Halottainkról és az evolúcióról
"örömük mosolyunknak visszfénye csupán"
"Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20 )
Gondoltunk már arra, mit sikerült megőrizni elődeink félelemeiből, szenvedélyeiből, fájdalmaiból?
Tárgyakat őrzünk..., élettelen dolgokat.
Aki látta, mondjuk a Mona Lisát, mit tud a gyötrelemről, ami azt alkotta..., a precíz és egyben szenvedélyes munkáról?
Azért Leonardo "fizetett", de hol van Leonardo..., lehet a kép is "oda tartozik"?
Mi tartozik ide?
S mennyi ahhoz a tengernyi érzelemhez viszonyítva az ami ideát van? Elenyésző. ( S idővel az is "átkerül" csak növelve a "fölényt", az eltávozottak gazdagságát a még élőkkel szemben? )
S hogy miért értékeljük túl magunkat..., s miért félünk annyira a haláltól?
Amikor közeleg a Mindenszentek és a Halottak estéje..., s az idegen ünnep, a Halloween, mindig olyan érzés vesz rajtam erőt, mint amikor evolúciót kell tanítanom a gyerekeknek.
Nehéz megértetnem velük, a madarak nem átvették a hüllők helyét, s az emlősök sem csak úgy felbukkantak a semmiből, mi vagyunk a hüllők, s a "dinoszauruszok" énekelnek a fák lombjában s kapirgálnak a hátsó udvaron.
S a maguk idejében pl. a hüllők nem voltak kevésbé sikeresek vagy hatékonyak, mint mi most.
Ez egy folyamat..., legalábbis maradjuk egyelőre ennél a megállapításnál.
Halottainkkal is hasonló a helyzet..., sőt.
Nem csak, hogy enyhe csodálattal vegyes viszolygással nézne rájuk sokan, úgy mint mondjuk egy T-rexre, szabályosan rettegnek tőlük...; nehezen tudom megértetni a diákjaimmal, a temetőnél nincsen veszélytelenebb hely a világon. ( Ahogy túrán is, az erdőben semmi félelmetes sincs, ha leérsz egy faluba vagy városba ezerszer több minden fenyegetheti egészségedet, testi épségedet. )
A Helloween hasonló badarság, miért is kellene félnünk azok szellemétől, akik bennünk élnek tovább..., nekik a legfontosabb földi sikerünk..., hogy beteljesítsük, amit Ők elkezdtek.
Ez eddig nem csak ostobaság, de pogányság is. Aki csak sejt is valamit az Isteni természetről, nem "szállhat be" ebbe a "körhintába".
Ám a Halottak napi gyertyagyújtást is már gyerekkoromtól fogva némi ellenállással fogadta valami bennem..., éreztem benne valami leereszkedést, évente egyszer "dobtunk" valamit az ősöknek..., nem csak kissé nyegle ez a viselkedés, de képmutatásnak is éreztem, hiszen ha jól meg gondolom, az ősök általam emlékeznek önmagukról.
Ha ők nem lennének, én se tudnék gyertyát gyújtani nekik..., én Ők vagyok.
Engem is Ők birtokolnak, én is hozzájuk tartozom..., ahogy a Mona Lisa is oda tartozik..., vigyázunk rá, konzerváljuk..., de idővel az is "megsemmisül"...., hazatér teljesen.
Kérdés, megsemmisül-e itt bármi is?
Rég foglalkoztat a kérdés, no persze nem csak engem..., felesleges-e a sok érzelem?
Van Gogh úgy festett, mint egy eszelős..., ha nem tetszett neki a kép levakarta és újrakezdte..., hova lett a levakart kép? Hova az indulat, s a lefolyt festék?
 | |
| Lionel Percy Smythe, Harvester |
Nem vész el semmi. A Rendszer mindet tárol..., gyerekeim egyik nagy kedvence most egy "műsor" a szupermasszív fekete lyukak természetéről. ( https://www.youtube.com/watch?v=Kr-1f3j9zEU&t=20s )
Rég mondogatják..., "a jövőben a teológiát nem a filozófia, hanem a fizika fogja megtermékenyíteni".
És tényleg..., ha majd gyertyát gyújtani mentek, ne feledjétek, magatoknak gyújtjátok...
"A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk. És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20-21 )
2019. 10. 23.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Áldjátok halk ünnepünket, kertjeinket, otthonunkat, a jó holmikat szobánkban, birtokunk javát. A vendégek sorra gyűlnek, ez későbben, az korábban, új meg új lét lángja gyullad s leng tág aklainkon át.
Ezer ékes, régi kelyhet, melybe könnyek ezre pergett, arany gyűrűt, vértet, nyerget rejt a kamramély; s tudunk éjsötét üregben sok-sok ékszert, ékkövet lenn; számlálja bár szűnhetetlen, senki végére nem ér.
Múltakbéli nemzedékek, ős időkből hős vitézek, óriási csillaglelkek találkoznak itt; élemült agg, zsenge gyermek, nyájas asszony, réveteg bölcs ül itt együtt, alkot egy kört, s egy ősvilágban lakik.
Jajra itt nem nyitnak ajkat, más vidékre egy se vágyik, aki egyszer asztalunknak volt vendége már; helye itt már nincs panasznak, forradás, seb egy se látszik, könnyet itt sem sose hullat, míg az örök óra jár.
Áhitatban úszva és szent szemléletben elmerülten ring velünk a boldog ég fent; kékje tiszta, mély; kikeleti ligetében szállunk lengő köntösünkben, és e tájon sose lebben hideg, éles, durva szél.
Édes éjfelek varázsa, titkos erők körfolyása, talányos játékok üdve: csak mi ismerünk; mert fölérve célkörünkbe csak mi úszunk olyan árban s oszlunk oly permetre váltan, melyet egyben ízlelünk.
Bennünk a szerelem, élet bensőséges lételem lett, s elvegyülve zsong a létár, szívet ajz a szív. Szomjan válik szét a létár, az elemek harcra kelnek, s ez szerelmünk életének telje, szívben ez a szív.
Bármihez nyúl kezünk hozzá, gyümölccsé lesz, balzsamossá, lágy kebellé, harmatossá: örömáldozat. Nem halljuk, csak vágyak fojtott suttogását, csupa boldog szembe nézünk, s egyre csókot élvezünk és ajkakat.
Óhajaink sose szűnnek átölelni kedvesünket, neki adni lényegünket, s lenni vele egy, szomját oltani egészen, semmisülni a cserében, s csak egymásból színi éhen, soha másból életet.
Szerelemben és gyönyörben így élünk mi itt azóta, hogy a világ kioltotta zavaros tüzét, ránk zárult a domb, a máglya elszikrázott, és a lélek elől ijesztőn enyészett földi létünk képe szét.
Emlék ontja ránk varázsát, meghitt, szent kivánkozásnak édes borzongása jár át, izzó hevet olt. Némely seb csak égten ég benn; valami mély, égi bánat lakik mindnyájunk szivében, s egy közös, nagy árba old.
S mi, sodrában tovaringva titkos módon Istenünkbe, a nagy életóceánba torkollunk bele; majd szivéből újra vissza áramlunk saját körünkbe, s magát örvényünkbe mártja a Küzdés szent szelleme.
Boglárokról, aranyláncról, zöld smaragdról, rőt rubinról, hímetekről, éketekről mondjatok le már. Az alanti nyirkos ágyból, a romokból és a sírból rózsás arccal lengjetek föl, vár a tarka mesetáj.
Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!
Kössük a föld szellemét le, titka nyíljék a halálnak, szóljon az élet igéje; látva lássatok! Országodnak itt a vége, kölcsön fényed fogyva sápad, le fognak béklyózni végre, Földszellem, lejárt napod! ( Novalis: A halottak éneke (Das Lied der Toten), ford.:Rónay György )
Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése