"Miért születnek az ácsok?"

"Ide bizony senki se jár... Tudniillik nem nagyon ismerik a házat. Megmarad mindenki a Barlangnál, odaát..."

"egy díszhelyet valamelyik bolondokházában" ( III. )

 

 

"Aztán, lassacskán, megszokta a szeme a homályt. A két ablak - egyik kisebb, a másik nagyobb- szűk udvarról kapta a világítást; a kút-mély udvarba csupán némi zöld fény permetezett be; délben is gyertyára lett volna szükség, ha itt olvasni akarna valaki. A körülbelül négyméterszer három és félméteres szobának hepehupás kőpadlata volt; a fedetlen mestergerendás a mennyezet gerendáit piszkos koromszínűre feketítette az idő. A kandalló az ajtóval szemben állt: hitvány gipszkandalló, párkánya szúette deszkalap. A kandalló és az egyik ablak között volt a kiöntő. A nyirokfoltos, repedezett falak ősrégi meszelése felhólyagosodott és sokhelyütt lepattogzott; szutykosan feketéllettek, akár a mennyezet. Bútor nem volt, a szoba lakatlannak látszott, csupán kusza, fantasztikus, kétes tárgyakat sejtett a homályba burkolt zugokban a szem.

Némi csend után megszólalt az orvos:

- Ez hát az a szoba; innen indult ki minden... Ugyanolyan, mint akkor, csak a bútorokat távolították el. Elképzeltem, milyen lehetett a berendezés; az ágyak nyilván itt sorakoztak az ablakokkal szemközti falnál; legalább három ágy, mert Soubirous-ék heten voltak: az apa, az anya, két fiú, három lány... Képzeld el: három ágy ebben a szobában! és heten ezen a néhány négyzetméternyi helyen! Szinte elevenen a sírban, levegő, napfény, és sokszor kenyér nélkül! Micsoda sötét nyomorúság, micsoda megalázó, szánalmas élet!

De valaki félbeszakította. Egy árny lépett be; Pierre először azt hitte, öregasszony. De pap volt, a plébániatemplom káplánja; most ő lakott a házban. Jól ismerte az orvost.

- Meghallottam a hangját, doktor úr, és bejöttem... Megint látogatót hozott?

- Igen, abbé úr, voltam bátor... Remélem, nem zavarok?

- Dehogy, dehogy!... Csak jöjjön, amikor akar; hozzon el másokat is. Szívélyesen mosolygott, üdvözölte Pierre-t, aki nyugodt közönyén elcsodálkozva, megkérdezte:

- És nem zavarja néha a sok látogató? Most a káplánon volt a sor, hogy meglepődjön:

- Sok látogató? Ide bizony senki se jár... Tudniillik nem nagyon ismerik a házat. Megmarad mindenki a Barlangnál, odaát... Nyitva tartom az ajtót, hogy ne zaklassanak. De napok múlnak el, s még csak egér neszezését sem hallom." (...)

- Milyen nagy örömet szereztél nekem, drága fiam! Milyen jól megmondtad a káplánnak azt, ami oly rég forr a szívemben... Nekem is járt már az eszemben, hogy reggelente rózsát hozok ide. Egyszerűen kitakaríttattam volna a szobát s beértem volna annyival, hogy két nagy csokrot helyezek a kandallóra; tudod, mily végtelenül szeretem Bernadette-et. Úgy éreztem, rózsáim az ő emlékezetének fényét, frissességét, illatát hintették volna szét... De hát... de hát...

Kétségbeesetten legyintett.

- Sosem volt hozzá bátorságom... Igen, gyáva voltam, mert senki nem mert még a Barlang papjaival nyíltan szembeszállni... Mindenki habozik, mindenki megtorpan; vallási botránytól tartanak. Gondold csak el, micsoda kárhozatos hercehurca következne a dologból; s akik -mint én - méltatlankodnak, inkább némán tűrnek, szótlanul. Aztán így foglalta össze:

 

 

- Végtelenül elszomorító az emberi hálátlanság és kapzsiság, fiam. Valahányszor eljövök ide, ebbe a feneketlen nyomorúságba, úgy megtelik a szívem keserűséggel, hogy nem tudom a könnyeimet visszafojtani.

Több szót nem ejtettek; hallgattak mind a ketten; rájuk települt a hely fájdalmas mélabúja. Belemerültek a homályba; s a málladozó falak közt, a vásott göncök porában összeborzongtak a nedvességtől. S megint arra gondoltak, hogy Bernadette nélkül egyetlen csoda sem lett volna, holott ezeknek köszönheti Lourdes, hogy az egész világ rajta tartja a szemét. Az ő szavára fakadt a csodaforrás, nyílt meg a gyertyafényben tündöklő Barlang. Gigászi munkákba fogtak, új templomok nőttek ki a földből, óriás mellvédek kanyarogtak szinte az égig, teljes új város épült, mintegy varázsütésre: kertek, sétányok, rakpartok, hidak, boltok, szállodák. S a föld legtávolibb zugából is özönlött a nép, záporoztak a milliók, hullott sűrű esőjük, és az ifjú város majdhogynem fékezhetetlenül terjeszkedett, mintha hegylánctól hegyláncig be akarná nőni az egész völgyet. Ha nincs Bernadette, mindennek vége; a hallatlan kaland visszasüllyed a semmibe, az ódon Lourdes most is évszázados álmát alussza a Vár alatt, ismeretlenül. Bernadette volt a páratlan munkás, a nagy alkotó, s a szobát, ahonnan elindult aznap, amikor meglátta a Szüzet, a csoda, az eljövendő csodálatos szerencse bölcsőjét most lenézik, férgek tanyája, s csak lomtárnak jó, hagymát, üres hordókat tartanak benne. Pierre oly élesen érezte az ellentétet, hogy megjelent szeme előtt a diadalünnep, melynek az imént tanúja volt; a Barlang s a Bazilika felmagasztalása, miközben Marie, kocsiját vonszolva halad az oltáriszentség mögött a tömeg ujjongása közepette. Különösen a Barlang ragyogott; nem volt már a régi, vad sziklaüreg, amely előtt valaha a gyermeklány térdepelt a hegyi patakember nem járta partján, hanem rendezett, gazdag, gyertyafényben izzó kápolna, melyhez nemzetek vonulnak. Lárma harsog, fény, imádat, pénz tündököl ott, folytonos győzelmi sugárkoszorúban. Itt meg, a bölcsőnél, a fagyos, sötét odúban, senki; gyertya nem ég, ének nem szól, virág nem virít. Egy lélek sem tér be, nem térdepel, nem imádkozik. Alig néhány elérzékenyült látogató morzsol le emlékül egy-egy szilánkot a korhadó deszkalapból, mely a kandalló párkánya volt. A papság észre sem veszi ezt a nyomortanyát, pedig körmenetben járhatnának ide, mert ez a dicsőség első állomása. Itt kezdődött a szegény lány álomlátása, egy hideg éjjelen; két nővére közt feküdt az ágyban, épp rohama volt, miközben az egész család ólmos álomba merült; innét indult útnak s vitte magával öntudatlanul az álomképet, mely ismét megjelent előtte a nappali fényben, hogy legendás, szép látomássá viruljon. De most már senki nem követi nyomon, elfeledték a fészket, hagyják homályba hullni, pedig itt csírázott ki a szerény, pici mag, mely csodálatos kalászokat hajt odaát; aratják is pompázatos ceremóniák közt az új idők munkásai.

Pierre-t könnyekig meghatotta a történet nagy, emberi szomorúsága; végre megszólalt, egyetlen szóba sűrítve gondolatait:

- Betlehem!" ( Émile Zola: Lourdes, 346-349 )

 

Ahogy apám hajdani találós kérdésében el van rejtve  a nagy igazság:

"Miért születnek az ácsok?"

 

 "Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat." ( Róm 7,19 )

 

2020. 04. 02.