Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.

 S egy másik tanulságos történet ( Hiány II. )

 

Az előző történet szereplője "szépségtapaszt" használt, ne érezze magát olyan rútnak (  ill. rútul ), a következő hasonló bizonytalanságában a másik, szintén sokat emlegetett bolondságot választja..., megzsarol a másokat a hiányával..., "mi lenne veled/veletek ha én nem lennék."

Pontosabban mások ellen fordítja saját hiányát.

Gyerek koromban én is gondolkodtam hasonlóképp...; milyen érdekes volna kilesni, ki hogyan viselkedik a temetésemen...

Képtelenség...; mégis felmerül az emberben, ahogy Moliére művében is, a Képzelt betegben...; de csak gyermek korban.

Valódi felnőttben, érett személyiségben ez fel sem bukkanhat. Hisz ő már adni szeretne, nem elvenni.

Krúdy főhőse a teljes hiánnyal zsarol..., a saját halálát játssza el.

"(...) – Vajon ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában vagy az öreg törzsvendégtől az „Almafá”-nál.

S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegy egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon. Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt, elzárkózott.

Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit. – Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg. Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost: – Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek. Nagybotos megcsóválta fejét. – Hisz élek. – Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.

A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint továbbment. A „komoly asszonyok” a levegőbe néztek, mikor meglátták. – Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.

Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót: – Gazember, elszökött?

A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották. – Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?

Nagybotos keservesen meglakolt, hogy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.

– Ne jöjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a babonás betűket szokta írni. " ( Krúdy Gyula: Ne jöjj vissza a másvilágról! )

Tulajdonképpen jól sikerült a "teszt"..., a nők nem szerették, vagy kihasználták, mint a halálát is..., kedves új érzést szerezve általa, vagy elfogadták olyannak amilyen mindig is volt..., de most már "félholt" állapotúnak.

Kár volt próbát tennie..., ezek a nők nem szerették, de ő sem őket. De barátjuk sem volt.

Ezért nyertek a nők!

S vesztett Nagybotos...

Legfontosabb tanulsággal hétköznapi éltünkre Aranyszívű Klári viselkedése szolgál..., ő tényleg szerette Nagybotost, s nem "csak" barátja volt..., ám mostantól "csak" barátja lesz, s hozzá fűződő élményeit emlékei közé zárta..., s aki volt  katona, tudja..., nincs jó vagy rossz emlék..., emlék van csak.

Árulóinkat sem kell gyűlölnünk, vagy félnünk tőlük..., ezt a hiány érzése, amit felfedett a létük, ez mondat, tetet velünk..., tegyük ezt az érzést is az emlékek közé..., s legyünk velük barátságosak továbbra is, mint egy idegennel.

Áldott Adventet!

 "Ott van mind a régi asszony..." ( Bartók Béla - Balázs Béla: A Kékszakállú herceg vára )

 

2019. 12. 09.