Tuo tibi judicio est utendum. IX. / To baer witness to the truth V. / 52 / a belső lényeget vettem át..." VII.~ és szelíd mosollyal néz a sem­mibe. / Elmentem a világ mellett, semmi."

AZ EMBER MELEGSÉGRE VÁGYIK

 

 

Ígértem, visszatérünk Hölderlin "villámcsapott" magatartására...

 

"(...) nem bírtam elviselni a szeretetet, a kiszámított közeledéseket, eltékozoltam véglegesen az egzisztencia egyensúlyait."  ( Hölderlin, 1840-1843 )

 

 

"Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

- Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat - mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apos­toloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. - Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

- Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? - kérdezte az orvos.

- Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

- Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

- És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

- Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórterem­ből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár pos­ta­galambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a következő szavakat adták:

Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a „természetbeni” hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

- Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

- Félre tetszett érteni - mondta. - Egy valamirevaló termokoksz nyolcezer forintba kerül, fő­orvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

- Ne fáradjon, Kreibich bácsi - mosolygott Gróh. - Én úgyszólván csak aludni járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

- Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

- Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

- Még nem is látott termokokszot?

- Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.

Számon tartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a csalá­dokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy opera-énekesnő), gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása - a Gellérthegy északi lejtőjén - két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor vacso­raidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga adjunk­tusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre, főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a sza­kításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: „Anyukám”.

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

- Mi az? Randevúd van? - kérdezte.

- Á - legyintett Gróh. - Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

- Ha nem jut eszembe telefonálni - méltatlankodott -, megint elfelejtette volna az a vén csorosz­lya.

- Hát aztán? - csodálkozott Warga. - Hát nem idebent alszol?

- Ehhez te nem értesz - mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. - Ez egy valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebé­szeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meg­hívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

- De jó meleg van nálad!

- Azt elhiszem - büszkélkedett Gróh. - Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig... - Hát azt tudod-e - kérdezte -, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

- Az sok vagy kevés? - kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis elment tőle a kedve... Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthon ülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyene­sen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondo­latai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény - beleértve önmagát is - nem lehet olyan tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett... Milyen csodálatos! - gondolta ilyenkor Gróh. - Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

- Jól szuperál, főorvos úr? - kérdezte aztán.

- Nagyszerűen - mondta Gróh. - De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át nem járja a meleg.

- Mostanáig - mondta aztán - az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, Kreibich bácsi?

- Hogy fordítva? - kérdezte a kályhás.

- Nagy kályhákat kéne építeni - mondta ábrándozva Gróh -, s a nagy kályhákba kicsi házakat... Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

- Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik - mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a sem­mibe." ( Örkény István, Az ember melegségre vágyik )

 

"Szerelmem. Elviselem a tervszerű csöndet: abban ismerhettelek meg végérvényesen. Elmentem a világ mellett, semmi." ( Hölderlin, 1840-1843 )