Nem tudom miféle homályos istenséget szolgálok.

 Erkölcsi tériszony 2.

Megátalkodottság a rosszban.

A szív imái hallgattatnak meg.

 

"Bizonyítsa be, Michael, hogy nincsenek elvei; (...)" ( André Gide: Meztelen, 81 )

Mondta a hősünknek az "ördög"..., aki épp hogy megvilágosodott már a legnagyobb kísértésnek lett kitéve: Légy olyan, mint Isten! 

"Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” ( Mt 4,8-10 )

"Mire képes még az ember? Ezt kellett megtudnom mindenáron." ( André Gide: Meztelen, 108 ) 

Nietzschei logika:

"- A magamé nekem bőségesen elég; borzadok a tisztességes emberektől. Egyrészt nincsen miért félnem, másrészt nincs is mit tanulnom tőlük. És nincs is mondanivalójuk..." ( André Gide: Meztelen, 109 ) 

Majd én a saját isteni tisztességemmel..., a többiek tisztessége nem számít. Sőt..., értelem szerűen alacsonyabbrendű.

"Micsoda rossz robot törhette meg ezeket a szép testeket? Az egész, mint egy korai összeomlás. Kikérdeztem mindannyit. Bachir edényt mosogat egy kávéházban; Ashur követ tör az úton, pár keserves garasért; Hammatar elvesztette fél szemét. Ki hitte volna? Sadeck jó útra tért; bátyjával kenyeret árul a piacon; minthogyha meghülyült volna. (...) A tisztes pályák mind butítók! Itt is, megint csak azt találnám, amit úgy gyűlöltem odahaza? Bibaker? Megházasodott. Még tizenöt éves sincs. Micsoda torz őrület!" ( André Gide: Meztelen, 119 )

S mennyire jól érezte ezt meg a felsége..., aki lényegében az első áldozata lett önzésnek.

 "Látom - mondta egyik napon , meg is értem az elméletedet, hisz egész elméletté nőtt már. Talán szép is... - aztán hozzáfűzte, halkabban, igen szomorúan: - De kiirtja a gyöngéket." ( André Gide: Meztelen, 111 )

 

 

Hogy is van ez? 

Mit tanultunk?

Emlékezni is tudni kell..., nem vagyunk képesek Istennel minden pillanatunkban olyan tisztán találkozni, mint ott és akkor, hogy ez mikor és hogyan volt, azt mindenki maga tudja..., ahogy Ricky Fitts mondta: "Emlékeznem kell!"

"Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 )

Ha csak részletek maradnak meg emlékezetünkben..., nagy bajba kerülhetünk, például a szabadság. Pedig például a szegénység nem rabság.., s a gazdagság sem az, gondoljunk a gazdag ifjú történetére a Bibliából.

Jézus nem a vagyonára kérdezett rá..., a szívére...; ez biztos.

"Az embert a szegénység teszi rabbá; öröm nélkül dolgozik. hogy ehessen valamit; az örömtelenül végzett munkát siralmasnak tartottam, s nem egynek fizettem a nyugalmáért. Azt mondtam: Ne dolgozz; ez csak terhedre van.S mindegyikük számára arról a szabadságról álmodoztam, ami nélkül nem teremhet semmi újság, semmi bűn, semmi művészet." ( André Gide: Meztelen, 116 ) 

A művészet nem szegénység vagy gazdagság kérdése. 

Elhivatottságé.

 

"Mitől remeg annyira? A szerelemtől, a félelemtől vagy a betegség lázától? … Ó, talán még nem volna késő … Hát sohase maradok nyugton? Kerestem és megtaláltam az én sajátos értékemet: megátalkodottság a rosszban.(...)

 Milyen igét is olvastam akkor? … Igen, Krisztus szavait Péterhez: „Amíg fiatal vagy, Péter, magad övezed fel magad s arra jársz, amerre akarsz… „ Hova megyek? Hova akarok menni? … nem mondtam, ugye, hogy Nápolyból, utoljára, elmentem egyszer Paestumba, egymagamban … ó, zokogni tudtam volna ezek előtt a kövek előtt! A hajdani szépség volt ez, egyszerűen, mosolygón, tökéletesen – elhagyottan. A művészet cserbenhagy, érzem. De mi marad majd a helyén? Ma már nem mosolygó harmónia, mint rég … Nem tudom, hogy miféle homályos istenséget szolgálok. Ó, új Isten! Hadd ismerjek egy újabb fajtákat, a szépség új s váratlan csodáit!

Másnap, kora hajnalban, útra kelünk a postakocsin; persze Moktir is velünk van. Boldog, mint valami király.

Chegga, Kefeldorh’, M’reyer .. mogorva, bús állomások, a még búsabb, végtelen úton. Bevallom, derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat. De csak követ és homokot látunk; azután pár törpe cserjét, tele furcsa virágokkal; olykor egy-két csenevész pálmát, amit rejtett forrás táplál .. Az oázisnál most jobb szeretem magát a homoksivatagot .. a halálos glória és a tűrhetetlen fény birodalmát. Az emberi erőlködés csúfnak és nyomorúságosnak látszik rajta. Mostan minden más föld untat.

-   Szereti az embertelent – mondja erre Marceline. De mennyire bámul ő is! Milyen sóvár mohósággal!

Az idő, másnap, rosszabbra fordul; szél támad, s a horizont elsötétül. Marceline beteg; a belélegzett homok égeti, karcolja a torkát; a túlságos fényözön fárasztja a tekintetét; ez az ellenséges táj vérig sebzi. De most már késő; nem térhetünk vissza. Pár óra, és Touggourtban leszünk.

Erre emlékszem legkevésbé, az útnak ez utolsó részére, jóllehet csak a minap történt. Nem tudom elém idézni a második nap tájképeit, sem azt, hogy mihez fogtam Touggourtban. Csak arra emlékszem, még ma is, hogy mennyire siettem, s milyen türelmetlen voltam.

Reggel igen hideg volt. Este meg égő számum kezdett fújni. Marceline, az úttól elcsigázva, alighogy megérkeztünk, lefeküdt. Azt hittem, kényelmesebb szállót lelek; a szobánk valóságos odú; a nap, a homok és a legyek mindent beleptek, beszennyeztek, tönkretettek. Mivel nem ettünk hajnal óta, azonnal megrendelem a vacsorát; de Marceline-nek semmi sem ízlik, s nem hallgat a kérlelésemre. Hoztunk magunkkal teafőzőt. Én bajlódom ezzel a semmiséggel. Vacsorára be kell érnünk egy kis száraz kaláccsal és ezzel a teával, amelynek a táj sós vize egészen elrontotta az ízét.

Valami végső jószándék otthon marasztal, Marceline mellett. S akkor hirtelen úgy érzem, hogy engem is minden erőm elhágy. Ó, a hamu fanyar íze! Ó, lankadás! Keserve az emberfeletti próbálkozásnak! Alig merek ránézni; tudom, hogy a tekintetem, ahelyett, hogy az övét keresné, rászegeződik majd, iszonyodva, két fekete orrlyukára; mily szörnyű ez a szenvedő arc! Ő se néz rám. Érzem a szorongását, mintha csak a kezemmel nyúlnék hozzá. Sokáig köhög; aztán elalszik. Olykor heves borzongás rázza." ( André Gide: Meztelen, 120-121 )

A szolga boldog, csak mert szereti az embereket, nem érti; a felesége nem számít.., most már késő volna visszafordulni...; s ő maga is..., amit korábban szépnek látott: "Bevallom derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat." 

Ki-mi nem derűs itt?

Aki irtózik a fénytől.., s mégis oda megy?

Ki borzad a tisztességes emberektől..., ám ha nem foglalkozna velük, nem is borzadna...

Leginkább irigykedik, úgy vélem, ahogy egy esti filmben hangzott el...; úgy kapcsolgatás közben hallottam, egy esküvőn beszélget egy fiatal pár, vendégek az ifjú párról: "Biztos az a mantrájuk: Veled leszek örökké, fúj, de uncsi!" 

Irigykednek.

Szeretnék, ha valaki őket választaná mindörökre, de cserébe nekik ne kelljen..., mert ők még fiatalok...

 

"Legjobban, bevallom, az rémít meg, hogy még nagyon fiatal vagyok. Úgy érzem néha, hogy az életem igazában még meg se kezdődött. Ragadjatok el erről a helyről, s adjatok értelmet az életemnek. Magamtól nem találok már sehol. Lehet, hogy felszabadultam, de mi haszna? Hogyha fáj ez a hasznavehetetlen szabadság. Ne higgyétek, hogy bán a bűnöm, ha éppen így akarjátok hívni, azonban be kell bizonyítanom magam előtt, hogy nem hágtam át a jogomat.

Amikor hajdan megismertetek, szívósan tudtam gondolkozni, s belátom, hogy enélkül igazi ember meg nem élhet; ez azonban nincs már meg bennem. Azt hiszem, az éghajlat hibás benne. A gondolat elgyávul az örökösen kék égbolt alatt. Itt a keresésé lehetetlen, oly közel éri a kéj a vágyat. E fény és a halál között nagyon is jelenvalónak érzem a boldogságot, s nagyon is egyformának a kelégülést. Olykor, napközben, lefekszem, hogy így csaljam meg a napok méla hosszát s tűrhetetlen renyheségét.

Van itt, amint látjátok, néhány fehér kavicsom: az árnyékban megfürösztöm, aztán a tenyeremben tartom őket, amíg végleg el nem apad ez a megnyugtató frissességük. Akkor aztán újrakezdem, cserélgetem a kavicsokat, s megint az árnyékba teszem mindazokat, amelyek már langyosak. Az idő múlik, s végre itt az este… Ragadjatok el erről a helyről; egyedül nem tudnék már elszakadni. Valami elpattant az akaratomban; nem tudom, hol leltem annyi erőt, hogy El Kantarát otthagytam. Néha félek, hogy amit levetkeztem, ellenem fordul és bosszút áll. Szeretnék mindent újrakezdeni. Szeretnék megszabadulni vagyonom maradványaitól; látjátok, ezek a falak velük vannak még telerakva … Itt szinte semmiből élek. Egy félig-francia vendéglős gondoskodik az életemről. Az a fiú hozza ide, aki elfutott előletek, minden reggel és minden este, pár garasért és némi cirógatásért. Idegenekkel szemben vad, de hozzám hű és gyengéd, mint egy eb. A nénje Uled-Nailból való, aki telenként visszatér Constantine-ba, s ott a testét árulja, abból él. Igen szép lány, s eleinte tűrtem, hogy olykor velem töltse az éjszakáit. De egy reggel öccse, a kis Ali, együtt talált bennünket még az ágyban. Szörnyen felháborodott, s öt napig felém se nézett. Pedig hát igenis jól tudja, hogyan és miből él a nénje; azelőtt úgy beszélt erről, mint akit mi sem feszélyez… Talán bizony féltékeny volt? a kópé, annyi bizonyos, mégis elérte a célját; mivel részben bosszúságból, részben hogy el ne veszítsem Alit, azóta nem hálok a leánnyal. A leány nem haragszik érte, de ahányszor látjuk egymást, mindig nevet s csúfolódik, hogy a fiút még nála is jobban szeretem. Azt mondja, Ali tart vissza itt is. Talán igaza is van…" ( André Gide: Meztelen, 124-125 )

Így a teljesség gátlástalan keresésében senkik leszünk..., valódi élő halottak, akik adni már nem képesek, s mások szeretet cseppjeit koldulják..., mert a spirálban lefelé pörögve mindenük elveszett.

Ménalque ( az Ördög ): "De a legtöbben azt hiszik, hogy csak az a jó, ami kényszerrel érhető el; csak eltorzultan tetszenek maguknak. Senki sem óhajt önmagához hasonlítani. Mindenki választ egy mintát és utánozza, sőt, még a mintáját sem ő választja; elfogadja készen, ahogy kapja.  (...) Az utánzás törvénye; én úgy hívom: a félelem törvénye. Mindenki fél, hogy magányossá válik; és aztán nem válik semmivé sem. Gyűlölöm et az erkölcsi tériszonyt; ez a legrosszabb gyávaság." ( André Gide: Meztelen, 79-80 )

Ki ne tudná, az "ördög" biztosan, ez is egy "minta", s ezt David Riesman már pontosan leírta..., mindenki más akar lenni, épp ettől annyira egyformák. 

 

Minden tükör...

Útjuk végén hiányzik a kapu... ~ Na most figyelj, nagypofájú! 1.

Na most figyelj, nagypofájú! 1.

"Úgy tekintette az egészet, mintha csupán valami időtöltő játék vesztese lenne." ( Hölderlin, Hüperion, 226 )  

 

 

Mind folyton igyekeznek valahová, mégsem jutnak el sehová..

Mint a halottak Valéry kisregényében..., ráérnek "hülyeségeket" beszélni..., majd kijön okosság is a a szájukon..., ott az egész örökkévalóság!

Nincs elv, nincs minta, van idő..., Valéry bölcsesség földje, ha sok az idő bármit mondhatsz.

"Itteni öröklétünk szinte csábít, hogy ne takarékoskodjunk a szavakkal. Ez a végtelen idő vagy nincs is egyáltalán, vagy minden elképzelhető kijelentést tartalmaznia kell, a helyeset éppúgy, mint a hamisat. Nyugodtan beszélhetek hát, nem kell félnem, hogy tévedek, mert ha most tévedek, később majd igazat szólok, s ha igazat szólok, egy kicsit később majd bizonnyal tévedek." ( Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész, 15 )

Hülyeségeket?

"— Csak ne sértegess! — húzta fel az orrát Mohó. — Én nem holmi közönséges, faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű, okleveles és ezért roppant ideges." ( Stanislav Lem, Kiberiáda, Hatodik utazás, Avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára, 509 )

Minél inkább hülye vagy, annál sértődékenyebb..., senki sem szeret proli lenni, még ha az is, azt meg főleg nem, ha emlékeztetik erre.

Ő szabad ember.

"Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 ) 

Kiterjesztjük, de most még fiatalok vagyunk, miénk a világ!

Meddig is?

Minek is?

Dosztojevszkij már figyelmeztetett bennünket, ez öngyilkosság.

"…most mindenki azon igyekszik, hogy minél jobban elkülönítse a saját személyét, és egymagában akarja élvezni az élet teljességét, holott minden ilyen erőfeszítésnek csak teljes öngyilkosság lehet a következménye az élet teljessége helyett, mert saját lénye érvényesülésének teljessége helyett ki-ki a legtökéletesebb magányba süllyed." ( Dosztojevszij: Karamazov testvérek ) 

"A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha beleszagoltak, de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette a parányi démont, éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt egy hatalmas dobot papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már remegett a munkakedvtől, és kezdődött a kopogtatás — titi-tá, titi-tá, mint valami távírdában, csak milliószor gyorsabban. Vígan rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska, az információkat tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett a nagyon piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.

Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a papírszalagot, és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint információs szűrő, a molekulák örök ugrándozásából; és a becses tudnivalók rögtön annyira lekötötték, hogy észre sem vette, amint a két mérnök sietve kiosont a pincéből, iszkolt a hajóhoz, kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a gödörből, aztán beleugrott, és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül működik ugyan, de tevékenysége nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint remélte.

A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű kopogása közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák táncából kiszűrt információkat; olvasta és olvasta, mivel kell irtani a lenfojtó arankát, és hogy a labándiai Petrus király lányát Garbundának hívták, és mit evett reggelire Rőtszakállú Frigyes, a sápatagok császára, mielőtt hadat üzent a lombard népnek, és hány elektronhéjat számlálna a termonólium elem atomja, ha ilyen elem egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű kismadár csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája idején az égetett kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a Fulladjbele-óceánban, és milyen illatú a lullabáj virág, amelyet az ómalfandi vadászok a hajnali körvadászaton mentéjükre tűztek, és hogyan kell ikozaédert szerkeszteni, és ki volt Fafuciusznak, a buvácok balkezes nádorjának házi ékszerésze, hány filatelisztikai folyóirat jelenik majd meg a hétezer-hatszáztizenkettedik évben Miafranciában, és hová temették a szépséges Darázsderék Kebelillát, akit részegen megfojtott egy bizonyos Huli Gános, és miért játékos a macskacápa a fekete tengerekben, és melyik lénynek van a világmindenségben a legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát a sárkánytarajos bolhák; és milyen szabálytalanságért ítélnek büntetőrúgást a sundabunda játékban, és hány szem kavicsból állt az a kupac, amelybe Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott, miután megcsúszott, és hasra vágódott a bumbumfalvi országút nyolcadik kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek völgyében — és kezdett már a zsivány mérgében pukkadozni, mert fölsejlett benne, hogy mindezekkel a tökéletesen igaz és értelmes információkkal végül is nem ér semmit, hiszen olyan zagyvaság lesz belőle, amelytől szétreped a feje, és megroggyan a lába. A Másodfajú Démon pedig rendületlenül szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites sebességével, mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként lassan belepte az okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak vibrált, és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos dolgokat tud meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a Lét Lényegét, ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a tülökorrúak sirató énekeit és a papucspomponok méretét Gondvána földrészen, megtudta, milyen vastag a frásztörökök országában élő denevér füle mögött növő három szőrszál, milyen átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi csecsemők feje lágya, milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy Kuruttyán Kangabanga fővezér tiszteletére, mi a harapós paduc kedvenc tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres békalevest, mitől toporzékol a dühös marszuk medve, és hogyan idomítják a nemértemföldi szelindeket, és hány m betűvel kezdődő redőnyjavító szerepel Röhögnömkell város közületi telefonkönyvében, és milyen ízű lesz a barna sör, ha tévedésből heringsalátát kevernek bele…

Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig volt, de az Információ addigra már körülcsavarta háromszázezer mérföld papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett olvasnia, hogyan írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét, ha éppen fájt volna a foga, mire gondol a vénlánysága miatt szomorkodó bálna, és hogyan udvarolnak a sivatagi rókák, mit szuszog a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell megfoltozni a kilyukadt szeneszsákot, és hány lába van együttvéve Tányértalpú Dorkának és Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok elárulásával késztette vad menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia hercegnő a krajnai kocsma előtt, és miért mondják, hogy garázst és darazsat, nem pedig darázst és garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy sápatag bőrén. Aztán hosszú sorozat következett arról, hogy mi a különbség a bárga sarack és a sárga barack között, például hogy az előbbi kopasz, az utóbbi pedig molyhos, aztán hogy milyen szavak rímelnek a káposztás cvekedli szóra, és milyen vend nyelvű szitkokkal sértette vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai Mulm antipápát, és mely lénynek van a teremtésben topáz szeme és lélekirtó szürke pillantása. Mohó ekkor már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal kapálózva próbált szabadulni a papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta a mérhetetlen papírszalagot, de olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé mindig került egy-két új információ, tehát akarva, nem akarva meg kellett tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap egy házmester Indokínában, és miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy „öreg csibésznek sötét a város”. Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen szörnyű büntetés érte Mohót, az okleveles zsiványt, amiért olyan mohón vágyott mindenfajta ismeretre.

Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek alatt, s a pince félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a briliáns írótű, mindazt feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a levegő molekuláinak ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a szerencsétlen Mohó, tehetetlenül nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a pomponokról, bonbonokról, meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon — éppúgy, mint minden más történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a napok kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést szabtak rá a mérnökök csúf útonállásáért — hacsak valamikor meg nem áll a dob, mert kifogy a papírszalag." ( Stanislav Lem, Kiberiáda, Hatodik utazás, Avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára, 510-512 )

"Bizonyítsa be, Michael, hogy nincsenek elvei; (...)" ( André Gide: Meztelen, 81 )

Bármi jöhet, csak ne érezzük magányunk és haszontalanságunk nyomasztó súlyát.

S akik értelmesen élnek a méltósággal vállalt szenvedés helyes tudatában, azokat nem is értjük...

"Micsoda rossz robot törhette meg ezeket a szép testeket? Az egész, mint egy korai összeomlás... Kikérdeztem mindannyit. Bachir edényt mosogat egy kávéházban; Ashur követ tör az úton, pár keserves garasért; Hammatar elvesztette fél szemét. Ki hitte volna? Sadeck jó útra tért; bátyjával kenyeret árul a piacon; minthogyha meghülyült volna. (...) A tiszes pályák mind butítók! Itt is, megint csak azt találnám, amit úgy gyűlöltem odahaza? Bibaker? Megházasodott. Még tizenöt éves sincs. Micsoda torz őrület!" ( André Gide: Meztelen, 119 )

Siess hát élni..., mint Bret Easton Ellis "hősei"..., buliból buliba; mint egy vesszőfutás olyan így ez az élet.

Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 )

 Ha életnek lehet ezt nevezni..., s élőknek a benne levőket.

 

 

Szegények, gazdagok együtt mindannyian.

Szenvedni nem szenvednek ők, csak épp...

Csak éppen üresek, mert hiába mennek igyekeznek

Útjuk végére nem érnek soha.

Mehetnek immár örökkön-örökké.

Útjuk végén HIÁNYZIK a kapu, az utolsó kapu,...

Igen, e menetelés végtelen - bal-jobb-bal-jobb...

Hisz ők - HALOTTAK.

 

( Dino Buzzati: Képes poéma )

Mert van szellem, melyre létünk támaszkodik... II. / Ettől kezdve a világ nem fog rajtad.

Aminek tudatosulnia kell... II.

"Istenem, mindenem!" ( Assisi Szent Ferenc )

 

 

Ez Assisi Szent Ferenc mantrája volt...; de kell-e ismételgetni Isten nevét? 

 

Csudamód már a tudat is elég:

"Alakítsd ki magadban azt a szokást, hogy naponta sokszor gondold: „Isten” – s közben lassan lélegezz, nyugodtan és lazított arccal ülj, s hamarosan érezni fogod, hogyan árad érezhetően beléd Isten nagy nyugalma. Mennél inkább teret adsz önmagadban az isteninek, annál messzebb kerülsz a világtól, és mind kevesebb lesz benned a félelem. Ezen kezdet után már egyáltalán nem kell magadnak oly sokat tenned, mert most már Isten maga válik benned hatékonnyá; szelíd erőszakkal mind szebben és világosabban mutatja meg, neked, mily balga vagy, ha a világ felé fordulsz, amikor már bármikor képes vagy magadban megtapasztalni Istent.

Most már – aszerint, hogy milyen alkat vagy – vagy abban leled a kedvedet, hogy magadat és az életedből mindent odaadsz Istennek az iránta való szeretetből, vagy – ha tevékeny ember vagy – ezután már csak Istenért dolgozol, és erőidet csak a szeretet szellemében engeded működni.

Mert van szellem, melyre létünk támaszkodik..., ez méltóságunk alapja.

 

 

Ettől kezdve a világ nem fog rajtad. Mennél erősebben odaadod magadat Istennek, annál kevésbé lesz jelentősége számodra a világnak.

De amilyen mértékben ismét teret engedsz a félelemnek vagy harcosan védelmezed énedet, annál erősebben érintenek a visszaesések

; azonban ezek is mind újra elvezetnek Istenhez, míg aztán egyszer csak nem lesz több visszaesés és egészen és teljesen Istenben élsz. Ettől kezdve a tested egészséges, a szellemed mindig jókedvű és örömteli. Hivatásbeli munkád nem esik majd nehezedre és eredményes lesz." ( Swami Sivananda: Hogyan szenved vereséget a félelem? )

Lesz mit tenned!

 

Életem legképzettebb tanítója egy rózsafüzéres öregasszony volt,  anyósom..., ha még a 8 általánosa sem volt meg, honnan tudhatott olyan sokat?

 

 "- Az Emberiség gyermekei - mondta a szellem a két szerencsétlenre nézve. Hozzám futottak, hogy vádat emeljenek szülőik ellen. Ez a fiú: a Tudatlanság és az a lány: a Nyomor. Őrizkedj mindkettőtől és egész rokonságuktól. De leginkább a fiútól, mert az ő homlokára a Kárhozat van írva, ha nem akad senki, aki letörölje onnan." ( Dickens, Karácsonyi ének )

 

Csak a szeretet és tudás számít..., - nem akármilyen tudás:

 

"Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete." ( Oz 6,6 )

 

2020. 07. 16.

Csöppet sem!

Két válasz

( "Negativity is not intelligent. It is always of the ego." — Eckhart Tolle )

 

 

1."Bizony, bizony, mondom neked: arról beszélünk, amit tudunk, s arról tanúskodunk, amit láttunk, mégsem fogadjátok el tanúságtételünket." ( Jn 3,11 )

2."Orvos, gyógyítsd meg magadat!" ( Lk 4,23 )

 

Erőfeszítéseinkre ez a két tipikus válasz.., ám ez némi humorral segítségünkre is lehet küldetésünkben és személyiségfejlődésünkben egyaránt:

"A püspök szentmiséjére mindig rengetegen mentek el a székesegyházba. Egyszer megkérdezte tőle valaki: - Nem kísérti meg olykor a hiúság szelleme, hogy akkora tömeg veszi körül?

- Csöppet sem! Ugyanis arra gondolok, hogy ha keresztre akarnának feszíteni, akkor tízszer ennyien tódulnának oda."

 

 

 

"- Micsoda! - kiáltott a szellem. - Ily hamar ki akarod oltani hívságos kezeddel a belőlem sugárzó fényességet? Nem elég, hogy te is azok közé tartozol, a kiknek szenvedélyei teremtették ezt a sipkát s engem arra kényszerítenek, hogy évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva viseljem?"
 

2020. 07. 16.

ez a gyógyító tudás.

 Nincs boldogság, nem létezik!

( "Mondja a balga szívében..." ) 

A "szelíd erőszak rendszere". ( VI. )

 

 

Múlt évben esszét kellett írniuk a 11. a osztályosoknak Etika tantárgy keretében a boldogságról, a sok értékelhetetlen és el nem készült dolgozaton túl volt pár izgalmas is.

Horváth Csongor a következő eszmefuttatást írta le, amiben van igazság..., sőt kissé "koravénnek" hat egy ennyire fiatal fiú tollából:

"Az ember sohasem lehet boldog, mert vagy mindent birtokolnia kell ehhez, vagy semmire sem szabad hogy vágyjon."

Vagy mindenre kell vágynod, vagy semmire!

Már a mondat eleje és vége kizárja egymást..., pedig nem hosszú mondat.

 

Ezt a feloldhatatlan kettősséget, ahogy korábban is pl. az imént "megjavulással" kapcsolatosan, mindenki máshogy éli meg. ( Mindenki más ceruza a tokban, vagy más tok..., más ceruzákkal... )

"S azt is pontosan tudhatjuk, hogy ha ketten ugyanazt csinálják, az még nem ugyanaz. (...) Mindig az egész dönt, valamilyen megfogalmazhatatlan egyensúly, az ítéleteinket soha nem egyes elemekből és általánosított részekből alkotjuk meg a magunk számára." ( Robert Musil: Ezek a férfiak )

 

Van azonban egy fontos dolog, ami elkerülheti a figyelmünket, ez a valódi istentelenség lényege: az elkeseredés, a kézlegyintések világa - nekem már minden mindegy; ez a legnagyobb istentagadás.

A pesszimizmus és a még rosszabb zavarkeltés a zavarosban halászás céljával..., mind az.

"Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak, útálatosságot cselekedtek; nincs, a ki jót cselekedjék. Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső? Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem. Nem tudják-é ezt mind a gonosztévők, a kik megeszik az én népemet, mintha kenyeret ennének, az Urat pedig segítségül nem hívják?" ( Zsoltárok könyve 14. rész )

 

Nem tesznek jót..., mert nem tudnak vagy nem akarnak jót tenni.

S meg is magyarázzák, miért nem akarnak sem maguknak boldogságot, mert lehetetlenség, mert minden relatív és ellentmondásos.

 

De mi tudjuk...., nem az; van ami mindig tiszta:

"Az ember útja Üres kézzel jössz, üres kézzel távozol. Ilyen az ember. Honnan jöttél mikor megszülettél? Hová mész, mikor meghalsz? Az élet olyan mint a felhő, amelyik épp megjelenik. A halál olyan mint a felhő, amelyik épp eltűnik. Az égen úszó felhő eredetileg nem létezik. Élet és halál. A jövés és a menés éppen ilyenek. De mégis van egy dolog, ami mindig tiszta marad. Ez az egyszerű és tiszta nem függ élettől és haláltól. Mégis, mi ez, ami egyszerű és tiszta?" ( Szung Szán )

"Álljatok meg, és lássátok: én vagyok az Isten. Bizony szabadon a testben, de mindenfelé bolyongva a szívben semmiképp sem érdemesek látni, mily édes az Úr, mily jó Izrael Istene azokhoz, akik egyenes szívűek. Ezért történt, hogy az ellenség nevetett szombatjukon. [...] Siralmak 1,7." ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

 

Lehet ezen mulatni..., de van még egy dolog, ami egyformán "kényszerít" mindannyiunkat..., s amire az "egyenes szívűek" mulatságosan egyszerű, míg a "lelkükben görbék" ezerféle bonyolult választ adnak.

Az Idő!

Ez a mi igazi bíránk, ahogy az idővel sáfárkodtunk... ( Feltűnt már valakinek, hogy a talentumokról szóló példabeszédben, aki befektette, mind hasznot "húzott" belőle? )

 

De előbb beszéljünk a különbség alapjáról, a kontemplációról:

"A szemlélődésnek (contemplatio) hat egymástól és egymás között teljesen elkülönülő fajtája van. (...) az ötödik az értelem fölött, de nem kívüle; a hatodik az értelem fölött, és úgy tűnik, rajta kívül is. ( Szentviktori Richard: A szemlélődés kegyelméről, avagy a nagyobb Benjámin, I., VI. fejezet ) "

A szépséget egy arra rendelt képességünkkel ismerjük fel, amelynél a saját körébe tartozó dolgok megítélésére semmi sem jogosultabb. De azért a léleknek is van itt némi szava, mivel, a dolgokat ő veti egybe a benne lakozó ideával, amelyet úgy használ a szép megítélésére, mint a mérőveszőt az egyenesre szokás." ( Plotinos: A szépről, I. Enn. 6. könyv 3. )

"Az ötödik szemlélődésfajtának azt neveztük, amely az értelem fölött van, de nem rajta kívül. A szemlélődésnek erre a csúcsára viszont elménk felemelkedésével szállunk fel, amikor Isteni kinyilatkoztatásból ismerjük meg azt, amit semmiféle emberi értelem nem képes tökéletesen megragadni, amit semmiféle okoskodásunkkal nem vagyunk képesek teljesen feltárni. Ezek olyan dolgok, amelyeket az istenség természetéről és annak egyszerű lényegéről hiszünk, és a Szentírás tekintélyével bizonyítunk. Szemlélődésünk tehát akkor emelkedik valójában az értelem fölé, amikor a lelkünk elménk fölemelésével látja azt, ami túlhaladja az emberi befogadóképesség határait. Értelem fölöttinek, de mégsem értelmen kívülinek kell tartanunk, mivel emberi értelmünk képtelen szembefordulni azzal, amit eszünk belátásának élességével látunk, sőt inkább könnyen megnyugszik benne és tanúskodásával közeledik hozzá.

A hatodik szemlélődésfajtának azt mondtuk, mely olyan dolgokkal kapcsolatos, melyek értelem fölöttiek - és úgy tűnik - kívül vannak az értelmen, vagy akár ellentétben állnak vele. Ezen a valamennyi szemlélődés közül mindenképpen legfenségesebb és legméltóbb csúcson aztán valósággal ujjong és tombol a lélek, amikor az Isteni fény ama kisugárzásából megismeri és szemléli mindazt, aminek az emberi értelem teljességgel ellentmond. Majdnem mindaz ilyen jellegű, amit a Szentháromságról kell hinnünk. Ha ezekről gondolkodik az emberi értelem - úgy látszik-, csak ellentmondani tud. (col. 70-72) ( Szentviktori Richard: A szemlélődés kegyelméről, avagy a nagyobb Benjámin, I., VI. fejezet )

"A gondolkodás tévelygő és nehézkes léptekkel, a végbevitelre való tekintet nélkül ide- oda csapong. A meditáció a lélek jelentős erőfeszítései árán, gyakorta meredeken fekvő és mostoha helyeken át törekszik céljához. A szemlélődés pedig szabad röptében, ahová csak lendülete viszi, csodás gyorsasággal körbenéz. A gondolkodás mászik, a meditáció menetel és sokszor fut, a szemlélődés pedig mindent körberöpül, és amikor csak akarja, a magasságban lebeg. A gondolkodás fáradság, és gyümölcs nélküli; a meditációban fáradság és gyümölcs együtt van, a szemlélődés fáradság nélküli és gyümölcsöző. A gondolkodásban bolyongunk, a meditációban vizsgálódunk, a szemlélődésben rácsodálkozunk [admiratio]." ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

"Gyakorta történik, hogy ugyanahhoz a dologhoz egyesek gondolkodva, mások meditációval, ismét mások szemlélődve közelednek, s noha nem különféle utakon, mégis különböző mozgással közelítenek. A gondolkodás bolyongó mozgással mindig az egyik dologról a másikra megy át, a meditáció kitartóan egy dologra irányul, a szemlélődés a látás egyetlen sugarával megszámlálhatatlan dologra terjed ki. Csakugyan, a megértés révén a szellem csúcsa mérhetetlenül kiterjed, és a szemlélődő lélek szeme kiélesedik, hogy képessé váljék sok dolog megragadására és a rejtett dolgokba való belátó behatolásra. Így tehát a szemlélődés nem lehet meg a megértés elevensége nélkül." ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

 

A bölcsesség tehát ott kezdődik, amikor a "vizsgálat tárgyát" elemezve az "értelem fölött, és úgy tűnik, rajta kívül" is vagyunk.

Egy külső légies, könnyed nézőpont, amely átfog minden szempontot. Még azt is ami amúgy a személlyel (ego) ellentétes lenne..., de ebben a szemlélődésben kénytelen elfogadni, ahogy Claudel írja le saját viaskodását azzal a tudással, amit a "alienatióban" szerzett.

 

Ez a tudás azonban kötelez: ettől kezdve képességed van jó és rossz, helyes és helytelen megkülönböztetésére.

"(...) veti egybe a benne lakozó ideával, amelyet úgy használ a szép megítélésére, mint a mérőveszőt az egyenesre szokás." - írta Plotinosz.

Ez a tudás nem sebeket és fájdalmakat osztó tudás, ez a gyógyító tudás.

"A bölcsességről vitán felül áll azonban, hogy legyőzi a rosszat. Ugyanúgy tudom azt is, hogy akik meggyógyultak, kezdetektől fogva a bölcsességtől gyógyultak meg. Az is világos, hogy senki nem képes Isten kedvére lenni, hacsak nincs vele a bölcsesség. Ki vitatná, hogy a megszentelődésre tartozik az, hogy megtisztítsa az embert minden tisztátalanságától, s hogy a szellemet megtisztítsa mindenféle rossztól és alávalóságtól?" ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

 

"Úgy tűnik nekem, háromféleképpen lehet a szemlélődés minőségét váltogatni. Olykor ugyanis az elme kitágításával, olykor felemelésével, néha pedig önkívületével (alienatio)." ( Szentviktori Richard: A szemlélődés kegyelméről, avagy a nagyobb Benjámin, V., II. fejezet )

"(...) s ily módon ülve s hallgatva az Igazság teljességének kontemplációjára szabaddá lett. ( Szentviktori Richárd: A szemlélődés kegyelméről, I. könyv )

 

 

Visszatérve a Musil idézet egy másik részére:

"S azt is pontosan tudhatjuk, hogy ha ketten ugyanazt csinálják, az még nem ugyanaz. (...) Mindig az egész dönt, valamilyen megfogalmazhatatlan egyensúly, az ítéleteinket soha nem egyes elemekből és általánosított részekből alkotjuk meg a magunk számára." ( Robert Musil: Ezek a férfiak )

Lehet sokfélék vagyunk, sokféle "defekttel", de csodás képességekkel is.., de mindig "az egész dönt, valamilyen megfogalmazhatatlan egyensúly", ezt kell megtalálni!

"Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak, útálatosságot cselekedtek; nincs, a ki jót cselekedjék. Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső? Mindnyájan elhajlottak; egyetemben elromlottak, nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem. Nem tudják-é ezt mind a gonosztévők, a kik megeszik az én népemet, mintha kenyeret ennének, az Urat pedig segítségül nem hívják?" ( Zsoltárok könyve 14. rész )

Ha segítségül hívnák gonosztevők lennének?

 „A kitűzött célomhoz vivő úton vassínek vannak lefektetve, s a lelkem kerékvájata ezeken rohan. Feneketlen szakadék fölött, hegyek hasadékos szívén át, zuhatagok medre alatt, tévedhetetlenül dübörgök előre. Nincs akadály, nincs egyetlen hajlat sem vaspályám útján! ” Herman Melville

 

2020. 04. 19.

Kezemben kis rög énekel

 Az "inga" ( IV. ) - " (...) talán ismét csak rosszul feltett kérdés."

"(...) kontemplációjára szabaddá lett." ( Szentviktori Richard )

Contemplatio aquisita vagy contemplatio infusa?

A "szelíd erőszak rendszere". ( V. )

 

 

Az "Inga" I-III.  című blogbejegyzéseimben már beszéltem az alapproblémáról..., az "ingáról", ami természetének megfelelően "ingázik".

Vagy legalábbis úgy tűnik...

 

Billeg a

I. kollektivizmus és individualizmus

II. konzervativizmus és liberalizmus

III. káosz és rend között.

 

"S ami érdekes, az inga kollektivista széléről nézve mindenki "liberális", a kollektivista széléről pedig "konzervatív", "rend elvű" ! Tehát lényegében mindenkinek igaza van, de nem minden álláspont helyes az adott pillanatban."

"A politikában ugyanez a helyzet. Most éppen európai parlamenti választás előtt állunk, itt is az inga lengését figyeljük... , Európa nyugati felén épp elérte végfázisát az inga mozgása egyfajta szélsőséges "individualista", "liberális", "minden jogot a személynek" szemléletben, s elindult visszafelé. Onnan nézve mindenki konzervatív és jobboldali..., ez természetes. (...) Ide lendül majd át az inga..., mert mindig így volt...., s valószínűleg most is így lesz. "A történelem ismétli önmagát !"

""Klasszikus kérdés, mi választjuk a sportunkat, foglalkozásunkat stb, vagy az minket? Egyfelől megközelíthetjük a kérdést individualista módon, jó csapat az, amelyik csupa kiváló játékosból áll; vagy egyéni sportot űzünk, abban nem akadályoz senki a kiválóságunk elérésen. Mindazonáltal az egyéni sportoknak is van közösségi vonzata, tehát nem léphetünk ki a rendszerből. Ennek a megközelítésnek a problémája, mindenki tökéletességre kell, hogy törekedjen, ami szinte elérhetetlen vágy, s ki tudja ki mikor kerül a közelébe, s ki mondja meg, mikor van az? Mester mindig tanítvány marad."

 

"Ám szerintem továbbra is a hangsúly a mozgáson van..., ha választasz, hibázol, majd javítod, s újra és újra, jó esetben ezt lépcsőként használva fel a tökéletesedés irányába!"

 

"S melyik a jó? Az mindig a helyzettől függ..., ha külső veszély fenyeget, az "ostromlott vár" szindrómának megfelelően minden közösség a kollektivista vallások felé leng ki. A kollektíva védelmet ad, de elveszi egyéni szabadságunkat."

Ám régi szabály..., egy adott "részecskének" vagy a helyzetét, vagy sebességét tudjuk meghatározni, a kettőt egyszerre lehetetlen.

 

De ez nem szabad hogy elszomorítson és elkedvetlenítsen bennünket! Mert egy fontos kényszer mégis van..., az idő.

"Jaj, csak nehogy késő legyen "megjavulni!" ( F. H. Burnett )

 

Ha minden ettől belső feszültségtől terhes..., a "megjavulás" miért ne lenne ilyen?

A bölcsesség, másutt az igazság..., itt és most a szemlélődés ( kontempláció ) szabaddá tesz!

 

"(...) kontemplációjára szabaddá lett." ( Szentviktori Richard )

Jó...., de melyik kontempláció?

 

IV. contemplatio aquisita vagy contemplatio infusa

"A lelki élet teológiájának mai művelői kétlik hogy a lelki élet és az imádság fejlődési fokit egy adott pszichológiai keret szerint osztályozni lehetne.  az aktivitás és passzivitás szembeállítását hasonlóképpen gyümölcstelennek tartják, hiszen akár a kegyelem, akár az ismeret befogadásában a lélek  egyszerre bizonyos értelemben aktív, bizonyos értelemben passzív szerepet tölt be.

Az, hogy egyáltalán van-e contemplatio infusa , azaz hogy a lélek pusztán passzív magatartása mellet Isten a szemlélődés kegyelmét megadhatja-e talán ismét csak rosszul feltett kérdés.

A kegyelem és szabadakarat dialektikáját nem nézhetjük pusztán ilyen ellentét-párok keretében." ( Farkasfalvy Dénes: A lelki élet teológiája, 99 )

Isten és benne a helyzetünk: "épp olyan".

 

 "Dőlt a hó, de ez a nesz csak annyi volt, mintha pókhálóval simogatta volna a szél a náderdőket;..." Fekete István: Téli berek 

"Örökíts meg, Történelem! Állok falum fölött. Kezemben kis rög énekel: pacsirtabarna rög. Keleti szél fúj. Reng a rozs. Lüktet kezem kalitka-ökle.(...)" Utassy József: Első év

 

2020. 04. 18.

Ő megfogta az ecsetet, (...)

 Három tréfás vers

 

 

"Én elenyészem - ablakomban a Sas-csúcs hava megmarad." ( Shinko, meghalt 1743, 53 évesen )

"Nézd, nézd, hogy olvad a tavaszi hólé. És én még itt vagyok." ( Ginko, meghalt 1790, 73 évesen )

"A búcsúversek pusztán káprázatok - a halál az halál." ( Toko, meghalt 1795, 86 évesen )

 

"Az utolsó pillanatban követői megkérték Shisuit, írjon egy búcsúverset. Ő megfogta az ecsetet, egy kört festett, és az ecsetet letéve meghalt." ( Jisei )

 

2020. 04. 12.

"Megtisztítottam szívemnek tükrét." / Mindenki új teremtmény ( καινὴ κτίσις ).

 "Megtisztítottam szívemnek tükrét."

 

 

 

"Megtisztítottam szívemnek türkrét - most a holdat tükrözi." ( Renseki )

 

Tomi fiammal megvártuk a hold feljöttét ( 23:58 )..., lényegében a feltámadást vártuk meg..., mostantól hajnalig számolva történik meg valamikor a "csoda".

S beszélgettünk a teológusok "félnótás" vitájáról, hogy Jézus magától támadt fel, vagy az Atya támasztotta fel?

Olyan ez, mintha elfelejtették volna, amit Ő maga mondott: "Én és az Atya egyek vagyunk." ( Jn 10,30 )

Ez szó szerint azt jelenti, amit jelent..., EGY vagyok vele.., jó meghalni az erdőben is, s "hagyni" a rókák széthordják a csontjaidat.., s hangyák a maradékot...; egy vagy az erdővel.

 

Renseki, 1728-ban 80 évesen meghalt szerzetes haiku költő hasonlót ír le..., ha tiszta szíved, bármit visszatükröz. 

Jézus szíve is tiszta volt..., miért ne tükrözhette volna "torzítás nélkül" az Atyát... én és az Atya egy vagyunk.

 

Canterbury Szent Anzelm is fejtegeti, nem kellene meghalnunk, ha tiszta szívűek lennénk, de a bűn miatt, aminek zsoldja a halál..., ezt a sorsot mérjük magunkra; mint az öregasszony a novellában.

Ha Jézus szíve tiszta volt, meghalt-e egyáltalán? Mindig az Atyával volt...

Itt lépünk át, egy olyan világba, ami a hétköznapi ember számára érthetetlen; de mivel érdemes, hát átlépünk.

 

 „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény ( καινὴ κτίσις ). A régi megszűnt, valami új valósult meg.” ( 2Kor 5,17)

 

2020. 04. 12. Húsvét vasárnapja

kifelé gyaloglok valamiből

"Egyszer mindenkit szólítanak"

 

 

"Igen, egyszer mindenkit szólítanak, csak engem felejtett itt az Isten, egyedül csak engem!" ( Bálint Tibor: Egyszer mindenkit szólítanak )

Az igazság..., folyamatosan szólítanak mindannyiónkat, "ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem" ( Máté 19:21 ), folyamatosan költözőben vagyunk..., de valahogy így vagyunk az élettel, testi valónkkal is, mint a novellában szereplő öregasszony:

"Csak a tárgyakat sajnálta immár, hiszen a deszkák, prémek, vásznak, edények, amiket széthordtak, mind az ő álmainak a darabjai voltak, és úgy érezte, most az álmait is lebontják, de őt még nem vitték..." ( Bálint Tibor: Egyszer mindenkit szólítanak )

Erről a fájdalomról szól a novella..., a ragaszkodásról valamihez, ami nem is a miénk. Hisz mi magunk sem vagyunk önmagunké.

"őt még nem vitték..."

Mintha Platónt olvasnánk..., "húzás", "vonszolás"... 

A tárgyakat is azért szeretjük, mert változatlanoknak tűnnek..., jelzik, még vagyok...

Gondoltunk már arra, mit sikerült megőrizni elődeink félelmeiből, szenvedélyeiből, fájdalmaiból?

Tárgyakat őrzünk..., élettelen dolgokat. Aki látta, mondjuk a Mona Lisát, mit tud a gyötrelemről, ami azt alkotta..., a precíz és egyben szenvedélyes munkáról? Azért Leonardo "fizetett", de hol van Leonardo..., lehet a kép is "oda tartozik"?

Mi tartozik ide?

S mennyi ahhoz a tengernyi érzelemhez viszonyítva az ami ideát van? Elenyésző. ( S idővel az is "átkerül" csak növelve a "fölényt", az eltávozottak gazdagságát a még élőkkel szemben? )

S hogy miért értékeljük túl magunkat..., s miért félünk annyira a haláltól?

(...)

Engem is Ők birtokolnak, én is hozzájuk tartozom..., ahogy a Mona Lisa is oda tartozik..., vigyázunk rá, konzerváljuk..., de idővel az is "megsemmisül"...., hazatér teljesen.

Kérdés, megsemmisül-e itt bármi is? Rég foglalkoztat a kérdés, no persze nem csak engem..., felesleges-e a sok érzelem? Van Gogh úgy festett, mint egy eszelős..., ha nem tetszett neki a kép levakarta és újrakezdte..., hova lett a levakart kép? Hova az indulat, s a lefolyt festék?

Nem vész el semmi. A Rendszer mindent tárol...

(...)

És tényleg..., ha majd gyertyát gyújtani mentek, ne feledjétek, magatoknak gyújtjátok... " ( Halottainkról és az evolúcióról "örömük mosolyunknak visszfénye csupán", 2019. 10. 23. )

Az Országos Kéktúrát valamikor Szent István Vándorlásnak hívták..., zarándokút volt. Az ma is..., s szerencse vagy szerencsétlenség, de egyedül kellett végigjárnom. Most már inkább szerencsének látom.

Az utolsó szakaszt két napra terveztem:

1. nap: Füzér - Bózsva

2. nap: Bózsva - Regéc ( Regécen kellett volna befejeznem. )

Máshogy alakult. ( Még visszatérünk rá... )

Már nagyon fáradtan bandukoltam lefelé a hegyről a Cirkáló-tanya felé..., a tetején kicsit el is veszítettem a jelet, nehéz volt újra rátalálni...

 

Egy lankásabb vízmosás aljában láttam meg ezt a keresztet:

"Itt halt meg Dankó János"

 

Világ életemben, de különösen gyerekkoromban féltem a dolgaim elvesztésétől, s különösen testi valóm elleni támadástól. Viszolyogtam az elmúlás utáni testi állapotom átalakulásának gondolatától is.

Most azonban teljes tisztaságában, jó értelemben vett irigységet éreztem, milyen jó helyet talált meghalni, milyen jó volna most nekem is ide ledőlni.

"(...) nem szeretnék, nem akarok mást, míg csak engem is, fűzként, a nagy ár el nem visz, úgy, hogy álmomban, lebegőn hanyatlom majd a habokba;(...)" ( Hölderlin, Ének az Alpok alatt, 90 )

Így utólag sejthető lett volna..., "kifelé gyaloglok valamiből". 

Így már nem járok:

"Ne engedd, hogy elvigyenek... Hadd haljak meg itt! ... Irgalmazz! - És az ember lehunyta a szemét és fölényes jósággal bólintott, mint egy isten, aki megelégelte a szenvedést..." ( Bálint Tibor: Egyszer mindenkit szólítanak )

( De azért morcos voltam, amikor a srácaim a darts nyilat beledobták a gitáromba... )

 

 

Az utolsó..., s talán legfontosabb "KÉKTÚRA" szakaszom. ( 4795. )

 

2020. 04. 11. Nagyszombat ( már kevesebb, mint két óra és felkel a hold )

A sírás jó..., ~ Jó álmáért is megérdemlik.

 "Tüzes szekerek"

 

 

A sírás jó..., mert szenvedést jelent, szenvedni jó, mert tanulást jelent, tanulni jó, mert a bölcsesség kapuja.

A szenvedés mindennek értéket ad, sőt előfeltétel; nem szabad megfosztani tőle az életet.

"Aki az élet első "gonoszabb" "falainak" megmászásakor nem pusztul el..., a későbbi sokrétű szenvedései által együttérzőbb lehet másokkal szemben is. Lesz összehasonlítási alapja. Az együttérzés értelme ezek szerint nem lehet más, hogy most segítsek, hogy összességében többet szenvedhessen az illető!" ( Az együttérzés "értelmetlenségéről" "(...) mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős." )

A szenvedés, a fájdalom hajtja az "önkiüresítés körein" ( ~ Eckhart mester ) a személyt. ( Jézus miért nem maradt a pusztában..., az akkor nem is volt olyan élhetetlen hely. )

"Cogito ergo sum ( ~ René Descartes), mint állítás..., hibás; ha matematika logika szempontjából vizsgáljuk, az állítás két dolgot von össze..., hibásan. Ugyanis először "valaki gondolkodik"..., majd ebből következik, "aki gondolkodik, az van". Tehát nem azért vannak a dolgok, mert vannak, hanem azért vannak, mert "csinálnak valamit"." ( Körzőhegy vagy "léttöbblet", mozdulatlanság vagy mozgás, kör vagy egyenes? Eckhart "kontra" Weissmahr )

Ami van, cselekszik, még a meditációt is a "nemcselekvés cselekvésének" hívják..., az is egyfajta megvalósítás. Isten aki VAN, cselekszik.

 

 

"A következőkben a változást, a keletkezést fogjuk elemezni. Hiszen a létezőknek a legáltalánosabb tulajdonsága a "mozgás", a tevékenység, a fejlődés."- mondja Weissmahr Béla Isten léte és mivolta című könyvében. Majd hozzáteszi: 

"A változás az azonosnak és a különbözőnek egysége az időben." 

Ami változik, az más és azonos is..., s ami lesz, benne van már az előző állapotban is. Semmiből sem lehet kihozni azt ami nincs benne. 

Vagy ahogy Picasso mondta: 

"Minden, amit el lehet képzelni, az valóságos." 

Buddhisták a "lehetőségek birodalmának" hívják, ahonnan a vágyainkkal hívunk életre mindent. 

Tehát ha a terv már benne volt, a terv már eredendően is meg volt? Illetve, ha a világ lényegi eleme a mozgás, hol a "végső mozgató", aki az energiát adja? 

"Ez ugyanis azt akarja mondani, hogy egy bizonyos "tökéletesség", van egy bizonyos pozitív tulajdonság, (amelyet Arisztotelész "energeia"-nak, Szent Tamás "actus"-nak nevez) amelyre nézve minden létező a "lehetőség állapotában" van." "A "potentia" fogalma tehát azt jelöli, ami, anélkül, hogy teljesen meglenne, valamiképpen már megvan." A tökéletességtöbblet tehát bele van programozva a rendszerbe, csak rá kell találnia, éreznie a létezőnek." ( Körzőhegy vagy "léttöbblet", mozdulatlanság vagy mozgás, kör vagy egyenes? Eckhart "kontra" Weissmahr )

Mozogsz mert vagy..., a mozgás szenvedést okoz, amitől okosodsz, de ez is további szenvedés forrása. Próbálhatsz, nem mozogni, de akkor nem leszel..., ez lenne a cél? Aligha!

A szenvedés megértése..., sőt megbecsülése a cél. 

A Van lényegének átélése. Erre ígéret a színelátás mint lehetőség, Isten nem csak kocogtatni tudja a katedrát, de tanítani is szeret. ( https://mandiner.hu/cikk/20200401_a_teremto_megkocogtatta_a_katedrat_hogy_kijozanodjunk_balczo_andras_a_mandinernek?fbclid=IwAR36yKIBWmqPnbwR3afUqmTeM55ZiV2MZvqNF99LGU0zQcA1cvY86646eqk )

A mindenki vegye fel a keresztjét és kövessen, nem üres szólam...., ez a módszer egyfajta megfogalmazása. Feltettem egy képet egy keresztről, ami a Zemplénben található a Kéktúra mentén, legközelebb erről mesélek...

"Éljen át, aki él, szólnak az égiek, mindent, s érte erőt nyerve, tanulja meg a hálát, s oda merjen menni, merre kívánkozik." ( Hölderlin, Életút, 71 )

 

"Mindig volt titkos, valamis
Názáretje az emberi Jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagy vizü s tiszta folyókat.

Folyók, szívek, ne féljetek
S bénult szívem se, te, ki eddig
Nem merted elég könnyesen
Mélyítni szent folyóknak a medrit.
Az emberek a siratást
A Jó álmáért is megérdemlik.

Dagadjatok meg, szent folyók,
Szivek, kik még hajléki a Jónak,
Sírjátok ki könnyeitek,
Hoszánna ma a bízó síróknak,
Hozsánna, bízó Tegnapunk
S hozsánna neked szent árú Holnap." ( Ady Endre, Hozsánna bízó síróknak )

 

 

"...azt sem tudom, ki lehetett ő."

 

"Egy kis gázlónál keresztezzük a Radvány-völgy alján csordogáló Hercegkúti-patakot, aztán egy oldalvölgybe befordulva azonnal kapaszkodni kezdünk. Itt áll az út mellett ez a sírkereszt, amely az 1983-ben itt elhunyt Dankó Jánosnak állít emléket. Sajnos, a neten semmit nem találtam róla, így azt sem tudom, ki lehetett ő." ( http://www.kektura.click.hu/OKT/albumok/61-makkoshotyka-vagashuta.html#a-093 )

 

2020. 04. 11. Nagyszombat