a szépség megtapasztalása.

"A szépség az Isten." ( I. )

"Ó, boldog Természet! Én nem tudom, mi történik velem, ha szépségedre nyílik szemem, de menny minden üdve ég könnyeimben, melyeket láttodra sírok, szerelmes a szerelmese előtt." ( Hölderlin, Hüperion, 98 )

 

 

 

A küzdelem már önmagában érték..., ahogy az alcímben Chesterton mondja, a rossz lövés is értelmes ha elfogadjuk vele a párbajt.

Ha meg akarod ismerni önmagadat.., kérdezd az ellenségedet. Ahogy hallgatod Őt , így nagy betűvel az ellenfél, bármilyen alantas is, tiszteletet érdemel.; megformálódik kikristályosodik a saját álláspontod is.

Hugó fontos dologra világított rá..., mindenki látja szépet, akár érdekből, akár érdek nélkül; de tud gyönyörködni.

Ám az ehhez való viszonya két embertípusnak homlokegyenes különböző.

 

1. Egyik csoport mindig "tömegre" hivatkozik és valamiféle humanistának tűnő álláspontot képvisel..., s  mindig csak nekik lehet igazuk, övék az Igazság. 

A prolik tömege..., a prolik igazsága. Ha sokan mondják, igazság lesz?

( "Az esztétikai eszmény akkor nyeri el a szépség méltóságát, ha az eszményt megalkotó, s munkájában és harcában azt igenlő emberi lélek és népi szellem szépségét fejezi ki. Az eszmény, vagyis a szép eszménye, csak akkor válik szép eszménnyé, ha igaz, humanista és népi." ( L. N Sztolovics. A szép kategóriája és a társadalmi eszmény, A kommunista eszmény és szépség, 276 )

 

Meg kell kérni őket, lépjenek egy lépést hátrébb és a "harmadik szemből" nézzenek újra rá - "Hallod, mit beszélsz?"

Vagy amikor sérelem éri őket, s "bíróságoznak"... - "Miért akarsz háborút..., a háborúban meghalnak az emberek."

Az igazság a gondolkodás műve..., s sekélyesen értelmezve a személyhez vagy csoportérdekhez kötött..., ám a valódi "nagybetűs" Igazság, ahogy a Szépség is egyetemes, s független a gondolkodásunktól.

Ahogy Bonhoeffer írta, a jó és rossz téves megközelítés..., küzdenünk kell ellene. A szeretet és a szépség kell, hogy a helyére álljon. Ezek közül egyik sem kettősség, csak egység. 

S a szépség kötelez..., csak így lehet Őket le- és meggyőzni.

Nézd meg magad..., hallgasd meg magad "kívülálló fülével és szemével", ha szép..., "mehet tovább"!

"A szép (...) természeti tulajdonságoknak az emberi társadalmi szükségletekkel való kapcsolatát rögzítő, kétségkívül objektív érték. A használati érték, Marx szavai szerint "társadalmi szükségletek tárgya, s ezért társadalmi összefüggésben van". S ez olyan jelenségek használati értékére is vonatkozik, amelynek "az ember számára való hasznát nem munka közvetíti. Ilyenek például  a levegő, a szűzföld, a természetes rétek a vadon növő fa stb". ( L. N Sztolovics. A szép kategóriája és a társadalmi eszmény, A kommunista eszmény és szépség, 277 )

Hozzátenném: "is"..., mint Feuerbachnál..., igaza van, de nem teljes a kép.

 

2. Nemeshegyi Péterrel a budapesti jezsuita rendházba találkoztam először jó sok évvel ezelőtt, a zazen és általában zen gyakorlat érdekelt, s mivel én ferences és jezsuita nevelés voltam szegedi diák koromban, hozzá fordultam; Ő sok-sok éven át tanított Japánban, gondoltam talán Ő majd összeköti nekem a kettőt.

A maga kedélyes-mosolygós stílusában közölte velem: "Fájt tőle a térdem."

Csalódottan hagytam ott..., hogy képzelhető el, hogy valaki 20 évig Japánban él, s nem használja ki a nagy lehetőséget?

 

Ma már jobban értem, olvassátok el ezt a kis szakasz, amit egyik könyvének előszavául írt, s válasszatok a proletár békétlenség és a Nemeshegyi- vagy Ramakrisna-féle szelíd szemlélődés és gyönyörködés között!

"Szinte minden ember életében előfordul a szépség megtapasztalása. Az emberek fogékonyságának, érzésvilágának különbözősége miatt egyébként változó ez a szépségélmény. De ha mindegyikünk visszatekint eddigi életére, bizonyosan felmerülnek bennünk valami nagy szépség mély megtapasztalásából származó örömök emlékei. Sok ember számára a természet szépségének megtapasztalása nyújt ilyen élményt.

Amikor a nagy magyar Alföldön beköszönt az est, fák, virágok, fű és föld sokszínű táncos zaja elcsitul, rájuk szitál az öblös ég mély boltjából a kék. Csak a magasban világít még, halvány rózsaszín, lila színben, néhány csendesen úszó felhőfoszlány. A látóhatáron sötétlő jegenyesor felé tárul a szántó, a róna. Nagy-nagy béke, végtelenség. Minden nyugalomra tér, és várja, hogy kigyúljanak az égi pásztortüzek, megjelenjék a nagyszemű esthajnalcsillag és millió ezüstfényű, hunyorgató, felénk integető testvére. Csend, csend, csak a fűben zenél kicsi kántorok kara, az örökké szálló tücsökmuzsika. Nem éreztük-e meg ilyenkor, hogy valami végtelen és örök békesség öleli át a mindenséget?

Vagy talán úgy, hogy megálltunk elmerengve egy nagy hársfa előtt. Mélyzöld lombja zengett-zsongott az enyhe szélben. A rezgő ágak és lombok között átcsillogott a napsugár, átvillant az ég. Ezer méh és mindenféle bogárka zarándokolt a hársfához, csupa zümmögés volt az egész fa, mintha ezernyi kis hegedűs húzta volna a nótát. Apró élőlények serege szívta a hársfa pompájából életét, örömét. Azután pedig útra keltek; mezzel megrakodva, gyönyörűséggel eltelve fúrták bele magukat a levegőbe, a tágas kék égboltozatba. A hársfa pedig csak állt, mint némán virrasztó, oltalmazó árnyék az éjszaka sötétségében, mint pírban égő arccal ébredő leányka a hajnali nap első sugarában, mint árnyas otthont nyújtó édesanya a déli verőfényben, mint csendes vágy és könnyes reménység este, amikor a nyugaton lehanyatló nap búcsúzó fénye koronája tetején játszadozott. Nem szökött-e már könny a szemünkbe, amikor az ilyen hársfa alatt álltunk, a hála könnye, hogy létezik ilyen szépség, ilyen nagy, csendes élet? Nem fogott-e el bennünket ilyenkor az előérzet, hogy az olyan világban, ahol ilyen hársfák teremnek, az utolsó szó nem a véletlené, nem is a gonoszságé, hanem az irgalmasságé és jóságé?

Az is biztosan megesett már velünk, hogy ránk mosolygott egy kisgyermek. Pufók, friss arcocskáján az élet pírja, szája mosolyra húzódik, szemét, azt a mély, tiszta, ragyogó, égszínkék vagy mélybarna szempárt ránk nyitja korlátlan bizalommal. Ebben a szempárban tükröződik a gyermek lelke, annak érintetlen hamvassága, áttetsző tisztasága. Milyen csoda a gyermek! Milyen remekmű! Milyen túláradó élet! Milyen megújulás! Nagyon érzéketlen embernek kell lennie annak, aki nem mosolyogja el magát láttán, nem segíti a veszélyben, nem örül létének. Milyen lehet annak a világnak a végső oka, amelyben mindig újra meg újra megjelennek, kis angyalként alusznak, csikóként ugrándoznak, cicaként huncutkodnak, sírnak, nevetnek, hozzánk bújnak a gyerekek? Csak jó lehet Az, akinek jóvoltából gyerekek vannak a világon.

Vagy emlékezzünk vissza első szerelmünkre, amikor megjelent életünkben valaki, aki mindennél fontosabb lett számunkra, amikor – legalábbis egy ideig – szentül meg voltunk győződve arról, hogy „csak egy kislány (vagy legény) van a világon", boldogan állapítottuk meg, hogy „az is az én édes galambom", és mélyen elcsodálkoztunk azon, hogy „a jó Isten jaj de nagyon szerethet, hogy énnekem adott tégedet". Nemcsak a szeretett kislány (vagy legény) hajának színe, szemének csillogása, hangjának csengése töltött el boldogsággal, hanem a szerelem fényében átváltozott az egész világ: mintha még az ég is fényesebb, a nap is ragyogóbb, a rózsák is pirosabbak, a madarak is hangosabbak lennének. Az egész világ mintha hajnalpírba lelt volna burkolva, és két szív összecsengésében megéltük, hogy jó volt megszületni, szép élni. Nem éreztük-e ilyenkor, hogy Olyasvalaki a világmindenség Teremtője, akinek kedve telik az emberek örömében s boldogságában?

Idézzünk fel egy másik élményt: talán megesett már velünk, hogy önfeledten elmerültünk a zene tengerében. Talán egyszerű népdal volt, mint a „Tavaszi szél vizet áraszt" csodálatos melódiája, talán valami népszerű modern ének, vagy talán a nagy klasszikus mesterek, Bach, Mozart vagy mások zenéje. Eltűnt körülöttünk a világ; csak mi maradjunk és a bennünk visszhangzó muzsika. Egy új világban éreztük magunkat; csupa láthatatlan fény és árnyék vett körül, öröm és sírás hullámai járták lelkünket, minden szót meghaladó szó, megmagyarázhatatlan és mégis mindent megértető beszéd vett körül. Évszázadok, évezredek távlatán át egybecsengő szívek harmóniája, szükségszerűség és szabadság, még soha nem hallott újdonság felfedezése, és egy születésünknél is régibb emlék felbukkanása: ez a zene titka. Az igazi nagy zenei élményből csak egy érzés fakad: végtelen hála, hogy van a világban ének, van zene. Egy világ, ahol van ének, van zene, nem lehet sem a véletlen, sem a gonoszság szülötte. Gyökerében ott kell rejtőzködjék az Ősharmónia.

Beszélhetnénk még annyi más szépség- és örömélményünkről, kezdve az ízes ebéd egyszerű örömétől a legnagyobb műalkotásokkal, képekkel, szobrokkal, épületekkel, irodalmi művekkel való találkozás öröméig. De szóljunk most már inkább egy másik emberi alaptapasztalatunkról, melyen keresztül még jobban felcsillan az ősjóság, vagyis a jóság megtapasztalásáról." ( Teológiai vázlatok IV., Nemeshegyi Péter: Jó az Isten, Élményvilágunkban felcsillanó jelek, A szépség üzenete, 187-189 )

"A szépség az Isten, amely szellemi tudatunk mellett és számára az anyagban fejezi ki magát" ( K. S. Ramakrisna Rao )

 

 Nemeshegyi Péter SJ

 

2020. 02. 02.