Anima Naturaliter Christiana ( III. )
(Az indiai szádhuk benső világa)
( szemináriumi dolgozatom 2009-ből )
Az eddig elhangzottak nehezen érthetőek a hinduizmus két fogalmának tisztázása nélkül.
I. Trimurti (hindu „Szentháromság”)
Minden hindu hisz az egyetlen, mindent magába foglaló istenségben (Brahman: világszellem, abszolútum, egyetlen és örök valóság), az újjászületésben és a megváltásban. Minden létező a személytelen, örökkévaló Istenre, Brahmanra vezethető vissza. Brahman a világ ható ősoka, egyben anyagi ősoka is. Ő a mindent átfogó, mindenütt és mindig jelelevő isteni rendezőelv. Ő bocsátotta ki magából az örök törvényt a dharmát. Ez az abszolút Brahman azonos az ember belső, isteni lényegével (lélek), az átmannal is. A Brahman jellemző sajátosságokkal (attribútumokkal) rendelkező alakban ísvaraként, mint a hívő imádatának tárgya nyilvánul meg. Az ísvara mint „isteni rendezőelv” meghatározott funkciók szerint differenciálódik a Trimurtiban, a három főisten tevékenységében: Brahma, a teremtő; Visnu a lét fenntartója; és Siva a pusztító és megújító. Ez misztikus egységet fejez ki. A teremtésben csak periodikusan és részlegesen tevékeny Brahmának kevés kultusza van. Brahma személyének szerepe kimerült a teremtés művével. Személyének jelentősége háttérbe szorult a mindenség fenntartójával, Visnuval szemben. A két nagy hindu vallási főirányzat vagy Visnut, a fenntartót, vagy Sivát, a pusztítót és megújítót állította világszemlélete középpontjába. Brahmának nincsenek követői. Egyetlen jelentősebb templomát ismerjük csak, a Radszputanában lévő Puskar-tó melletti Nagy Szentélyt. Visnu a „fenntartó isten”, a gondviselés eszméjének képviselője, a mindenség folyamatosságának, halhatatlanságának szimbóluma. Az ő személyében az öröklétbe, a halál feletti győzelmembe vetett hit öltött alakot. Visnu az örök megváltó, aki a mindenséget és az emberiséget ismételten megmenti a Gonosztól, a végpusztulástól. Visnu alászáll és testet ölt, valahányszor szükséges. Ezek a megtestesülések – avatárák – azt a hitet erősítik meg, hogy az ember fölemelkedhet Istenhez. A legnépszerűbb és a mai napig is legnagyobb tiszteletben álló avatárái Ráma és Krisna. A Bhagavad Gitá Krisnát, mint az emberiség megváltóját állítja elénk. Visnunak számtalan zarándokhelye, szentélye, templom van Indiában. Az egyik legszentebb közülük az orisszai Puriban található Dzsagannáth-templom, ahol a világ uraként tisztelik Visnut. Siva a pusztító és megújító isten, a létkörforgás felelőse. Élet és halál urának, teremtőnek és pusztítónak tartják. Sivában a létezés örökös hullámzása, a létesülés és a pusztulás, élet és halál végtelen, isteni körfogása fejeződik ki. Ezért gyakran, mint a nagy játékmester, az Isteni Táncos (Natarádzsa) jelenik meg. A teremtés és a rombolás kozmikus táncát, a mindenség kifürkészhetetlen, mérhetetlen játékát fejezi ki. A táncoló Siva idő és tér, mozgás és nyugalom egységét jelképezi. Négy karjával az örvénylő teret ragadja magához. Az általunk vizsgált csoport tagjai visnu követői közé tartoznak és a teljes hit és odaadás útját járják, míg a sivaiták a jógába vetik bizalmukat.
II. Karma-hit („akció és reakció egyetemes törvénye”)
Alaptétele: a Brahman (világlélek) és a vele azonos átman (emberlélek) bír csak abszolút valósággal. A Brahman személytelen, meg nem nyilvánuló, felfoghatatlan. Egyedül a Brahman tökéletes valóság. Minden egyéb csak járulékos, feltételes, relatív ami létlátszatát a világlélek létesítő erejének köszönheti. A hindu felfogás megkülönbözteti a lelket (átman), a szellemet és az elmét. A lélek a látó és tudó; a szellem és elme csupán a látás és tudomásulvétel eszközei. Innen ered a nagy illúzió, a májá, amely az anyagi világnak teljes valósággal nem bíró voltát fejezi ki. A májá eltakarja a határtalan valóságot az anyagvilágba zárt szellem elől. Az én (ego) csak a szellemnek és elmének a terméke, és ezekkel együtt az anyagi létbe van zárva. Énünk csak önmagában és az általa felfogható anyagvilágban lát valóságot, és ragaszkodik ehhez. Ez a „nagy rabság”, amelyből a megismerés útja vezet a felszabaduláshoz. Az életakarás hatalmas ereje köti az ént az anyagi léthez. Az életakarás (létakarás) miatt nem szűnhet meg az egyéni élet a test halálával. Az anyagvilág törvényei arra kényszerítik a lények halál után is megmaradó szellemi testét (és a benne rejlő ént), hogy ismételten visszatérjen az anyagi létbe, újjászületések (reinkarnáció) hosszú során át. Az újjászületések korfogása, a „lélekvándorlás” („szamszára”) nem szűnhet meg addig, amíg az én a léthez ragaszkodik, a létesülést szomjazza. Ez a reinkarnáció tanának lényege. A reinkarnáció újabb és újabb létformái felett az „akció és reakció egyetemes törvénye” uralkodik. A rossz rosszat, a jó pedig jót eredményez; aki amit tesz, magára vonja annak következményeit. Minden bűnt le kell vezekelni. A hindu felfogás nem ismer örökké tartó bűnhődést, és örök jutalmat sem tételez fel. A véges cselekedet nem eredményezhet végtelen bűnhődést, vagy jutalmat. A bűnhődés vagy jutalom az újabb születések körülményeiben éri az egyént. Ha a cselekvő elszenvedte büntetését vagy elnyerte jutalmát, vissza kell térnie az élet forgatagába. Olyan létformában születik újra, amely szellemi tisztultságnak vagy sötétségének megfelel. Minden, ami az embert életében éri, csupán önnön előző magatartásából és tetteiből ered. A „karma törvénye” („cselekedet”) a sors meghatározója. A szabad akaratnak is szerepe van a karma útján. Az egyéni sors két összetevője: egyrészt a múlt cselekedeteinek összessége, másrészt a szabad akarat. A sors vonala abba az irányba tolódik el, amelyik összetevő nagyobb erővel hat. A jó akarat, igyekezet változtathat a sorson, de a jelen akarásának ereje csak a messze jövőben juthat érvényre, miután a múlt tetteinek súlyát leküzdötte. A tetteknek, cselekedeteknek az a lényege, jelentősége, hogy milyen relációban állnak a dharmával. A dharma kötelesség és kötelezettség, ami az istenekkel való kapcsolatra, valamint az ember társadalmi és egyéni kapcsolataira egyaránt vonatkozik. Fontos szabályozó elv ez, törvény értékű. A karma értéke a dharma viszonylatában mérhető. Minél inkább összhangban van a dharma követelményeivel az emberi cselekedet, annál gyümölcsözőbb a következő élet számára. A dharmával összhangban álló karma pozitív folyamatokat hoz létre: az egyén újjászületésében közelebb kerül végcéljához, a móksához (felszabadulás), ami a létkörforgásból való kikerülést jelenti. A móksa a felhalmozott erényekkel közelíthető meg. A tökéletesség állapotát – a Brahmannal való egyesülést – csak a móksa által lehetséges elérni. Az egyéni léten a születések sorát szabályozó karma, a tettek következményeinek törvénye uralkodik. Ennek értelmében a felszabadulás nem következhet be, míg a karma az embert létforgatagba láncolja. Legfőbb feladat a tett következmények kötelékének meglazítása, majd megsemmisítése. Ennek útja a helyes tevékenységen át vezet. A végső felszabadulás, megváltás felé vezető út az etikailag helyes, jó cselekvés útja, a karma-marga.
A szádhuk, tehát igyekeznek a „jó cselekvés útját” járni, és elérni a móksát. Megszabadulni a „nagy rabságtól”.
2020. 02. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése