"csak egy szó"
"egy díszhelyet valamelyik bolondokházában" ( II. )
Amire minden "próféta" vágyik:
"KÓSA: ( Kopogtat és belép. Szelíd, de komoly; egy kicsit sápadt. Bodrogi felé megy, ki Czirmossal és Bogyóval együtt tartózkodó várakozásban van. ) Boldog új esztendőt kívánok, Bodrogi úr! ( Kezet fog vele. ) Magának is, Czirmos bácsi! ( Kezet fog Czirmossal. ) S magának ugyancsak, kedves kislányom. ( Kezet fog Bogyóval. )
BODROGI: Kósa úrnak is kívánunk minden jót, mind a hárman.
KÓSA: Köszönöm szépen.
BODROGI: Tessék helyet foglalni.
KÓSA: Leül. Jólesik leülni… Hiába, no… Telik az idő…
BODROGI: ( Leül Kósával szemben. ) Nekem is jólesik, Kósa úr.
KÓSA: Hát magának is telik… De magának még van miből… Nekem azonban… ( Czirmosra néz. ) Ugye, Czirmos bácsi?
CZIRMOS: Én adok magának az enyimből.
KÓSA: ( Czirmoshoz. ) Jobb lesz, ha megtartja. Magának több öröme telik ebben a világban.
CZIRMOS : Abból is adok Kósa úrnak, az örömből.
KÓSA: Nagy adakozó kedviben van! De hát sokan így vagyunk mostanában… Leginkább talán az, aki egy szót sem szól, mint ahogy Bodrogi úr teszi, aki ugyancsak nagy adakozásban volt Bagiéknál, a tegnap este…
BODROGI: Ha már ezt felemlíti, Kósa úr, valamit meg akarok mondani.
KÓSA: Tessék. ( Odaszól Bogyóhoz. ) Üljön le, kicsi húgom.
BOGYÓ: ( Leül. )
KÓSA: ( Öreges gyöngédséggel megsimogatja a Bogyó arcát, s Bodrogihoz. ) Szép gyermek!
BODROGI: Idehoztuk, s most már itt is marad.
KÓSA: ( Int is alig a fejével Bodroginak. ) No, tessék! Mondja el, amit akar.
BODROGI: A tegnap este nagyot fordult az életem, Kósa úr. Maga tudja, hogy én miképpen éltem, amióta itt lakom a maga házában.
KÓSA: Tudom.
BODROGI: Nem esnék jól, ha bőven el kéne mondanom. Ami lényeges belőle, az nem kevesebb, mint az, hogy az álmaimat eladtam. S ámbár „okos” számításból tettem ezt, a végin mégis utolsó koldus lettem, aki mindenkinek tartozott, s önmagának a legtöbbel.
KÓSA: Tudom.
BODROGI: S már azon az úton voltam, a maga segítségével, hogy a tegnap este a lelkemet és a testemet is eladjam.
KÓSA: Tudom.
BODROGI: De a kegyes sors úgy fordította a dolgot, hogy magamnak mindent megfizettem, ami járt. De még hátravan a többi, amivel az embereknek tartozom, s főleg magának.
KÓSA: Tudom.
BODROGI: De bármi történik, én a tegnap óta s már ezután csak azt mondom, amit igazán érzek és gondolok. Ebben a pillanatban pedig azt érzem, hogy magától bocsánatot kell kérnem, ha a tegnap este megbántottam volna. Gondolni pedig azt gondolom, hogy zokszó nélkül elmegyünk a házából, ha a házbér miatt vagy bármi oknál fogva úgy akarná.
CZIRMOS: ( Az utolsó mondatoknál úgy jön közelebb, hogy Kósát lássa; most nagy várakozással nézi őt. )
KÓSA: ( Szelíd szomorúsággal nézi Bodrogit. ) Maga nem ismer engem… ( Várakozó csend. )
KÓSA: De én sem ismertem idáig magamat… Úgy éltem, ahogy szokás. De a sors titkokat rejteget az ember számára, és az élet meglepő fordulatokat… Menvén az úton, belebotlunk egy nagy kőbe, s talán ott a váratlan fordulat. Vagy meglátunk valamit, esetleg meghallunk egy szót… Hát én meghallottam egy szót!
CZIRMOS: ( Nagy várakozó arccal lehúzódik az asztal mellé egy székre. )
KÓSA: Az aztán belém esett, az a szó, mint a nyugalmas tóba a kő. Megfodrozott engem, sőt hullámzásba borított; s azok a hullámok bizony nem kíméltek engem sem éjszaka, sem nappal… Mert éjjel elnyelték szokott nyugalmamat, sőt szívemet támadták meg, ide és oda verdesvén őt, akár sziklához vertek volna egy kis csónakot… S ha azt reméltem, hogy majd a reggel meg fog váltani, akkor ez a reménységem nem válott valóra, mert egész nap űzettem azon az egy szó által, mely háborgóvá tette éltemet…
BODROGI: ( Részvéttel. ) Egyetlen szó tette ezt?
KÓSA: Egyetlen szó indítá el mindezt, amit panaszlok.
BODROGI: Nem szabad nekünk is tudni azt a szót?
KÓSA: De rosszul mondom, hogy panaszlom, ami velem történt. Nem panaszlom én, hanem inkább megnyugszom a sors bölcs végzetében, bárha ilyen erővel tört is rám… S megnyugodván, elgondolom magamban, hogy valóban, mily hívságos életet éltem!… Gyűjtöttem a pénzt, örömet lelvén a vagyonban… Csekélynek mondható, ami jót másokkal tettem; sőt magamról is megfeledkeztem, ha azt tekintem, ami az emberben nem mulandó…
BODROGI: Csakugyan nem ismertem magát, Kósa úr!
KÓSA: Hát most ismer… Azaz még most sem egészen, mert nem tudja, hogy én magára nem haragszom. Sőt a haragnak ellenségihez mentem, hálát és szeretetet hozván magának, mely hála és szeretet áradjon magára öreg és megnyugodott szívemből…
BOGYÓ: ( Könnyes a szeme, az öreg Kósa kezére teszi a kézét. )
BODROGI: Nem érdemlem meg, Kósa úr.
KÓSA: Aki eljön példájával, bár esetleg az egek küldték is, annak jutalmát nem mérjük úgy, mint egyebet mérni szokás. De mivel mégis emberek vagyunk, amíg testet hordunk, szabad legyen nekem is emberi módon valamit tenni.
BODROGI: Természetes, Kósa úr.
KÓSA: Hát akkor legyen természetes, Bodrogi úr, hogy nekem soha házbért nem fizet, mert ez a ház a magáé.
BODROGI: Dolgozni fogok, ahogy álmaimban akartam. S elrendezek mindent, amivel tartozom. Szívből köszönöm, hogy erre alkalmat ad nekem. Semmi egyébbel ne jutalmazzon engem.
KÓSA: A földi jutalom, az nem jutalom, kedves Bodrogi úr. De amit én kaptam magától, az jutalommá vált öreg napjaimban.
BODROGI: Tőlem?! Mit kapott tőlem?
KÓSA: Egy szót.
BODROGI: Milyen szót?
KÓSA: ( Elérzékenyedve néz, aztán lassan mondja ki. ) „Bálványimádó.”
BODROGI: Mondtam.
KÓSA: S igaza volt…
BODROGI: Akkor.
KÓSA: ( Küzd a sírással. ) Igen, akkor… Most már nem vagyok az… Ezt magának köszönöm… ( Megfogja a Bodrogi kezét, sírva feláll. ) Köszönöm…
BODROGI: Karon fogja Kósát, és ketten kimennek a szobából. ( Czirmos és Bogyó meghatódva néznek Kósáék után, aztán Bogyó lassan leül, Czirmos elfordul, odamegy a kályhához, felvesz egy hasábfát, majd visszateszi, és Bogyó félé fordul. )
CZIRMOS: Lehet, hogy nekem is meg kéne változni.
BOGYÓ: Magának mért?
CZIRMOS: Hogy olyan vidám legyek ismét, amilyen voltam.
BOGYÓ: ( Feláll, megtörli a szemét; látszik, hogy nehezen megy a dolog, de elkezdi a játékot, hogy viduljon az öreg; a virágot is a kezébe veszi. )" ( Tamási Áron: Hullámzó vőlegény )
Jézus sem találkozott ezzel a jelenséggel túl gyakran:
"Amikor beért Kafarnaumba, egy százados járult eléje, kérve őt: „Uram – szólította meg –, szolgám bénán fekszik otthon, és rettenetesen kínlódik.” „Megyek és meggyógyítom” – felelte neki. A százados ezt mondta neki: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – elmegy, a másiknak: Gyere ide! – odajön hozzám; vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! – megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” A századosnak pedig ezt mondta Jézus: „Menj, legyen úgy, ahogy hitted!” A szolga még abban az órában meggyógyult." ( Mt 8,5-13 )
Nem ez a tipikus.
Nagyon nem.
Ahogy Hofi Géza mondta egy másik, szintén Tamási Áron darabban ( Énekes madár ) történt játékáról :
"A madár megjelenésétől a rossz emberek meghalnak. A jók pedig boldogok lesznek.
Kis naiv dolog...
( nevetés )
Azért mert nem így van.
Na, majd mondok neveket."
2020. 04. 02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése