"Ó, a hamu fanyar íze!" ( II. )
Vir Probus / Talán e reggel születtem újjá...
Nehéz az út de mi történik, ha sikerül rátalálni...
Ez attól függ.
Tegnap szóba elegyedtem két 8. osztályos diákommal az óra utáni szünetben a továbbtanulásukkal kapcsolatban.
Egyikük fotóművésznek, a másik a filmes szakmában szeretne elhelyezkedni... Mondtam nekik, azt a képet meséljék el nekem, ahogy magukat látni szeretnék ebben a szerepben..., a képek mindig mélyebbről jönnek, mint a gondolatok. Az ősök is szimbólumokkal, képekkel kommunikálnak.
Egyikük megmutatta még a nagyapja fényképét is..., ilyen szeretnék lenni, mondta. Nagyapád mi volt? Műszerész..., nem baj ha hozzá szeretnék hasonlítani?
Az őseink velünk és bennünk vannak. Jó ha érzed a támogatásukat.
"Egyébként jobban lélegzettem, járásom is könnyebb volt, de azért leültem az első padra, részegen és kábultan inkább, mint elfáradva. Elrévedtem. Az árnyék is könnyű volt és lenge; nem hullott a talajra, s alig mert ránehezedni. Ó, fényesség! Hallgatóztam. Mit hallottam? Semmit; mindent, elmulattam minden kis zajon. Emlékszem egy bokorra, amelynek kérge, messziről, oly furcsa tömörségűnek látszott, hogy felkeltem: meg kellett tapintanom. Úgy értem hozzá, mintha simogatnám, s bűvös örömöt leltem benne. Emlékszem... Talán e reggel születtem újjá...
Feledtem, hogy egyedül vagyok, nem vártam semmit, feledtem az órát. Eddig, úgy látszott, oly sokat gondolkoztam, s emiatt oly keveset éreztem, hogy a végén engem is meglepett ez: érzésem olyan erős lett, akárcsak egy gondolat.
Mondom: úgy látszott - mert a mélyből, a múltból, egyszóval első gyermekségemből ezer kis fénypont ragyogott fel, ezer eltévedt élményé. Érzékeim új tudata megengedte, hogy rájuk ismerjek. Igen, immár felébredt érzékeim meglelték egész történetünket, felépítették múltjukat. Éltek! Éltek! Nem aludtak sosem, s most egyszerre előtörtek tudós életéveim mögül, rejtett és ravasz életükkel.
E napon senkivel se találkoztam, de nem is bántam: előszedtem a zsebemből egy kicsike Homéroszt, amelyet ki se nyitottam Marseille óta, elolvastam s kívülről megtanultam az Odüsszeia három sorát, aztán elég táplálékot lelve a ritmusokban s szabadon élvezve mindenegy szót, becsuktam a kis könyvet, s így maradtam, remegve, élőbben, mint valaha remélhettem, és mintegy zsibbadtan a boldogságtól..."
( André Gide, Meztelen, 33-34 )
"Éltek! Éltek! Nem aludtak sosem, s most egyszerre előtörtek tudós életéveim mögül, rejtett és ravasz életükkel." - így írja le Gide a helyes ösvényre találását, annak, aki addig nem jó úton haladt...
"E hosszú agónia után, azt hittem ugyanannak támadtam fel, s hogy a jelent hamarosan hozzáfűzhetem a múlthoz; de itt már nem; itt minden azt mesélte, amin, akkor, még csodálkoznom kellett: megváltoztam." ( André Gide, Meztelen, 41 )
Minden, amit eddig gondolt és érzett hazugság volt...? Nem..., csak nem az Ő szerepe.
"Műveltségem terhemre volt; minden lépésre felébredt, s megfosztott a tiszta élvezettől. Ha egy görög színházat vagy egy templomot láttam, azonnal felépítettem gondolatban. Minden antik ünnepség lehangolt, mert romjai a halálra emlékeztettek; és én iszonyodtam a haláltól." (...) Már-már lenéztem magamban ugyanazt a tudományt, amely büszkeségem volt régen; (...) Új voltam, más, és - micsoda öröm!- kívülük, egyedül is éltem. Mint szaktudóst egyszerre ostobának láttam magam. Mint ember, tudtam-e, ki vagyok? Hisz még alig születtem meg, nem tudhattam, minek születtem. Ezt kellett tehát megtudnom." ( André Gide, Meztelen, 42 )
"(...) úgy élveztem, mint a tudós, aki az újabb szöveg alatt, ugyanazon a papíron, régebbi szöveget vesz észre, sokkal, de sokkal becsesebbet. Milyen ez a rejtett szöveg? Nem kell-e, hogy elolvassuk, kitörölni az új írást?" ( André Gide, Meztelen, 43 )
Mint Paul Claudel, aki még sokáig vívódott önmagával és az élménnyel, míg megértette..., s "beleszokott" a szerepbe.
Vannak azonban, akik azonnal "sínen vannak":
"Egy hónapja vándoroltam már csendesen, s átéreztem, milyen tanulságosan, milyen termékenyen hatnak a jó példák. Gyakran olvastam a Filokáliát, s kipróbáltam mindent, amit a vaknak mondtam. Tanító példája fellobbantotta bennem az Úr iránti buzgalmat, hálát és szeretetet. A szív imája annyira gyönyörködtetett, hogy nem hittem, hogy van még egy olyan boldog ember a világon, mint én, és el sem tudtam képzelni, hogy még ennél is nagyobb öröm létezik a mennyben. Ezt azonban nemcsak lelkem bensejében éreztem, hanem csodálatosnak, szépnek tűnt az egész külső világ is. Minden az Isten iránti hálára és szeretetre sarkallt. Az emberek, fák, virágok, állatok mind mintha rokonaim lennének, mindenben Jézus nevének mását láttam. Közben olyan könnyedséget éreztem, mintha testem nem is lenne, s úgy tűnt, mintha nem is mennék, hanem boldogan úsznék a levegőben. Néha egészen magamba mélyedtem, s világosan láttam összes belső részem, s csodálkoztam az emberi test bölcs felépítésén. Közben annyira örültem, mintha csak király lettem volna, s e vigasztalások közepette azt kívántam, bárcsak engedné az Isten, hogy hamarosan meghaljak, hogy a lelkek világában járva önthessem ki hálámat előtte. Igen, mérték nélkül gyönyörködtem ezekben az élményekben, így akarta az Isten." ( A zarándok, 115-116 )
Nincs tehát semmi ami felmerülhetne: " Nem kell-e, hogy elolvassuk, kitörölni az új írást?"
S ami rossz az is mintha értelmét venné...
"Ezek az események egyáltalán nem keserítettek el. Mintha valaki mással történt volna, én mintha láttam volna az egészet. Amikor vertek, akkor is könnyű volt tűrni. Az imádság, mely szívemet boldogította, nem engedte, hogy másra gondoljak." ( A zarándok, 62 )
S a jó minta átjárna mindent...
"Nappal pedig, ha valakivel találkoztam, mindenki kivétel nélkül olyan kedvesnek tűnt, mintha rokonom lett volna. Még akkor is, ha semmi dolgom sem volt velük. Mindenféle idegen gondolat magától eltűnt." ( A zarándok, 22 )
"Olykor boldogító remegést éreztem a szívemben, – annyira tele volt könnyedséggel, szabadsággal és vigasztalással, hogy mintegy megváltoztam és azt hittem, belehalok a gyönyörűségbe" ( A zarándok, 49 )
"Az öntevékeny szívbeli imádság volt a vigaszom és örömöm az egész úton. Akárkivel is találkoztam, nem szűnt meg eltölteni gyönyörűséggel, ha nem is mindig egyforma mértékkel. Bárhol is voltam, bármit is tettem, bármivel is foglalkoztam, az imádságot semmi sem zavarta, semmi sem csökkentette. Ha valamiféle munkát akarok elvégezni, működik a szívemben az imádság, gyorsabban folyik a munka a kezeim között. Ha feszülten figyelek vagy olvasok, az imádság akkor sem marad abba, s egyszerre érzem ezt is, azt is, mintha szétszakadtam volna, vagy mintha két lélek lakna bennem. Istenem, milyen titokzatos is az ember!... “Mely igen fönségesek a te műveid Uram! Mindeneket bölcsességgel cselekedtél”. (Zsolt 103,24)." ( A zarándok, 50 )
"Ha közben szívemmel imádkozni kezdtem, az egész környezetet elragadónak láttam: a fák, a füvek, a madarak, a föld, a levegő, a fény, minden mintha együttesen azt mondta volna, hogy az emberekért vannak, az Isten szeretetét tanúsítják az emberek iránt, s minden imádkozott, minden telve volt az Isten magasztalásával. S akkor megértettem, mit akar kifejezni a Filokália ezekkel a szavakkal: “megérteni a teremtés lelkét.” És megpillantottam az utat, amelyen az embernek járnia kell, hogy Isten teremtményeivel beszélgethessen." ( A zarándok, 39 )
"Az országút olyan szép Ravello és Sorrento közt, hogy ezen a reggelen semmit sem kívántam látni szebbet. A sziklák forró érdessége, az áradó levegő, az illatok, a tiszta fény, minden csak úgy ontotta rám az élet imádandó örömét, s olyannyira beértem vele, hogy semmi más nem kellett, csak ez a súlytalan öröm - emlékek és bánatok, remények vagy vágyódások, múlt és jövő, egyformán elcsitultak; nem tudtam az életről mást, csak amit magával hozott s el is vitt a pillanat. Ó testem ünnepe! - kiáltottam - izmaim szép ritmusa! egészség!..." ( André Gide, Meztelen, 49 )
"Olyan volt ez, mint egy percnyi mosoly, melyben lelkünk egybeolvadt... (...) Megborzongtam; és csordultig telve szerelemmel, szánalommal, gyöngédséggel, két lecsukott szeme fölé szelíd csókot leheltem, a leggyöngédebb, a legszeretőbb és legájtatosabb csókot." ( André Gide, Meztelen, 50-51 )
Jó ha segítenek az ősök..., csak hallgatnunk kellene rájuk..., ehhez el kell csendesíteni az elménket.
Ez ad igazi önbizalmat.
Van egy klasszikus kép az önbizalomról egy cicával, ami a tükörben oroszlánt lát..., az önbizalom az, ha az van a tükörben is, aki belenéz - az oroszlán.
 |
| "És megpillantottam az utat, amelyen az embernek járnia kell, hogy Isten teremtményeivel beszélgethessen." |
2020. 09. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése