A hitványságról
"Az ördög néha Szentírást idéz." ( William Shakespeare: A velencei kalmár )
"Ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is." ( Saint-Éxupery )
Élünk és meghalunk bizonyos értékekért..., kérdés, ki miért, s minek van igazán értelme?
Már Arisztotelész is leszögezi:
"És ilyen módon a hitvány emberek is szerethetik egymást : "a hitványak egyek a gyönyörűségben"." ( Arisztotelész: Eudémoszi etika )
A "hitványnak" a meghatározása lenne most a cél.
Ki számít hitványak..., nyilván az aki hitvány célokat tűz ki maga elé, hitvány vágyaktól, mint mindenki hiányoktól késztetve és vezérelve.
A hitvány célokért küzdő hitvány emberek még hitványabb csoportokba tömörülnek céljaik minél hatékonyak képviseletére és valódi (hitvány) céljaik leplezésére.
Mi most őket leplezzük le.
Nehéznek tűnhet, pedig pofon egyszerű, mint minden ami fontos. ( A jógában is a legegyszerűbb pl. légzőgyakorlatok a legnehezebbek, mert azok érintik legmélyebben a személyiség egészét..., s olyan beidegződéseket, amik a legnehezebben levetkőzhetők. )
Korábban beszéltünk a phalaxról és a karácsonyi problémákról.
Aki az én csapatomban harcol testvéremmé válik... "Mert a ki vérit ontja ma velem, testvérem lesz: bármily alantsorú, nemessé válik rangja e napon..." ( Shakespeare: V. Henrik )
Először hát a csapat tagjairól pár szót.
Jómagam felderítői kiképzést kaptam a katonaságnál..., egy felderítő szakasz tagjainak rendkívül fegyelmezettnek kell lenniük, ha bárkinek elmegy az esze, mind meghalnak.
Szem előtt kell tartaniuk a célt, indokolatlanul nem léphetnek ezen túl, de dolguk végezetlenül sem térhetnek vissza. Egymást figyelmeztetni kötelesek, hisz vigyázniuk kell egymásra, egymástól függ a sorsuk.
Van tehát egy világos cél..., s van egy egymástól függő, egymáson bajtársi szeretettel csüngő alakulat.
A csapat szeretete a cél miatt, ami külső természetű nem válhat egymásnak udvaroló, nyálas közösséggé.
Erről beszél Luigi Sturzo:
"Aki hízeleg neked, többé nem barátod - óvakodj tőle." ( Luigi Sturzo )
De aki nem tud téged megállítani, azt meg te nem szereted.
"Olyan barátság, amely a barát megvetendő cselekedeteinek nem tud gátat állítani, nem is barátság." ( Chartier )
Chartier inkább erről a szeretetről beszél..., ez már nem csak barátság, ez szeretet.
Ha valaki szeret valakit, azoknak közösek a céljaik, együtt harcolnak..., a figyelmeztetésnek hatnia kell. Ha nem hat, vagy nem közös a cél, vagy más vágy motiválja két személyt.
Ebből tragédia lehet. Ahogy korábban említettem,"mind meghalnak".
Ezért nem stimmel Andor Károly verse sem..., aki szeret az bátran beszélhet, mert a másik is szeret, tehát szeretetbeszéd ami történik köztük.
Így vannak sikerre ítélve, mint a hopliták a phalaxban.
"Azt, hogy lelkiszemed belelát a vesékbe, ne hirdesd, Inkább titkold el, hogyha barátot akarsz, Embertársak előtt mindenkin az ünnepi köntös, S annak a leple rejti a köznapi ént." ( Andor Károly )
Plutarkhosz görög volt..., s nem is akármilyen..., sok csatában részt vett, tudta ezt jól:
"Nincsen szükségem olyan barátra, aki minden alkalommal megváltozik velem és minden bólintást utánoz; árnyékom jobban teszi azt." ( Plutarkhosz )
S elérkeztünk Pascalhoz..., nagyon szeretem, mikor reálosok tesznek utazást a bölcsészek eléggé bonyolultnak tűnő és elég "csöpögős" világában..., szép rendet vágnak.
Pascal gyönyörűen lerántja a leplet az álságos barátságokról és a hamis szeretetről. Bizonyítva, gyávák és aprók vagyunk..., s saját gyávaságunkat és jelentéktelenségünket próbáljuk egymással leplezni, takargatni, ám az mindig előbukkan.
"Az önszeretetnek és az emberi énnek az a természete, hogy csak magunkat szeretjük, és csak magunkra vagyunk tekintettel. De mi haszna belőle? Nem tudhatja megakadályozni, hogy a szeretett tárgy ne legyen teli hibával és gyarlósággal: nagy szeretne lenni, de látja, hogy kicsiny; boldog akar lenni, és azt látja, hogy nyomorult; tökéletes akar lenni, és azt látja, hogy csupa tökéletlenség; azt szeretné, ha az emberek szeretnék és megbecsülnék, és azt látja, hogy hibáival csak ellenérzéseket és megvetésüket érdemli.
E kínos helyzete az elképzelhető legigazságtalanabb és legbűnösebb indulatot váltja ki belőle, mert halálos gyűlölet kél benne ez ellen az igazság ellen, amely újra meg újra úrrá lesz rajta, és meggyőzi fogyatkozásairól.
Szeretné nyomtalanul eltörölni, mivel azonban magát az igazságot nem képes elpusztítani, kitörölni igyekszik a maga és mások tudatából; egyszóval a tőle telhető módon leplezi gyarlóságait mind mások, mind önmaga előtt, nem bírja elviselni sem azt, hogy figyelmeztessék rájuk, sem azt, hogy mások meglássák őket.
Kétségtelenül baj, hogy az ember tele van fogyatkozásokkal; de még ennél is nagyobb baj, ha tele van velük, de nem akarja őket elismerni, mert így a szándékos öncsalás hibájával is megtetézi őket.
Nem akarjuk, hogy mások becsapjanak bennünket; igazságtalannak tartjuk, hogy több megbecsülést várnak tőlünk, mint amennyit érdemelnek – az sem igazságos tehát, hogy mi csapjuk be őket, de az sem ha azt kívánjuk tőlük, hogy érdemünkön felül becsüljenek bennünket.
Így aztán amikor csupán valóságosan meglevő tökéletlenségeket és hibákat fedeznek fel bennünk embertársaink, világos, hogy semmi igazságtalanságot nem követnek el velünk szemben, hiszen nem ők e hibák okai; sőt még jót is cselekszenek velünk, segítenek ugyanis bennünket, hogy megszabaduljunk az egyik bajunktól, e tökéletlenségek nem ismerésétől.
Nem szabad megsértődnünk azért, mert ismerik őket, és megvetnek miattuk: az az igazságos, hogy olyannak ismerjenek, amilyenek vagyunk, és megvessenek bennünket, ha rászolgálunk megvetésükre.
Ilyen érzelmek támadnának egy olyan szívben, amely csupa igazságosság és méltányosság lenne. Mit mondjunk hát a magunkéról, mikor azt látjuk, hogy éppen az ellenkezőre hajlik?
Vagy talán nem igaz, hogy gyűlöljük az igazságot, meg azokat is, akik a szemünkbe mondják? Hogy azt kívánjuk, előnyünkre tévedjenek, és másnak tartsanak bennünket, mint amilyenek valójában vagyunk?
(...)
Milyen igazságtalan és oktalan az emberi szív! Rossznak tartja, hogy arra van kötelezve egy emberrel szemben, ami igazság szerint tulajdonképpen mindenkivel szemben kötelessége lenne! Mert helyes dolog-e, hogy megcsaljuk őket?
Ennek az igazságtól való irtózásnak különböző fokozatai vannak; de annyit elmondhatunk, hogy bizonyos fokig mindenkiben megvan, mert elválaszthatatlan önszeretetünktől.
Ez a helytelen tapintat kényszeríti kertelésre és mérsékletre azokat, akik kénytelenek másokat megfeddni, nehogy valamiképpen megbántsák őket. Kénytelenek kicsinyíteni hibáinkat, színleg mentegetni őket, belekeverni dicséretet s a szeretet és megbecsülés bizonygatását. Ám hiúságunk számára mindezzel együtt is keserű az orvosság. A tőle telhető legkevesebbet szedi belőle, s azt is mindenkor undorral, sőt gyakran titkos nehezteléssel azok iránt, akik kínálják neki.
Ebből következik az, hogy ha valakinek érdekében áll szeretetünk elnyerése, óvakodik olyan szolgálatot tenni nekünk, amelyről tudja, hogy kellemetlennek találjuk; úgy bánik velünk, ahogyan mi kívánjuk: gyűlöljük az igazságot – eltitkolja előlünk; hízelgést várunk – hízeleg; jólesik, ha áltatnak – áltat bennünket.
Ezért a szerencse minden lépcsőfoka, amelyen magasabbra emelkedünk a társadalomban, egyre inkább eltávolít bennünket az igazságtól, az emberek ugyanis jobban félnek megbántani azokat, akiknek a vonzalma hasznosabb, a gyűlölete veszélyesebb számukra. Egy fejedelem egész Európa nevetségének tárgya lehet anélkül, hogy sejtelme lenne róla. Ezen én nem csodálkozom: az igazság feltárása ugyanis azoknak használ, akiknek megmondjuk, de azoknak, akik kimondják, kárára van, mert meggyűlöltetik magukat. Márpedig a fejedelmek környezete többre tartja saját érdekeit, mint a szolgált uralkodóét; ezért eszük ágában sincs úgy válni hasznára uruknak, hogy ezzel maguknak ártsanak.
Ez a baj kétségtelenül nagyobb és gyakoribb a szerencse kedveltjei között; de az alacsonyabb sorsúak sem mentek tőle, mert valamennyire mindig érdekünk, hogy szeressenek bennünket az emberek.
Ezért aztán az emberi élet örökös illúzió; egyebet sem teszünk, mint kölcsönösen becsapjuk egymást, hízelgünk egymásnak. Senki sem beszél úgy jelenlétünkben, mint távollétünkben. Az embereket egybefűző összetartás kizárólag ezen a kölcsönös csaláson alapul; és bizony kevés barátság maradna meg, ha mindenki tudná, mit mond róla távollétében a barátja, még ha ilyenkor valóban őszintén és indulattól mentesen nyilatkozik is róla. Az ember tehát merő alakoskodás, hazugság és képmutatás mind önmagával, mind másokkal szemben. Nem akarja, hogy szemébe mondják az igazságot, és ő is óvakodik másoknak megmondani; és mindezek az igazságtól meg a józan észtől oly idegen hajlamok természettől fogva benne gyökereznek a szívébe" ( Blaise_Pascal: Gondolatok, 100 )
Pascal tehát a szeretetről beszél, a szeretet nem képmutató, de őszinte és egyenes, a szeret soha sem sértődik meg, mint a szeretethimnuszban is írja Pál apostol. A szeretet mindig a másik javát tartja szem előtt, nem az önérdeket.
Pontosabban a csapat érdekét, a maroknyi testvérét, aki kész "vérét ontani ma", de bármikor máskor is valami tényleg értékes, egy valódi szent célért, amiért érdemes is.
Ha nem egy ilyenért megy a "küzdelem", az bármit is teszünk hitványság a javából!
A hitványság valódi időpazarlás, nem csak a magunké, de embertársainké is.
( https://www.youtube.com/watch?v=vrX9OGYLYSE ( V. Henrik, Crispián napi beszéd ) )
2019. 12. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése