"Egy szent legyen bátor, telve kezdeményezőerővel!"

... s valódi szerelemhez egy adag bűntény...

Japánban a "szükséglet feletti" macskákat a polgárok a buddhista kolostorok kertjébe dobják... 

Mi lesz a macskákkal?

Ha valóban szeretem a macskákat, hagyom-e őket korlátlanul szaporodni, s amikor szembesülök tettem hátrányos következményeivel, szabad-e a problémát másra terhelni?

Szeretem-e a macskákat?

Szeretem-e a szerzeteseket?

Valójában kit szeretek?

 

A szeretet, ahogy a szentség, nem gyengeség. 

S ahogy egyik kolléganőmnek mondtam, valakinek valahol keménynek kell lennie, minden szörnyűség a gyávaságunkra, önszeretetünkre épül. Akinek gyereke van, vagy bármilyen közösségért is felel, tudja ezt.

Az ókeresztények még a szentség sokféle "koszorúját" ismerték..., Gyökössy tanár úr is valahogy így nyilatkozik egy helyütt, "nincs szebb a kócos hajjal a gyerekeit iskolába vonszoló anyánál". 

Mi ebben a szép?

Német hadsereg Lengyelország elfoglalása után tömegesen végezte ki a számára veszélyesnek ítélt elemeket. Így került fogságba két ízben is Maximilian Kolbe minorita szerzetes.

"Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.'' Második alkalommal 1940-ben került fogságba, a németek kiürítették a "Szeplőtelen városát", őt az auschwitzi haláltáborba vitték. Július végén az egyik barakkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését. Így az éhségbunkerbe került. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 17-én VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982. október 10-én szentté avatta."

"Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''

"Egy szent legyen bátor, telve kezdeményezőerővel!" ( Maximilián Kolbe  )

Kolbe áldozatával helyrebillentette az egyensúlyt. 

Ám sokat töprengtem már a tiszt szerepén, vagy nem látott még ilyen embert, s bízott benne, az így a lelki vezető megtörésével még több hatalomhoz juthat; vagy van ebben egyfajta "összekacsintás", mint Níkosz Kazantzákisz című regényében, ahol Júdás és Jézus "együtt működik"? 

De ez utóbbit erősen kétlem...

Talán csak úgy mint az ördög Goethe Faustjában..., "rosszra tör és jót művel". De ehhez kellenek a "Maximilián Kolbék".

2019. 06. 27.