem oly nehéz, Csak ne válassz és ne szeress! Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz, Fényesség vár, felhő se lesz." ( Su-La-Ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában )

Próbáljunk nem kötődni semmihez, magunkhoz sem. Ahogy a tolvajnak tanácsolja Buddha: "Lopd el a napot, a holdat..., mindent; s végül magadat is!"

S mi lesz, ha sikerül az utolsó szemig ellopni magunkat..., az "ürességben" fellobban az "ősmaga", az "ősén"..., valódi természetünk. Az Isten, aki maga az élő szeretet.

Nem egy puszta kör..., szabályos vagy csorba...; sokkal több annál.

 

"Az élményszerűen megélt hit és a vallásos viselkedés lényegileg különbözik egymástól. A vallási élmény az egész személyiséget megváltoztathatja: tisztaságérzetet, távlatos élettudatot, tökéletes biztonságérzetet adhat. Maga az élmény általában megrendítő, melyet követően megváltozik az ember életvitele: megszabadul a kételyektől, áthatják életét, magatartását azok a tényezők, amelyeket isteni követelményeknek ismer el." ( Dr. Hunyadi László: Az emberiség vallásai )

A "sárga, kissé zöldes, a szélein megrothadt levél" látványa boldogság-e?

"Én nem régen láttam egy sárga, kissé zöldes, a szélein megrothadt levelet. Vitte a szél. Mikor tíz esztendős voltam, télen behunytam a szemem és képzeltem magamnak egy zöld levelet, erezett, friss levelet s hozzá fényes napot. Aztán kinyitottam a szemem és nem hittem magamnak, mert igen szép volt, hát újra behunytam a szemem. - Mi akar ez lenni? Valami allegória? - N-n-em... ugyan minek? Dehogy mondok én allegóriát! Csak a levélről, egy levélről... A levél szép. Minden szép. - Minden? - Minden. Az ember azért nem boldog, mert nem tudja, hogy boldog; csak ezért. Ez az egész. Aki megtudja, az mindjárt boldog lesz, abban a pillanatban." ( Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij : Ördögök )

Ez itt a kérdés...., Hamletesen szólva.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem." ( 1 Kor 13,12 )

 

"Ekkor jöttem rá, hogy ott van... ez a teljes élet, a dolgok mögött...és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni..." ( Amerikai szépség )

"Nyomorúságai mellett is boldog akar lenni az ember... Hogy célját elérje halhatatlanná kell lennie." ( Pascal: Gondolatok )

 

"Minden boldogság bátorságból fakad." ( Honoré de Balzac )

 

“Happiness can only be achieved by looking inward and learning to enjoy whatever life has and this requires transforming greed into gratitude.” / „Boldogságot csak úgy lehet elérni, ha befelé nézünk, és megtanuljuk élvezni azt, ami az életben van, és az önzést hálává kell alakítani.”

 2019. 10. 27.