"Az szép, ami emberhez hasonló..."
Áldott hiány
"A jelen örömei hazugságának érzése és a jövendők hiábavalóságának nem-ismerése az ember állhatatlanságának okai." ( Blaise Pascal: Gondolatok, 110 )
Vanitatum vanitas..., minden hiúság és hiábavalóság?
Ám minél jobban tudatosul bennünk jelentéktelenségünk tudat ugyanilyen arányban erősödik bennünk az a bizonyosság, hogy nem szabad barátok nélkül élnünk..., s hogy nem is vagyunk egyedül. A barátság hiánya illetve annak érzése tölt el bennünket.
"(...) ebben a vágyakozásban ugyanis már nem élhetek sokáig; minden, ami rövid ideig tart, elviselhető kell legyen, még akkor is, ha nagy." ( Cicero: Laelius vagy a barátságról )
Nem kis dologról van hát szó..., mert vágyakozni is nagy hévvel szoktunk utána..., nem a szerelemre, szeretetre; sokkal inkább, arra, hogy legyen valaki, aki az ágyunk szélére ül és csendesen virraszt fogva a kezünket, mikor betegek vagyunk. A hiányunkra felel önként, boldogan és szabad akarattal. ( Körbeviszi a teát helyettünk zokszó nélkül..., s még hálát sem vár érte.)
A hiány köti össze a barátokat, amit együtt töltenek fel..., vagy legalábbis próbálnak.
Nem egymással töltik fel, együtt!
Az alaptétel tehát, ugyanaz, amit Pascal a kereszténységről ír:
"Furcsa ez a kereszténység! Azt parancsolja az embernek, hogy ismerje be, hogy, aljas, megvetésre méltó, és ugyanakkor azt is megparancsolja neki, hogy olyan akarjon lenni, mint Isten." ( Blaise Pascal: Az ember nagysága és nyomorúsága, A kereszténység igazsága, 537 )
Kicsi vagyok..., s amint bevallom, óriás; de csak ha mások segítésére sarkall!
A barátság is..., mint minden, akkor szép, ha Istent tükrözi vissza.
Pascal ugyan azt írja: "Az szép, ami emberhez hasonló..." ( 254, fr. 241 ), de ez ugyanaz...
Isten hiányos volna..., igen is, meg nem is, hiszen Isten nem egyedül mi magunk vagyunk, de minden más is..., így logikus alapját találja a barátságosság.
Korlátozottak vagyunk..., hiányosak, s a hiányok megkeresik egymást. ( Minden hiány egymást keresi! )
S amink van boldogan ajándékozzuk..., feltéve ha felnőttségre jutottunk a hitben; vagy ahogy Heidegger mondaná, magas szintre a Lét megértésében.
"Mária fia sóhajtott: - Ó, ha akadna legalább egyetlen ember, akinek lenne hozzá ereje, hogy halálba koplalja magát annak érdekében, hogy az emberek ne haljanak éhen! Jakab a szeme sarkából sandított felé. - Ha képes volnál búzává válni - kötekedett -, hogy a népek téged ehetnének s megmenekülnének, megtennéd? - Ki ne tenné meg? Jakab karvaly tekintete megrebbent, akár vaskos, előreugró ajkai. - Hát én - felelte. Mária fia hallgatott. A másik megbántódott. - Miért kéne elpusztulnom? - morogta . - Isten küldte az árt. Miről tehetek én? - Dühösen bámult az égre." ( Nikosz Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése )
A történet szerinti Jézusból jó barát vált volna..., Jakabra a macskánkat sem bíznám szívesen..., de a növényeimet sem locsolhatja.
2019. 12. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése