"Nincs mit beszélnünk, Sanctissime!"

Emberek vagyunk, kérem! I.

( Ma van a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának évfordulója... )

 

 

1997-2002 között voltam lelkivezetője a Sármelléki Egyházzenei Tábornak, a 2000. évi téma részben a II. Vatikáni Zsinat dekrétumainak megvitatása volt. Alkalmam volt ennek során ellenőrizni, miért nem volt ez az Egyház valódi megújulása, s hogyan mélyített el egy már folyó mélyben zajló meghasonlást.

Mi magunk tartottuk magunkat egy egyszerű szabályhoz..., már a tábor elején "elkoboztuk" a gitárokat, hiszen nem egy könnyed vallásosságra tettük fel az életünket, s a tábor szellemiségét sem akartuk egy liberálisabb szemlélettel felhígítani, bomlasztani.

Érdekes, de az első évek bosszankodása után kiszelektálódott egy nagyon tehetséges mag, akiket valóban a gyökerek érdekeltek.

Izgalmas volt látni, s megérteni, miért kapta a VI. Pál a "Hamlet" gúnynevet..., minden liberális döntést egy ortodox, konzervatív résszel egészített ki. Így mindenki úgy olvashatta a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozatait, ahogy neki csak tetszett.

Azóta is tart a zavar..., s most már az olyan nagyon áhított nem európai pápánk, akitől a rendet, a megújulást vártuk, csak növeli a káoszt.

Az egyház eme válságos korszakában, amikor a kívülről beözönlő, ellenséges muszlim bevándorlók veszélyeztetik a "nyájat", az amúgy is meggyengült keresztény közösségek létét. ( Aki nem hiszi, hogy ellenséges, olvasson utána, hogy dobják könyörtelenül a hajókról azokat a bevándorlókat, akikről kiderül, hogy keresztények, s nézik végig haláltusájukat érzéketlenül muszlim társaik. )

A pápa végül is választott egy rendet, a liberális, megengedő magatartás "rendjét", ehhez valóban valóban bigottnak vagy fanatikusnak kell lenni, hogy elfogadja valaki.

Mert ahogy mondani szokás, csak növeli, ki elfödi a bajt...; - most tűzoltásra lenne szükség, valódi rendet teremteni. 

A farkast nem engedni a juhok közé, s nem próbálni megérteni a gyilkost, az árulót; ahelyett, hogy igazságot szolgáltatnánk az áldozatnak. 

Az egyik Poirot regényben mondja a nyomozó..., "nem kötelességem megérteni a bűnözőt, én az áldozat jogait képviselem". Azét, aki már nem szólhat önmagáért.

Én most a vízbe fúlt és kivégzett, agyonlőtt, felrobbantott keresztényekért emelem fel szavamat. Például a 84 éves Jacques Hamel atyáért, akinek átvágták a torkát s nem gyászolta meg az egyház, s nem emelte a vértanúi közé. A hozzájuk hasonlókat senki sem képviseli.

Még a mi pápánk sem. ( Hamel atya saját "főnöke" sem. )

 

Jacques Hamel

 

A "máltai megállapodás" alapján mennyi bevándorlót vállalt a Vatikán? ( https://www.hirmagazin.eu/nem-hozott-attorest-az-unios-belugyminiszterek-ulese ) Nem látom a nevét a csatlakozók között...

Vajon miért?

Először is felháborító, hogy tanácsokat osztogat, de maga nem követi azt. A sajátjait sem...

Küzdök azért, hogy más vállaljon észszerűtlen kockázatokat valamiféle ködös eszmeiség nevében, ám magam, mint Soros György barátunk magas falak mögé zárkózom, biztos távolban minden veszélytől.

 

 

Először is, miért ad másnak tanácsot?

 

Azt Sánta Ferenc pontosan írja le:

"– Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat… – Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból." ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

"Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly. Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá! – Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni. – Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök. – Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van? – Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…" ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

Ilyenek  szerepelnek a szövegben: "nagyobb tökéletesség", "elmaradókat adják fel addigi álláspontjukat, változtassák meg a véleményüket", "egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben". Már ettől a hideg futkos az ember hátán..., főleg, ha felsejlik, milyen cserebogár lesz ebből a pajorból ha bebábozódik.

Az izgalmas a dologban, amit tanítani szoktam a diákjaimnak, a felnőttek világában soha nem az az izgalmas, amit elmondanak és "tolnak" ezerrel, hanem amit elhallgatnak.

"Róma püspöke, ez szörnyetegség. Ha jól értem, te a saját üdvösségedet az én szerény és megpörkölésre váró bőrömre alkudtad ki az Istennel. Csakhogy az Igazság nem magánügylet, nem alku tárgy két fél között..."
( Maróti Lajos, Az utolsó utáni éjszaka, 668-669 )

 

Jézus szavai "húznak vissza" középre!

"De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék" ( Mt 18,6 )

Mi emberek volnánk, s nekünk embereknek egymáshoz szól a küldetésünk, hogy támogassuk egymást szeretetben, s vigyázzunk egymás életére. 

A szenvedés nem az ember dolga..., vállalnunk kell, szeretetből egy nagyobb szenvedés elkerülése érdekében, de nem játszhatunk Istent. Erre még egy pápának sincsen joga, s a bevándorlás nem hit dolga, itt nem "hat" az "infallibilitas" dogmája.

Lehet Ő egy "művészi" pápa, de mi félünk "cserebogár" lesz belőle.

"– Gyugyu! Illetve rabszolga! – mondta a fényképész, és minden eddiginél jobban elpirult. Egyedül ült már az asztalnál. A többiek felálltak, és a fogashoz léptek. Öltözködtek. – Gyugyu! – ismételte a fényképész. Az órás rápillantott, aztán leemelte az ügynök kabátját: – Itt a kabátja, Király úr! – Köszönöm, mesterem! – mondta Király. Kovács zsebre dugott kezekkel, szótlanul nézett a fényképészre. – Hagyjuk a fenébe ezt a marhaságot! – mondta a vendéglős. Kovács megszólalt: – Tényleg azt tudta választani? Keszei egyre Gyuricát nézte: – Ez a véleményem! – mondta. Gyurica beakasztotta az esernyőjét a karjába: – Hazudik! – mondta. Keszei elsápadt: – Mit? Hogyan mondta… kérem…?" ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

Az az órás hazugnak nevezett! Felmenthetem-e érte? Mert ne csak azzal törődjünk, hogy mekkora sérelem esett rajtam – bár elviselhető-e ekkora sértés? Azt hiszem, embere válogatja – ki viselheti, ki nem! Ez sem kis dolog! De nem csak erről van szó… Megbocsátható-e a romlottság és a flegma? Nemde az egész emberiséget köpte szemközt, amikor gazembernek nevezett, illetve azt mondta, hogy hazudok, ami ugyanazt jelenti? Csak rajtam esett-e sérelem? Önmagán nem ejtett szinte letörölhetetlen foltot? Nem az egész emberiséget vágta pofon és szennyezte be azzal, hogy kételkedett az emelkedettségben, az emberségben, a jóban? Így rontják önmagukat! Nap mint nap meggyőzik önmagukat az aljasságukról és a korcsosultságukról… S az én feladatom? Hagyhatom-e magamon – és végeredményben mindannyiunkon száradni ezt a foltot? Micsoda tragédia, mekkora tragédia… hát mi lesz veled, emberiség?! Mi lesz, édes jó istenem… mire jutunk?! ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

"– Istenem – suttogta maga elé –, micsoda tragédia! Nyomorult emberiség…! Mi tette ilyenné őket? Mi égette ki belőlük a jót, a szépet, a nagyságot? Mi felejtette el velük legmélyebb valójukat: a felelősséget!?" ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

"– Meg kellett volna pofoznom! – mondta, míg a fellángoló gyújtósra újabb fadarabokat pakolt… – Odalépni eléje, és ott mindenki előtt felpofozni…" ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

"– Ezek… ezek okozzák minden szerencsétlenségünket. Ők herélik ki a nagyra született emberiséget. Ők veszik el önbecsülésünket, ők fertőzik meg a hitetlenséggel, ők taszítják a nemtörődömség mocskába. Ők köpik arcul egyik nap úgy, mint a másikon. Mert nem az a baj, hogy önmagukat nem becsülik annyira, hogy méltók legyenek az ember nevéhez és mindahhoz, amit az ember jelent, hanem az, hogy kétségbe vonják az egész emberiség nemességét és fennköltségét. Tulajdonképpen nem becsülik az embert, s mert nem tartják becsülésre méltónak, nem is szerethetik… nyoma sincs bennük a nagyságnak és a felelősségnek! Megállt a tükör előtt, és nézte az arcát: –– Úristen! Mennyire szeretem az embereket… nyilván a szenvedés tett olyanná, amilyen vagyok! Talán azért vagyok képes a jóságra és erre a határtalan szeretetre, mert nagyon is megismertem a szenvedést. Aki sokat szenved, az mit sem becsül jobban, mint az emberi szeretetet. Tisztában van az értékével és a nagyságával! Aki sokat szenved, és ott jár a halál mezsgyéjén, nem is egyszer az élete során, az tudja, hogy semmi nem ment meg inkább a rossztól és a bűntől, mint a szenvedés maga. A halál szomszédságában a bűn és a rossz elveszíti vonzásának erejét, hiábavaló lesz minden, amihez általa juthatunk. Hiúság, gőg, nagyképűség? Pénz, vagyon, hatalom? Hol vannak a szenvedés nyitotta tisztaságtól? Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János Jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet! Behunyta a fél szemét, és felnézett a mennyezetre. Iskolásan mondta el újra, a felfedezés örömével: – Igen! Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehessél…" ( Sánta Ferenc: Ötödik pecsét )

Nem a szenvedés csökkentése lenne a cél, nem az egység szolgálata a kínok sokféle borzalma helyett? 

S ahogy Maróti Lajos regényében Bruno mondja, "...De tudd meg, Róma püspöke: az árulások árulása a szellemmel igazolni, akik a szellem elpusztítására törnek. Az értelem megcsúfolása. És ezt te mindezt elkövetted... Na, mindegy ... És most kérlek, bocsásd el békében szolgád, mert nekem nincs több szavam hozzád." ( Maróti Lajos, Az utolsó utáni éjszaka, 670-671 )

 

(...)

 

 

2019. 10. 11.