Társadalmi karakter és/vagy erkölcsjellem ( III./1./2. )
"(...) milyen az az Isten, akinek egy ilyen emberi élet, egy ilyen halál, egy ilyen feltámadás az abszolút kinyilatkoztatása?"
Örkény Istvánnak van egy novellája: "Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." ( Örkény István: AZ ÉLET ÉRTELME )
A füzér értékelhető tettei mind áldozatos tettek, ami nem az, az nem "nem írattatik fel".
Mi az, ami mindezeket összeköti?
"Az erkölcsi jóról (bonum honestum) kétféle értelemben beszélhetünk: vagy mint, ami tisztán jó, vagy mint amiben visszatükröződik ennek jósága." (...) "...mert akkor elveszítik szépségüket..." ( Bonaventura: Itinerarium )
"Ezért az igaz, a jó, a szép előfeltételezi a létező fogalmát (intellectus), amelyben osztoznak és másrészt kölcsönösen előfeltételezik egymás megértését." ( Bonaventura sajátkezű feljegyzéseiből, 51.c. )
Ami jó, Istentől való..., ebből a sejtésből származik.
A jóról azonban gyakran gondolkodunk tévesen, ahogy a szépről is.
„Ízleljétek és lássátok, milyen jóságos az Úr!'' (Zsolt 34,9.) A zsoltáros, aki ezeket a szavakat írta, tapasztalatból tudta, hogy a jóságnak íze van. Jóság nélkül ízetlen, sőt keserű az élet, és bizony ebben a ridegszívű világban az emberek sokszor „megkeserítik" egymás életét. De mégis, ebben a „keserű" világban is újra meg újra megízleli az ember a jóság édességét.
A legtöbb ember számára az első jóságélmény az édesanya jóságának megtapasztalása. Emlékezzünk csak vissza az édesanya nagy, meleg kezére, melybe jó volt beletenni kis kezünket, az édesanya puha kebelére, melybe olyan jó volt beletemetni fejünket. Ráncos volt talán édesanyánk arca, de mégis szebb minden más arcnál, mert minden ráncát egy szeretetben töltött élettel szerezte. Az édesanya szíve soha ki nem apadó jóság forrása. Tudtuk, hogy anyánk értünk él, értünk dolgozik, értünk szenved. Tudtuk, hogy minden pillanatban kész feláldozni értünk az életét. Megéreztük, hogy érték a létünk, hogy van értelme életünknek, mert valakinek annyira fontosak vagyunk. Tudtuk, hogy anyánkban tökéletesen megbízhatunk, hogy csak a javunkat akarja. Amikor kirepültünk az otthon fészkéből, és belekeveredtünk a világ viharaiba, jó volt tudni, hogy van valaki, aki csak ránk gondol, aki mindig örömmel fogad, aki nagyon megsiratna, ha meghalnánk. Mekkora csoda az anyai szív! Nem valami ablak-e ez a szív, melyen át egy pillantást vethetünk a mindenség létét fenntartó örök, végtelen Szeretetre?
De nemcsak másokban: anyánkban, apánkban, testvéreinkben, barátainkban, munkatársainkban tapasztalhatjuk meg a jóságot, hanem saját magunkban is. Nem mintha mindig jók lennénk, távolról sem! De mégis nincs ember, aki ne erezné szíve mélyén a hívást: „Légy jó mindhalálig!" Ha rosszat tettünk, ott berzenkedik bennünk valami a rossz ellen, ürömöt csöppent borunkba, pecsétet patyolatunkra; még aludni sem hagy, rágja, tépi lelkünket. Vannak persze emberek, akiknek sikerül félig-meddig elfojtani ezt a kellemetlen hangot, de szemük tompa lesz, nevetésük erőltetett, arcvonásaik durvák. Legmélyebb természetük ellen hadakoznak, amikor megátalkodnak a gonoszságban. Ellenkezőleg, amikor egyszer igazán, talán nagy áldozat árán, azt tettük, amit a jóság parancsol, sikerült szeretnünk, szolgálnunk, segítenünk, megbocsátanunk, akkor a lelkünk melyén csendes öröm duruzsol, ajkunkon nóta fakad, olyan ragyogó lesz a szívünk, mint a rét, amikor zápor után bearanyozza a napsugár. Megesik, hogy jót teszünk, megesik az is, hogy rosszat. Van úgy, hogy mindenkinek jót akarunk; van úgy, hogy gyűlölet rágja a szívünket. De ezt a két állapotot nem lehet összetéveszteni, nem lehet kicserélni. Érezzük, tudjuk, tapasztaljuk, hogy az önfeledő jóság, tevékeny szeretet, hűséges barátság összhangban van az élet legmélyebb törvényével, kiteljesíti létünket, értelmessé, széppé teszi életünket. Minden ember szíve, a mi saját törékeny, ingatag szívünk is egy tükör, melyen át valami örök, föltétlen Jóság és Szeretet küldi üzenetét, jelenti létét.
