„Aki nem szeret, nem ismeri az Istent”

Anima Naturaliter Christiana ( VI. )

(Az indiai szádhuk benső világa)

( szemináriumi dolgozatom 2009-ből )

 

 

 

Már céloztam az indiai vezeklők és a keresztény remeteség kapcsolatára, de találtam egy másik párhuzamot is. 

A vezeklők és szádhuk mindenütt India-szerte tiszteletben részesülnek. A szannjászik – így nevezik általában az otthonunkat elhagyott vezeklőket, remetéket és szent vándorokat – mindenütt otthon vannak, mindenütt megkapják az a keveset, amire szükségük lehet. India eszményképe a szent, a szellemiség korlátlan világa felé törekvő ember. Ezért az indus – főként a hindu – őszinte hódolattal, tisztelettel fogadja a szannjászit s a szádhut. Legyen bár mégoly szegény a jámbor hindu, egy kevés étel vagy egy-két pejsza mindig akad a szent hírű vándor számára. És ez mindenesetre dicsőségére válik a szegény hindunak, hiszen a cselekedet igazi mértéke a jó szándék – még akkor is, ha a tisztelet és az alamizsna érdemtelennek jut osztályrészül. Ha a jámbor nép megbecsüli és szerényen bár, de ellátja a szent embert, akkor nincs pompásabb életbiztosítás és kellemesebb megélhetés, mint szentnek lenni Indiában! Annál is inkább, mert a hívő, egyszerű hindu nem mérlegel és nem tartja magát hivatottnak az ítéletre lelki szegénységében: ő ad, s Istennél az ítélet, méltó vagy méltatlan kézbe jutott-e az adomány. S az adomány erkölcsi értéke független is attól, érdemes vagy érdemtelen kezekbe jut-e. Indiában, hozzávetőleges számítás szerint, a szannjászik, szádhuk, vezeklők, remeték vagy zarándokok száma nyolcmillióra tehető. Ebből a tekintélyes tömegből hozzáértő, tanult indusok szerint kb. hat-hétmillió nem egyéb csalónál, szemfogató álszentnél.

Ezzel a problémával az őskeresztények is küzdöttek, amint erről az I. század végén íródott Didakhé („Tanítás”) is tanúskodik. A kora keresztények elegáns módját találták meg a hamis próféták „kiszűrésének”. „XI. 1. Ha érkezik hozzátok valaki, és tanítja mindazt, amiről fentebb szó volt, azt fogadjátok be! 2. Ha viszont felforgatja azt, és mást tanít, hogy bomlasszon, ne hallgassatok rá! Ha ellenben azért tanít, hogy benneteket az Úr ismeretét és igazságosságát gyarapítsa, úgy fogadjátok, mint magát az Urat! 3. Az apostolokkal és prófétákkal az evangélium rendelkezésének megfelelően járjatok el. 4. Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! 5. De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot: ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. 6. Amikor az apostol elmegy tőletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret, addigra, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta." ( Vanyó László: Apostoli Atyák –– Didakhé – Szent István társulat 98 oldal )

Befejezésül pár idézet, melyek szebben beszélnek erről a kérdésről, mint ahogy én valaha is tudtam volna.

„A nyugati ember rendesen azt a kérdést teszi föl, hogy mi haszna van a világnak a tétlenül élő „szentből”, még ha őszinte meggyőződés vezette is ezt a mindenről való lemondásra? Hiszen „improduktív” életet él, és ha mégoly kevésre van is szüksége, azért csak hereként élősködik a társadalmon és mit sem ad. De a hindura nem tesz hatást ez az ellenvetés. És meglehet, hogy a gyakorlatias szempont távol is jár az igazságtól. Mert a szádhu mégis ad valamit. Puszta létével, tökéletes lemondásával, az ebből fakadó nagy lelki derűvel és nyilvánvaló boldogsággal arra emlékezteti az anyagi célok szolgálatában raboskodókat, hogy van valami e kézzel fogható dolgokon túl, hogy a vágyak megszűnte teljesebb, igazabb boldogságot hoz, mint a vágyak kielégítése, hiszen a vágyakat nem is lehet végképpen kielégíteni sohasem! Egy magasabbrendű világ törvényeire emlékezteti azokat, akik máskülönben csak a hasuknak és az érzékeiknek élnének. És nyugalmat, békét, önzetlen jóságot, ígéretes biztonságot áraszt cserében azért, amit nem is kér tőlük…” ( Baktay Ervin: India. Szukits kiadó – 356 oldal )

 

"The trouble is, you think you have time." ( Buddha )

„A krisztusi tevékeny szeretet fejlesztőbb, nyilvánvalóbb, diadalmasabb erő, mint az elmélyedő félreállás. Ez kétségtelen. De vajon vannak-e annyian a Nyugat világában., akik a mi hitünknek ezt a legfenségesebb eszményét oly meggyőződéssel valósítják meg, mint ahány őszintén törekvő lélek váltja valóra Indiában a hindu ideált? Félek, hogy az összehasonlítás reánk nézve kevéssé hízelgően ütne ki. Márpedig nem elég egy elvet, mint magasabbrendű eszményt hangoztatnunk, ha ez csupán elmélet marad – és éppen olyan néppel szemben nem, amely a maga ideáljait a valóságban is megközelíteni igyekszik! „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” ( Baktay Ervin: India. Szukits kiadó – 356 oldal )

„A hindu vallás legjellemzőbb vonása, hogy a végső célt a Brahmannal való azonosulásban határozza meg, nem tekinti ezt mindenki számára közvetlen célnak, hanem eszközöket és utakat keres a megközelítésre. Nem ismer merev, megváltozhatatlan dogmát és „egyedül üdvözítő vallást” sem. Minden vallásos törekvést és utat megbecsül. Elismeri minden más magasrendű vallás értékét és elhivatott szerepét.” ( Dr. Hunyadi László – Az emberiség vallásai – Az ókori nagykultúrák élő vallásai –India vallásai- Bp. 1998 65-68 oldal )

„Nem könyöröghetünk pedig Istenhez, mindnyájunk Atyjához, mindaddig, amíg Isten képmására teremtett emberekkel szemben megtagadjuk a testvéries magatartást. Az embernek az Istenhez mint Atyához való viszonya, meg az embernek az emberekhez mint testvéreihez való viszonya szorosan összetartozik; a szentírás is kimondja: „Aki nem szeret, nem ismeri az Istent” ( 1Jn 4,8 ). Minden erkölcsi alapot nélkülöz tehát az olyan elmélet vagy gyakorlat, amelyik az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok tekintetében különbséget tesz ember meg ember, népfaj meg népfaj között.” ( II. Vatikáni Zsinat tanítása. „Nostra Aetate” Szent István társulat 412 oldal )

 

 

 

 

2020. 03. 22.