Nem tudom miféle homályos istenséget szolgálok.

 Erkölcsi tériszony 2.

Megátalkodottság a rosszban.

A szív imái hallgattatnak meg.

 

"Bizonyítsa be, Michael, hogy nincsenek elvei; (...)" ( André Gide: Meztelen, 81 )

Mondta a hősünknek az "ördög"..., aki épp hogy megvilágosodott már a legnagyobb kísértésnek lett kitéve: Légy olyan, mint Isten! 

"Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” ( Mt 4,8-10 )

"Mire képes még az ember? Ezt kellett megtudnom mindenáron." ( André Gide: Meztelen, 108 ) 

Nietzschei logika:

"- A magamé nekem bőségesen elég; borzadok a tisztességes emberektől. Egyrészt nincsen miért félnem, másrészt nincs is mit tanulnom tőlük. És nincs is mondanivalójuk..." ( André Gide: Meztelen, 109 ) 

Majd én a saját isteni tisztességemmel..., a többiek tisztessége nem számít. Sőt..., értelem szerűen alacsonyabbrendű.

"Micsoda rossz robot törhette meg ezeket a szép testeket? Az egész, mint egy korai összeomlás. Kikérdeztem mindannyit. Bachir edényt mosogat egy kávéházban; Ashur követ tör az úton, pár keserves garasért; Hammatar elvesztette fél szemét. Ki hitte volna? Sadeck jó útra tért; bátyjával kenyeret árul a piacon; minthogyha meghülyült volna. (...) A tisztes pályák mind butítók! Itt is, megint csak azt találnám, amit úgy gyűlöltem odahaza? Bibaker? Megházasodott. Még tizenöt éves sincs. Micsoda torz őrület!" ( André Gide: Meztelen, 119 )

S mennyire jól érezte ezt meg a felsége..., aki lényegében az első áldozata lett önzésnek.

 "Látom - mondta egyik napon , meg is értem az elméletedet, hisz egész elméletté nőtt már. Talán szép is... - aztán hozzáfűzte, halkabban, igen szomorúan: - De kiirtja a gyöngéket." ( André Gide: Meztelen, 111 )

 

 

Hogy is van ez? 

Mit tanultunk?

Emlékezni is tudni kell..., nem vagyunk képesek Istennel minden pillanatunkban olyan tisztán találkozni, mint ott és akkor, hogy ez mikor és hogyan volt, azt mindenki maga tudja..., ahogy Ricky Fitts mondta: "Emlékeznem kell!"

"Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 )

Ha csak részletek maradnak meg emlékezetünkben..., nagy bajba kerülhetünk, például a szabadság. Pedig például a szegénység nem rabság.., s a gazdagság sem az, gondoljunk a gazdag ifjú történetére a Bibliából.

Jézus nem a vagyonára kérdezett rá..., a szívére...; ez biztos.

"Az embert a szegénység teszi rabbá; öröm nélkül dolgozik. hogy ehessen valamit; az örömtelenül végzett munkát siralmasnak tartottam, s nem egynek fizettem a nyugalmáért. Azt mondtam: Ne dolgozz; ez csak terhedre van.S mindegyikük számára arról a szabadságról álmodoztam, ami nélkül nem teremhet semmi újság, semmi bűn, semmi művészet." ( André Gide: Meztelen, 116 ) 

A művészet nem szegénység vagy gazdagság kérdése. 

Elhivatottságé.

 

"Mitől remeg annyira? A szerelemtől, a félelemtől vagy a betegség lázától? … Ó, talán még nem volna késő … Hát sohase maradok nyugton? Kerestem és megtaláltam az én sajátos értékemet: megátalkodottság a rosszban.(...)

 Milyen igét is olvastam akkor? … Igen, Krisztus szavait Péterhez: „Amíg fiatal vagy, Péter, magad övezed fel magad s arra jársz, amerre akarsz… „ Hova megyek? Hova akarok menni? … nem mondtam, ugye, hogy Nápolyból, utoljára, elmentem egyszer Paestumba, egymagamban … ó, zokogni tudtam volna ezek előtt a kövek előtt! A hajdani szépség volt ez, egyszerűen, mosolygón, tökéletesen – elhagyottan. A művészet cserbenhagy, érzem. De mi marad majd a helyén? Ma már nem mosolygó harmónia, mint rég … Nem tudom, hogy miféle homályos istenséget szolgálok. Ó, új Isten! Hadd ismerjek egy újabb fajtákat, a szépség új s váratlan csodáit!

Másnap, kora hajnalban, útra kelünk a postakocsin; persze Moktir is velünk van. Boldog, mint valami király.

Chegga, Kefeldorh’, M’reyer .. mogorva, bús állomások, a még búsabb, végtelen úton. Bevallom, derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat. De csak követ és homokot látunk; azután pár törpe cserjét, tele furcsa virágokkal; olykor egy-két csenevész pálmát, amit rejtett forrás táplál .. Az oázisnál most jobb szeretem magát a homoksivatagot .. a halálos glória és a tűrhetetlen fény birodalmát. Az emberi erőlködés csúfnak és nyomorúságosnak látszik rajta. Mostan minden más föld untat.

-   Szereti az embertelent – mondja erre Marceline. De mennyire bámul ő is! Milyen sóvár mohósággal!

Az idő, másnap, rosszabbra fordul; szél támad, s a horizont elsötétül. Marceline beteg; a belélegzett homok égeti, karcolja a torkát; a túlságos fényözön fárasztja a tekintetét; ez az ellenséges táj vérig sebzi. De most már késő; nem térhetünk vissza. Pár óra, és Touggourtban leszünk.

Erre emlékszem legkevésbé, az útnak ez utolsó részére, jóllehet csak a minap történt. Nem tudom elém idézni a második nap tájképeit, sem azt, hogy mihez fogtam Touggourtban. Csak arra emlékszem, még ma is, hogy mennyire siettem, s milyen türelmetlen voltam.

Reggel igen hideg volt. Este meg égő számum kezdett fújni. Marceline, az úttól elcsigázva, alighogy megérkeztünk, lefeküdt. Azt hittem, kényelmesebb szállót lelek; a szobánk valóságos odú; a nap, a homok és a legyek mindent beleptek, beszennyeztek, tönkretettek. Mivel nem ettünk hajnal óta, azonnal megrendelem a vacsorát; de Marceline-nek semmi sem ízlik, s nem hallgat a kérlelésemre. Hoztunk magunkkal teafőzőt. Én bajlódom ezzel a semmiséggel. Vacsorára be kell érnünk egy kis száraz kaláccsal és ezzel a teával, amelynek a táj sós vize egészen elrontotta az ízét.

Valami végső jószándék otthon marasztal, Marceline mellett. S akkor hirtelen úgy érzem, hogy engem is minden erőm elhágy. Ó, a hamu fanyar íze! Ó, lankadás! Keserve az emberfeletti próbálkozásnak! Alig merek ránézni; tudom, hogy a tekintetem, ahelyett, hogy az övét keresné, rászegeződik majd, iszonyodva, két fekete orrlyukára; mily szörnyű ez a szenvedő arc! Ő se néz rám. Érzem a szorongását, mintha csak a kezemmel nyúlnék hozzá. Sokáig köhög; aztán elalszik. Olykor heves borzongás rázza." ( André Gide: Meztelen, 120-121 )

A szolga boldog, csak mert szereti az embereket, nem érti; a felesége nem számít.., most már késő volna visszafordulni...; s ő maga is..., amit korábban szépnek látott: "Bevallom derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat." 

Ki-mi nem derűs itt?

Aki irtózik a fénytől.., s mégis oda megy?

Ki borzad a tisztességes emberektől..., ám ha nem foglalkozna velük, nem is borzadna...

Leginkább irigykedik, úgy vélem, ahogy egy esti filmben hangzott el...; úgy kapcsolgatás közben hallottam, egy esküvőn beszélget egy fiatal pár, vendégek az ifjú párról: "Biztos az a mantrájuk: Veled leszek örökké, fúj, de uncsi!" 

Irigykednek.

Szeretnék, ha valaki őket választaná mindörökre, de cserébe nekik ne kelljen..., mert ők még fiatalok...

 

"Legjobban, bevallom, az rémít meg, hogy még nagyon fiatal vagyok. Úgy érzem néha, hogy az életem igazában még meg se kezdődött. Ragadjatok el erről a helyről, s adjatok értelmet az életemnek. Magamtól nem találok már sehol. Lehet, hogy felszabadultam, de mi haszna? Hogyha fáj ez a hasznavehetetlen szabadság. Ne higgyétek, hogy bán a bűnöm, ha éppen így akarjátok hívni, azonban be kell bizonyítanom magam előtt, hogy nem hágtam át a jogomat.

Amikor hajdan megismertetek, szívósan tudtam gondolkozni, s belátom, hogy enélkül igazi ember meg nem élhet; ez azonban nincs már meg bennem. Azt hiszem, az éghajlat hibás benne. A gondolat elgyávul az örökösen kék égbolt alatt. Itt a keresésé lehetetlen, oly közel éri a kéj a vágyat. E fény és a halál között nagyon is jelenvalónak érzem a boldogságot, s nagyon is egyformának a kelégülést. Olykor, napközben, lefekszem, hogy így csaljam meg a napok méla hosszát s tűrhetetlen renyheségét.

Van itt, amint látjátok, néhány fehér kavicsom: az árnyékban megfürösztöm, aztán a tenyeremben tartom őket, amíg végleg el nem apad ez a megnyugtató frissességük. Akkor aztán újrakezdem, cserélgetem a kavicsokat, s megint az árnyékba teszem mindazokat, amelyek már langyosak. Az idő múlik, s végre itt az este… Ragadjatok el erről a helyről; egyedül nem tudnék már elszakadni. Valami elpattant az akaratomban; nem tudom, hol leltem annyi erőt, hogy El Kantarát otthagytam. Néha félek, hogy amit levetkeztem, ellenem fordul és bosszút áll. Szeretnék mindent újrakezdeni. Szeretnék megszabadulni vagyonom maradványaitól; látjátok, ezek a falak velük vannak még telerakva … Itt szinte semmiből élek. Egy félig-francia vendéglős gondoskodik az életemről. Az a fiú hozza ide, aki elfutott előletek, minden reggel és minden este, pár garasért és némi cirógatásért. Idegenekkel szemben vad, de hozzám hű és gyengéd, mint egy eb. A nénje Uled-Nailból való, aki telenként visszatér Constantine-ba, s ott a testét árulja, abból él. Igen szép lány, s eleinte tűrtem, hogy olykor velem töltse az éjszakáit. De egy reggel öccse, a kis Ali, együtt talált bennünket még az ágyban. Szörnyen felháborodott, s öt napig felém se nézett. Pedig hát igenis jól tudja, hogyan és miből él a nénje; azelőtt úgy beszélt erről, mint akit mi sem feszélyez… Talán bizony féltékeny volt? a kópé, annyi bizonyos, mégis elérte a célját; mivel részben bosszúságból, részben hogy el ne veszítsem Alit, azóta nem hálok a leánnyal. A leány nem haragszik érte, de ahányszor látjuk egymást, mindig nevet s csúfolódik, hogy a fiút még nála is jobban szeretem. Azt mondja, Ali tart vissza itt is. Talán igaza is van…" ( André Gide: Meztelen, 124-125 )

Így a teljesség gátlástalan keresésében senkik leszünk..., valódi élő halottak, akik adni már nem képesek, s mások szeretet cseppjeit koldulják..., mert a spirálban lefelé pörögve mindenük elveszett.

Ménalque ( az Ördög ): "De a legtöbben azt hiszik, hogy csak az a jó, ami kényszerrel érhető el; csak eltorzultan tetszenek maguknak. Senki sem óhajt önmagához hasonlítani. Mindenki választ egy mintát és utánozza, sőt, még a mintáját sem ő választja; elfogadja készen, ahogy kapja.  (...) Az utánzás törvénye; én úgy hívom: a félelem törvénye. Mindenki fél, hogy magányossá válik; és aztán nem válik semmivé sem. Gyűlölöm et az erkölcsi tériszonyt; ez a legrosszabb gyávaság." ( André Gide: Meztelen, 79-80 )

Ki ne tudná, az "ördög" biztosan, ez is egy "minta", s ezt David Riesman már pontosan leírta..., mindenki más akar lenni, épp ettől annyira egyformák. 

 

Minden tükör...