S mégis milyen nehéz.

 Szelídíts meg!

 

 

„- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. (…) - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. (…) De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz… (…) Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát.” ( Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg )

Szép történet..., sokat is idézik, ám valójában valami borzalmas félelem és elidegenülés húzódik meg mögötte.

 

Miért fél a róka?

Van egy kóbor kutya az utcánkon..., eladták a házat és udvart ahol lakott és őt kicsukták..., most vissza-vissza tér a kapuhoz hűséges szomorúsággal szemében..., reménykedik. Mindentől összerezzen, valósággal retteg minden hirtelen mozdulattól.

Mindig ilyen lett volna?

 Aligha. 

Kiskutyaként teljes bizalommal, csodálattal és csodálkozással született ő is e világba.

Mi tettük ilyenné.

 

Mi mindannyian..., mi érző lények ugyanígy szenvedünk egymástól. Ám közben szeretetre vágyunk, de először szelídítésre..., ugyanis megvadított minket a világ, a mi világunk... De ki lesz hajlandó értünk ezt az "árat" megfizetni, hogy újra szeretni tudjunk?

 

Pedig egyszerű volna: 

"– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide. – Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat. – A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!? – Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig? – Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat. – Mióta imádkozik ezért? – Amióta tudom, hogy gyűlölöm. – Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje? – Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam. – Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt? – Hát, hogy szeretni tudjam. – Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van? – Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani. – Azért jöttem. – Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van? – Igen, körülbelül így. – Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban... – A kereszten? – Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket. – De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud. – De mondtam, hogy gyűlölöm. – Meg akar gyógyulni? – Igen. – Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is. – Mit tegyek hát? – Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná? – Kiváltanám. – Bevenné? – Bevenném. – Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja? – Írom.

– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott. – Már évek óta nem zongorázik. – De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit. – A csókot is kell? – Igen. – Jaj! – Miért, jaj? – Mert évek óta nem csókoltam meg. – Vállalja ezt a hetet így? – Megkísérlem. – Isten segítse.

Várom. Nem jött. Hetekig nem jött. De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat. Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék." ( Gyökössy Endre: Recept)

 

S mégis milyen nehéz. 

 

 

2019. 08.  08.