összetett kezekkel üdvözölve a négylábú „rádzsákat”

Anima Naturaliter Christiana ( IV. )

(Az indiai szádhuk benső világa)

( szemináriumi dolgozatom 2009-ből )

 

 

 

Hogy a gyakorlatban, valóságosan hogyan néz ki egy igazi szádhu, álljon itt a két fő típusára egy-egy történet Baktay Ervin: India című könyvéből.

A „remete”:

„A dhólpuri maharádzsának rokona volt, tehát nem közönséges származású ember. Sportsman volt, nagy vadász. A dhólpuri hatalmas dzsangal bővelkedik minden vadfélében, a tigristől és párductól egészen a kis antilopokig. Vadászunk, miután éveken át gyűjtötte a trófeákat, egy szépen napon ismét kimen a dzsangalba kísérőivel. Egy őz került elébe, a félhomályban baknak vélte és lelőtte. De kiderült, hogy suta volt, méghozzá vemhes és a sikárik apró őzikét találtak benne. A hindu lelkiélete hihetetlen végletek közt mozog; vadászunkban egy pillanat alatt leírhatatlan változás ment végbe. Villámfényhez foghatóan hasított át a tudatán a gondolat, hogy életet, ártatlan életet pusztított el merő kedvtelésből, szórakozásból, pedig az élet egy és isteni ajándék. A hindu tanok ahimszá-elve a szellemi igazságra ébredt ember kötelessége, hogy minden életet szentnek és sérthetetlennek tartson. Elméletből lenyűgöző valósággá, átélt ténnyé vált előtte. Arcának kifejezése megváltozott, maga elé meredve bámult. Kísérői meglepetten néztek rá, ő pedig eldobta fegyverét és levetette ruháját. Az egyik hajtótól elkérte cserében elkérte hitvány zsákrongy átvetőjét és ezt öltötte magára. Csetlő-botló nyelvével értésére adta kísérőjének, hogy nem tér haza többé, hanem künn marad a dzsangalban. Ezek látva, hogy a rábeszélés süket fülekre talál, megértették, mi mehetett végbe urukban. Hinduk lévén, nem szaladtak orvosért és kényszerzubbonyért, hanem mély tisztelettel üdvözölték a vezeklőt és hazatértek.

Azóta Tát Bábá – a „zsákruhás atya” – ott él a dhólpuri rengetegben. Barátai felkeresték és egy barlang előtt ülve találták az erdő mélyén. Leírhatatlanul boldog mosoly ült az arcán. Aztán nagy nehezen a szavakkal küzdve elmondta nekik, hogy amikor az életpusztítás bűnös voltának gondolata átvillant az agyán, egyszerre vakító fényben egy hatalmas alakot látott maga előtt. A fényben úszó alak pedig így szólt hozzá: „Ezentúl láss mindenekben engem!” – És Tát Bábá egy szempillantás alatt más, új emberré lett. Minden élőlény létezése mögött Istent, minden Élet forrását és fenntartóját látja. Összetett kezekkel, alázatosan üdvözöl minden hozzá közelgőt és „rádzsának”, „királynak” szólítja mindet, legyen az akár mahárádzsa, akár egyszerű pór vagy pária, sőt akár állat is. Ritkán szól, de mindent jól megért, amit mondanak neki; arcát azonban pillanatra sem hagyja el a kimondhatatlan boldogság elragadtatott mosolya. Ez a kifejezés szinte megszépíti csúnya arcát. Én legalább így találtam. De kétségtelen, hogy sokan egyszerűen csak idiótának tartanák, a vele történtekben pedig beteges jelenségeket, hallucinációt stb. látnának. A hinduk azonban másképpen fogják fel az ilyesmit. A dhólpuri mahárádzsa és előkelő indus barátai áhítatos tisztelettel közelednek hozzá, amikor felkeresik a rengeteg mélyén. Művelt, tanult hindu barátaim – köztük egy nyugati képzettségű orvos -, akik megismertettek Tát Bábával, nem bolondot, hanem megvilágosult, Istenhez jutott boldog embert láttak benne. Reám se azzal a nyomasztó, nyugtalanító benyomással hatott, amit elmebajosokkal szemben szoktunk érezni, hanem végtelen nyugalom és egyetemes szeretet nagy melegsége sugárzott felém a csúnya arca eksztázisban mosolygó tekintetéből. Tát Bábát a vadállatok sem érzik ellenségnek, idegennek. Barlangja mellett egy mélyedésben vizet gyűjt össze s az erdő állatai, tigrisek és párducok is odajárnak inni, mert a száraz évszakban is biztosak lehetnek afelől, hogy vizet találnak ott. Nyugodtan isznak és Tát Bábá ott ül a barlangja előtt, összetett kezekkel üdvözölve a négylábú „rádzsákat”…” ( Baktay Ervin: India. Szukits kiadó – 348-349 oldal )

 

Giotto di Bondone: Szent Ferenc prédikál a madaraknak (freskó az assisi székesegyházban)

 

 

2020. 03. 20.