Ha majd gyertyát gyújtani mentek, ne feledjétek, magatoknak gyújtjátok. ~ "Az idő nem homokóra." / "Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél."

"Örömük mosolyunknak visszfénye csupán." ( Novalis: A halottak éneke (Das Lied der Toten) )

"Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20 ) 

"Ha majd gyertyát gyújtani mentek, ne feledjétek, magatoknak gyújtjátok..."

Halottainkról és az evolúcióról...

 

 

Halottak estéje és mindenszentek idején gyakran felmerül a kérdés, kinek gyújtjuk gyertyáinkat?

Amikor az ELTE-n az Antropológia tanszékre jártam az egyik tanárunk felhívta a figyelmünket az evolúció nem egy létra, hanem párhuzamos létrák tömkelege, van amin elhal a "törekvés"..., van amin elér a mába. Miért hal el és mi az ami túlél, s miért?

Diákjaim is problémáztak azon, hogy hová lettek a dinoszauruszok? Válaszoltam nekik: "Itt vannak velünk..., nézzetek magatokra, de ott vannak a fákon is..., ott csicseregnek és ugrándoznak. Mi vagyunk a dinoszauruszok leszármazottai..., tehát mi vagyunk a dinoszauruszok..., ez persze sok mindent megmagyaráz. Ha ez az evolúció közelmúltjával így van, mi van ha korábbiakkal is ez a helyzet, - egészen az "Ősrobbanásig", s talán azon túl is?

Már beszélgettünk Aquinói Szent Tamás elképzeléséről..., a múltban megbúvó jelenről, s a jelenben már érvényesülni vágyó jövő pillanatról. Ha nincs ez a "lendület"..., nincs se múlt és nincs jövő sem. Vágyról, indulatról beszélünk, Szent Ágoston egyfajta tehetetlenségnek, lendülő súlynak írja le ezt. Lehet nem Cervates írta a Don Quijotét, hanem "valami" meg akarta íratni azt...? Leonardóé-e a Mona Lisa, s hova is tartoznak-e művek? Hová lesznek mind? Van Gogh úgy festett, mint egy eszelős..., ha nem tetszett neki a kép levakarta és újrakezdte..., hova lett a levakart kép? Hova tűnt az indulat, s a lefolyt festék?

Rég foglalkoztat a kérdés, no persze nem csak engem..., felesleges-e a sok érzelem?

 

Lionel Percy Smythe, Harvester

  

"Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20 )

Nem vész el semmi. A Rendszer mindet tárol..., gyerekeim egyik nagy kedvence most egy "műsor" a szupermasszív fekete lyukak természetéről. Az épp aktuális elmélet szerint, minden beszippantanak, s tárolják is. Rég mondogatják..., "a jövőben a teológiát nem a filozófia, hanem a fizika fogja megtermékenyíteni".

Nem vesztek el a dinoszauruszok, ott vannak az "időbe zárva"..., ugyanígy minden ősünk velünk van..., mi vagyunk azok, - szintén bezárva az időbe, s itt is leszünk mindörökké..., "akarva - nem akarva".

És tényleg..., ha majd gyertyát gyújtani mentek, ne feledjétek, magatoknak gyújtjátok...

 "A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk. És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20-21 )

Szeretem ezt az ünnepet és nem "halálkultuszként" élem meg; - inkább, úgy mint a régiek a mi kultúránkban, gyertyát gyújtunk az ablakban - hazataláljon a lélek, s készítünk neki eggyel több tányért és széket, legyen hová leüljön asztalunkhoz. Ez a valódi kegyelet...

2019. 10. 23.

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Novalis tudta a választ..., a Mona Lisa és Leonardo, Cervantes és a Don Quijote, Vincent van Gogh és összes műve...; de minden itt - odaátra tarozik.

"Áldjátok halk ünnepünket, kertjeinket, otthonunkat, a jó holmikat szobánkban, birtokunk javát. A vendégek sorra gyűlnek, ez későbben, az korábban, új meg új lét lángja gyullad s leng tág aklainkon át.

Ezer ékes, régi kelyhet, melybe könnyek ezre pergett, arany gyűrűt, vértet, nyerget rejt a kamramély; s tudunk éjsötét üregben sok-sok ékszert, ékkövet lenn; számlálja bár szűnhetetlen, senki végére nem ér.

Múltakbéli nemzedékek, ős időkből hős vitézek, óriási csillaglelkek találkoznak itt; élemült agg, zsenge gyermek, nyájas asszony, réveteg bölcs ül itt együtt, alkot egy kört, s egy ősvilágban lakik.

Jajra itt nem nyitnak ajkat, más vidékre egy se vágyik, aki egyszer asztalunknak volt vendége már; helye itt már nincs panasznak, forradás, seb egy se látszik, könnyet itt sem sose hullat, míg az örök óra jár.

Áhitatban úszva és szent szemléletben elmerülten ring velünk a boldog ég fent; kékje tiszta, mély; kikeleti ligetében szállunk lengő köntösünkben, és e tájon sose lebben hideg, éles, durva szél.

Édes éjfelek varázsa, titkos erők körfolyása, talányos játékok üdve: csak mi ismerünk; mert fölérve célkörünkbe csak mi úszunk olyan árban s oszlunk oly permetre váltan, melyet egyben ízlelünk.

Bennünk a szerelem, élet bensőséges lételem lett, s elvegyülve zsong a létár, szívet ajz a szív. Szomjan válik szét a létár, az elemek harcra kelnek, s ez szerelmünk életének telje, szívben ez a szív.

Bármihez nyúl kezünk hozzá, gyümölccsé lesz, balzsamossá, lágy kebellé, harmatossá: örömáldozat. Nem halljuk, csak vágyak fojtott suttogását, csupa boldog szembe nézünk, s egyre csókot élvezünk és ajkakat.

Óhajaink sose szűnnek átölelni kedvesünket, neki adni lényegünket, s lenni vele egy, szomját oltani egészen, semmisülni a cserében, s csak egymásból színi éhen, soha másból életet.

Szerelemben és gyönyörben így élünk mi itt azóta, hogy a világ kioltotta zavaros tüzét, ránk zárult a domb, a máglya elszikrázott, és a lélek elől ijesztőn enyészett földi létünk képe szét.

Emlék ontja ránk varázsát, meghitt, szent kivánkozásnak édes borzongása jár át, izzó hevet olt. Némely seb csak égten ég benn; valami mély, égi bánat lakik mindnyájunk szivében, s egy közös, nagy árba old.

S mi, sodrában tovaringva titkos módon Istenünkbe, a nagy életóceánba torkollunk bele; majd szivéből újra vissza áramlunk saját körünkbe, s magát örvényünkbe mártja a Küzdés szent szelleme.

Boglárokról, aranyláncról, zöld smaragdról, rőt rubinról, hímetekről, éketekről mondjatok le már. Az alanti nyirkos ágyból, a romokból és a sírból rózsás arccal lengjetek föl, vár a tarka mesetáj.

Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!

Kössük a föld szellemét le, titka nyíljék a halálnak, szóljon az élet igéje; látva lássatok! Országodnak itt a vége, kölcsön fényed fogyva sápad, le fognak béklyózni végre, Földszellem, lejárt napod! ( Novalis: A halottak éneke (Das Lied der Toten), ford.: Rónay György )

"Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél."