Kabátot a birkára!

 Miért jó, ha rossz? ( I. )

A nyulak kora

 

 

Gyerekkoromban a keceli könyvtárban, ahol egy időben anyám is dolgozott, s ami főleg nyári szünetekben második otthonomként működött, ahol sokat bóklásztam a könyves polcok közt és máig az orromban érzem a régi könyvek és a linóleum illatát; volt egy aprócska könyv, melynek akkor nem értettem a tartalmát, ugyanis nem csak, hogy tudományos volt, de "tudományfilozófia", persze a kor kommunista stílusában,.

"Valahol hátul" az agyamban eltároltam.., "ezzel még foglalkoznom kell később"; ez Luria könyve volt az életről. 

Eredetileg úgy született, ahogy a Verdi Requiem, csapatmunkának szánták, de magányos alkotás lett belőle.

Ezekkel a sorokkal záródik:

"Mint azt a legtöbb ember saját élettapasztalata során felismeri, az elme dualizmusa minden élőlény közül egyedül ránk hárít majdnem elviselhetetlen terhet: a mulandóság, a halál elkerülhetetlenségének tudatát, azt, amit az egzisztencialista filozófusok az emberi lét "abszurditásának" neveznek. A legtöbb ember mégsem esik kétségbe. Nem lesz öngyilkos, hogy megmeneküljön az élet abszurditásának szorongatásától. Ahogyan Voltaire megfogalmazza a Candide-ban (1759), egy megalázott, megcsonkított, százszor bemocskolt öregasszony szájába adva szavait: "Je voulais cent fois me tuer, mais j'aimais encore la vie" ( Százszor is meg akartam ölni magam, de még mindig szeretem az életet).

Hitem szerint, a vak evolúció ezúttal is mélységes bölcsességgel járt el. Miközben kialakította a tudatot és kiszolgáltatta az embert a vég rémületes rettenetének, a természetes kiválogatódás révén alighanem bizonyos védelmező, kompenzáló vonások is létrejöttek az emberi elmében. Alighanem bevésődött elménkbe egy belső program, amely feltárja az optimizmus legbensőségesebb forrásait: a művészetet, az örömöt, a reményt, az ész hatalmába vetett bizalmat, az embertársak iránti felelősségtudatot és büszkeséget, hogy részt vehetünk az emberi létnek a maga nemében páratlan kalandjában." (Salvador E. Luria: Az élet: befejezetlen kísérlet )

 

Az első kiadása 1973-ban New Yorkban volt, nálunk 1976-ban adták ki. Azóta sok minden megváltozott, de a lényeg maradt, 

- az ember továbbra is halandó, sőt "hirtelenváratlan" halandó maradt, ennek teljes tudatában;

- továbbra is szeret élni, még ha nem is tudja, de sejti hogyan is kellene azt "jól csinálni.

 

Amikor a diákjaimmal a médiaetikáról, reklámok "működéséről" esik szó, mindig megbeszéljük, "nagyok okos, nagyon képzett gazemberek" ülnek a "képernyő másik oldalán", s nekik is nagyon ravasznak és bölcsnek kell lenniük, hogy ne nagyon hasson rájuk azok "varázslata".

Miért?

Mert a Luria szövegből is kiderül, nem mindenki érzi ezt "csodavilágnak", ahogy Chesterton írja, s nem élvezi annak ellentmondásos szerkezetét izgalmasnak. 

Ezért gyorsan és olcsón szeretne endorfinhoz jutni, illetve eltávolítani magától minden fájdalmat, amit Ő feleslegesnek érez ( lásd Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb ). 

Erre a nyomorúságra egy iparág épül..., a reklám-ipar, s mi nem reklám?

 

"Bolondnak kell lennünk ebben a csodavilágban, anélkül, hogy csak egyszer is pusztán kényelmesek lennénk." ( Chesterton : Ortodoxy )

 

 

Körbeértünk...

 

"A tizennyolcadik század vakbuzgó, elegáns, félig mesterkélt optimizmusának és deizmusának utolsó gyenge kiáltása Strene-től hangzott el, amikor azt mondta, "Isten a szelet a megnyírt bárányhoz igazítja."

Burke, az acélos evolucionista pedig lényegében azt felelte: "Nem, Isten a megnyírt bárányt igazítja szélhez." A bárány az, amelynek alkalmazkodnia kell. Tehát vagy elpusztul, vagy olyan báránnyá változik, amely szeret a huzatban álldogálni." ( Chesterton: Mi a baj a világgal? )

 

Olyan mintha a 18. század lenne már megint, csak a "világ lett az Isten"..., már a világnak kell alkalmazkodni a bárányhoz, s nem a báránynak a világhoz. 

Ha elég hangosan béget..., s sajnáltatja magát; sőt direkt levágatja a gyapját, csak hogy még szánalomra méltóbb legyen, hát ő kapja a legnagyobb figyelmet.

 

Ennek a világszellemnek csak egyféleképp lehet megfelelni, ha elvetjük elveinket, s egyfajta állandó relativizálásba menekülünk. 

Mert hát mindenki értékes, s így már megint ott tartunk, mint egy megtörtént esetben, amikor egy srácnak, aki folyton piszkálta egyik osztálytársát, az végül is behúzott egyet. 

Kihallgatás lett a dologból..., ahol felszólították őket, fogjanak kezet, amire a sértett kijelentette, ő egy ilyennel nem fog kezet fogni..., s még őt szidták le. 

S mindkettőt egyforma büntetéssel sújtották.

 

Az erőset nem védjük, mert erős..., sőt büntetjük; csak mert gyanús; manapság mindenki gyanús, aki erős. 

S a gyengét támogatjuk, megértjük, még ha ez közveszélyes is, s neki sem tesz jót.

 

Kabátot a birkára!

 

Így nagyon rossz irányban haladnak a dolgok...; kezdő tanár koromban, de beszélhetnék a saját egyetemi tanulmányaim idejéről is, még egyensúly volt a világban. A nyulak, farkasok, kutyák a megfelelő; szakirodalomban is leírt arányban, lényegében a Gauss görbének megfelelő eloszlásban éltek közöttünk.

Már más a helyzet, a mostani 5. osztályosok között már csak 3 kutya van, a többi mind nyúl.

 

 

 

2019. 10. 15.