"Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén..., "és megértettem, azt is, hogy ez a csodálatos Valami: végtelen szeretet."
Würtzburgban két terem volt; egy kisebb, feljebb az interjú szobától jobbra és egy nagyobb vele szemben balra.
A kisebben zazent gyakoroltunk, a másikban kontempláció folyt.
A nővérek egyikét kérdeztem, mi a különbség a két gyakorlat között, "semmi", felelte nekem, "csak a külsőségekben térnek el".
Egy régi lelkigyakorlatos könyvemben találtam egy bejegyzést, amiben hosszasan magyarázza a keresztény szerző a keleti "megvilágosodás" és a keresztény "színelátás" élmények közti értékűség és színvonal különbséget. Mellette a következő megjegyzésem díszelgett:
"Ezt Isten is tudja?"
I. Nemeshegyi ír le egy "shinto" megvilágosodás élményt..., egy kislányét:
"(...) a szokásos Shintó szertartáson vettünk részt, a nemzeti ünnepeken. Talán tízéves lehettem, amikor egy nap beleunva a babásdiba, kisétáltam házunk kertjébe, és egyedül leültem egy padocskára. Amint ott ültem, egyszerre csak úgy éreztem, hogy hatalmas fény vesz körül. Nem volt evilági fény! Vakítóan ragyogó, és mégis barátságos. Én magam, a kert fái, a házunk mögött emelkedő hegy, mind ebbe a fénybe volt burkolva. Egyszerre megértettem, hogy létezik egy csodálatos valami, ami végtelenül felülmúlja az egész világot. És megértettem, azt is, hogy ez a csodálatos Valami: végtelen szeretet." ( Nemeshegyi Péter: Isten, A kifejezhetetlen. Szolgálat 1979, 41. sz. )
Claude Flaubert: pedig a sajátját, Irgalmas Szent Julián legendájából című írásában a sajátját..., mert ennyire hatásosan és lényegre törően aligha lehet elmesélni, ha valaki át nem éli:
"(...) Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát. Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni. Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét. Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett. Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.
Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a túlsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát.
Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.
Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt. Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehunyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta: - Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám! Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.
Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását. De újból megszólalt ugyanaz a hang: - Julián!
A túlsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét. Harmadszor is szólították: - Julián!
És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang. Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott. Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát.
A víz tüstént megnyugodott, a csónak simán átsiklott és a túlsó partba ütközött, ahol egy férfi várta. Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi. Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett. Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette. Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását. Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját. És ez soká tartott, nagyon soká!
Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott. - Éhezem! - szólalt meg.
Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat. Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén. Azután így szólt: - Szomjúhozom!
Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyújtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót. Majd így szólt: - Fázom!
Julián égő gyertyájával meggyújtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén. A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta: - Az ágyadat!
Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette. A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt. Azután lehunyta pilláit. - Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.
És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé. - Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!
Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly. Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt: - Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!
Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.
Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtjei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte. Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy színes ablaküvegen. ( Claude Flaubert: Irgalmas Szent Julián legendájából )
Mi a különbség?
Benkő Antal: Bevezetés a valláslélektanba, 99
"... das Haus Benedikt ist geschlossen."
"Véglegesen bezárt."
2020. 03. 05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése