A Szeretetet nem árulhatod el...

 "Mit röhögtök? Magatokon röhögtök"

 "Mennyire gyűlölöm viszont az összes barbárokat, akik azt képzelik, hogy bölcsek, mert nincs már szívük." ( Hölderlin, Hüperion, 103 )

 

 

"Asked the child: "Why doesn't Daddy have hair on his head?" "Daddy thinks a great deal, dear." The child mulled this over and then wanted to know, "But Mummy, why do you have so much hair on your head?" "Hush - and eat your breakfast!" ( Jacob M. Braude: Speaker's Encyclopedia of Humor, 111 )

Magyar változatban...:

"Anya, apa miért kopasz? - Mert sokat gondolkodik. - És neked miért hosszú a hajad? - Na, menjél szépen játszani…"

Mert apa lehet - "nagy gondolkodó"..., mégis anyától lehetett ezt megkérdezni!

 

Egy tökéletes, de legalábbis normális világban az előző történet nem lenne vicc, sőt nem is értené senki sem. Miért kell ezt egyáltalán elmesélni?

"Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől - Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!" ( Gogol: Revizor )

 

A nevetést feloldhatatlan ellentmondás váltja ki.

Adott esetben, sajnálatosan életünket végigkísérő szív-agy kettősség helytelen kezelése.

 

Diákjaimon kipróbáltam..., hatott, mindenkin; majd "megöltük" a viccet, elemeztük..., s lássatok csodát, mindenki a szeretetet választotta a tekintély helyett.

 

Tiszta ügy...; gyerekeinket valami olyan alapvető sejtés ellen neveljük, aminek a felsőbbrendűségében magunk is hiszünk.

Miért teszünk ilyet?

 

Mert félünk. Az éhezőnek a most megkapható, de apró falat fontosabb, mint egy ígéret..., ha  hiszel..., "eltelsz".

 

Furcsa ez az eddig még soha sem látott szellemi és anyagi bőség korszakában; Vauvenargues már a 18. századba így írt, mennyire érvényes ez most! 

"(...) ez a század sokkal kevésbé az, mint amennyire a többi volt: mivel szellemi javakban gazdagabb, úgy véli, hogy ezen a címen elbizakodottabb és becsvágyóbb lehet." ( Vauvenargues: Az egyszerűségről, a mesterkéltség elfajulása ellen, 1746 )

 

A anyagi valóság vagy szellemi gazdagság..., s vele járó elbizakodottság nem csökkenti félelmünket és magányunkat,  egyik sem tesz boldoggá.

 

A félelem rossz tanácsadó, óvatossá, gondolkodóvá, okoskodóvá tesz. Harcossá, aki "késsel-villával" esik mindennek..., amiből akár az is következne a valóság aprózása révén, hogy belátja, minden "üres", minden "illuzórikus", de ha kezdi is sejteni..., még jobban megrémül...

S ott is zavart kelt, ahol talán nincs is..., pl. felesleges kérdéseket tesz fel, saját magát "szúrva szíven", saját "késével-villájával", megöli az örömöt:

"Cultivating logical thought development has its difficult moments. One bright boy attending his first wedding asked his mother why the bride was dressed in white. "Because", she answered, "white stands for purity and joy." "Than why," was the prompt retort, "does the groom wear black?" ( Jacob M. Braude: Speaker's Encyclopedia of Humor, 159 )

 

De visszatérve az elejére..., nem lenne okosabb hinni ebben a közös sejtésben?

"Nekünk azonban, akik tapasztalatból ismerjük a mesterkéltség hátrányait, kevésbé kellene szerelmesnek lennünk belé." ( Vauvenargues: Az egyszerűségről, a mesterkéltség elfajulása ellen, 1746 )

Lehet, belénk van kódolva a Megoldás is..., csak elő kellene húzni?

 

A Szeretet volna az a "NEMZETKÖZI MINIMUM", a nemzeti minimum mintájára..., ami megmenthet bennünket, s ezt mindig is tudjuk..., csak félni nem szabadna? ( Jézussal szólva: "Nem tudják, mit cselekszenek!" )

 

Tegnap kérdezte egyik kolléganőm, mi az etika lényege? "Az hogy anyád szeret, bármit is teszel...," - válaszoltam Neki; "ám ez a feltétlen, kiérdemeletlen és korlátlan szeretet kötelez, felelősséget ró rád, kötelességekkel jár a számodra!"

A Szeretetet nem árulhatod el..., mert akkor vége az életednek!

 

 

2020. 01. 10.