„minden ház az övé, amióta otthontalanná lett”

 Anima Naturaliter Christiana ( V. )

(Az indiai szádhuk benső világa)

( szemináriumi dolgozatom 2009-ből )

 

 

 

A „vándorpróféta”,”zarándok”:

„ Ilyen volt többek köz Surám Bao, akivel Bombayben találkozta, alighogy Indiába érkeztem. A hajón szerzett egyik hindu barátomat látogattam meg bombayi otthonában. Alig beszélgettünk néhány perce, az indus szokás szerint nyitva álló kapun és lakásajtón át egyszerre egy különös alak lépett be. Egyenes termetű, kb. 50-60 éves férfi volt, simára borotvált koponyával és árja jellegű arccal, világosbarna testét csupán egy hófehér lepel födte, szabadon hagyva jobb vállát és karját, kezében hosszú bambuszbotot tartott. Hindu ismerősöm nagy tisztelttel állt föl és alázattal üdvözölte. A szádhu szót sem szólt, de viszonozta a köszöntésünket. Ajka szünetlenül mozgott, mintha valami hangtalan imát rebegne. Leült a felajánlott székre és nagy figyelemmel hallgatta ismerősöm szavait, aki maráthi nyelven elmondta neki, ki vagyok és miért jöttem Indiába. A szádhu bólogatva vette mindezt tudomásul és állandóan engem nézett. Egy idő múlva aztán fölállt, megáldott bennünket és eltávozott. Ismerősöm elbeszélte a szádhu történetét: gazdag kereskedő volt Bombayben, míg aztán egy szép napon hátat fordított a világnak, minden vagyonát átadta fiának, ő maga pedig egy szál lepellel s egy bottal elhagyta otthonát. Ott tölti az éjt, ahol éri, rendesen a templomok udvarain vagy a fürdőmedencék mellett. Azzal táplálkozik, amit a jámbor hinduk kéretlenül adnak neki. Szünetlenül Isten nevét mormolgatja, ez az ő állandó imádsága. Nem kell neki semmi a világon, csak egy Istenben él. Hófehér, makulátlan leplét naponta kimosta, amidőn vallásos fürdőjét vette valamelyik medencében; a Nap megszárította, és ha lassan elkopott, elrongyolódott, mindig akadt jámbor kereskedő, aki új leplet borított a vállára. Ő édeskeveset törődött ezzel legföljebb az volt a gondja, hogy leple tiszta legyen. Szabadon járt-kelt a bennszülöttek városrészében s mint ismerősöm monda: „minden ház az övé, amióta otthontalanná lett”. Betér, ahová kedve tartja s mindenütt megtiszteltetésnek veszik rövid látogatását. Ismerősöm, igazi hindu módjára, összefüggésbe hozta Surám Bao látogatását az én ottlétemmel, szerinte a látogatás nekem szólt, mert már nagyon régen nem járt a házban, és belépésekor nyomban felém fordult, majd kérdő tekintettel nézett házigazdánkra. Lehet, hogy így állt a dolog, mert eszembe jutott, hogy Surám Baót első ízben akkor láttam, amint érkezésemkor partra szálltam a kikötőben. Az öreg szádhu mosolyogva nézett rám, amint elmentem mellette, s egy virágfüzért nyújtott felém, amit én udvariasan megköszönve elutasítottam, mert holmi baksislesőnek tartottam az öreg „fakírt” Az indusok ugyanis ilyen virágfüzérekkel fogadják érkező barátaikat, búcsúzóul is megajándékozzák őket virágfüzérekkel; de a szádhu nem várt senkit és különösnek találtam, hogy éppen nekem ajánlja fel a kezében tartott igénytelen füzért. Ismerősöm mindezt hindu észjárás szerint azzal magyarázta, hogy még előző életünkben valami kapcsolat lehetett a szádhu közt és köztem és a szent ember tudta, hogy jövök, és azt is tudta, hogy ismerősömnél tartózkodom, amikor felkeresett és megáldott.” ( Baktay Ervin: India. Szukits kiadó – 347-348 oldal  )

 

 

2020. 03. 21.