Az emberi élet számos jóság-élménye közül említsünk még egyet, az irgalmas megbocsátás élményét. Az emberek közötti érintkezés folyamán elkerülhetetlenek az összetűzések. Az első pillanatban rendesen mindegyikünk úgy véli, hogy neki van igaza, és a másikat hibáztatja. Ha balgák vagyunk, ez az áldatlan állapot folytatódik tovább, és mérgesedik el mindig jobban. Harag haragot, erőszak erőszakot, bosszú bosszút szül. Néha egy ártatlan harmadik személy elleni közös gyűlölet és erőszakoskodás révén élik ki az emberek indulataikat, és így elfelejtik egymás iránti haragjukat. De az ilyen hazug „megoldás" nem lehet maradandó. Igazi megoldás csak egy van: hibánk belátása és kölcsönös irgalmas megbocsátás. Ha valami rossz történik az emberek között, néha az egyik félnek nagyobb a vétke, mint a másiknak, de ritka az, hogy a hiba csak az egyik félnél lenne. Ha mindkét részről több lett volna az igazságosság, nagyobb a szeretet, talán senki sem bántotta volna meg a másikat. Így a megbocsátás szinte mindig kölcsönös. Az ilyen megbocsátás pedig valóban teremtő csoda. Keresztülvágja a gyűlölet és bosszú bűvös körét, és egy új kezdetet teremt. A rossz tett által megcsorbult létünk újra egésszé lesz, az elvágott kötelék újból eggyé forrad. A bocsánatot kérő és adó alázatos szeretet összeforrasztja a szíveket: nagyobb lesz a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet, mint az összeütközés előtt volt. Ritka kincs az igazi megbocsátás, a nem öntelt, gőgös leereszkedésből, feledni nem tudó szűkkeblűségből, hanem őszinte, kölcsönös szeretetből fakadó megbocsátás. Ritka kincs; de éppen ezért túláradó örömet érez az, aki részesedik benne. Meggyógyult a gennyes seb, eltűnt a múlt, új jövő nyílt meg, új élet, új remény. Van a világban megbocsátás. Nem azért olyan nagyszerű csoda-e ez a megbocsátás, mert egy végtelen Irgalom visszfénye?" ( Teológiai vázlatok IV., Nemeshegyi Péter: Jó az Isten, Élményvilágunkban felcsillanó jelek, A jóság íze, 189-190. )
Hát... ez nagyon szép, de valami hiányzik, ez a szeretet nem igazi..., túl steril. A valódi szeretet nem ilyen.
"(...) milyen az az Isten, akinek egy ilyen emberi élet, egy ilyen halál, egy ilyen feltámadás az abszolút kinyilatkoztatása?" ( Szentmártoni Mihály: A személyi érettség felé )
Jézus halála hétköznapi és földhözragadt szemmel csúnya...., nagyon csúnya halál. S mégis gyönyörű.
Mitől lesz szép, ami nem lehet az?
Forrest Gump édesanyjának az iskoláztatásáért vállal áldozatát beszéltük a diákjaimmal. "Mrs. Gump! Létezik Mr. Gump?"
Van-e olyan szeretet ami ennyire önzetlen? Ez a nem elújságolható, büszkeségre okot nem adó, de mégis felemelő áldozatvállalások világa, az érzelmileg és etikailag felnőtt emberek világa, akik mindent képesek feláldozni, ami az övék, azokért, akiket szeretnek. A hősöké, akiknek a céljai nem önmagukra mutatnak, hanem kifelé..., embertársaikra, az egész teremtett világra, ami otthonuk.
"A keresztény Istenkép, az ún. "Istenélmény" a közösséghez vezet, (...) " Vass György: Közösség és Istenélmény, III.4. Pneumatikus Istenkép és közösségi élmény )
A közösség iránti szeretet és elköteleződés a "Nap-lakomájához". ( ~ Antoine de Saint-Exupery )
2020. 02. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése