"És most nyelnem kell."
"Elvették az embertől ezt a halálhitet, s így élete is elértéktelenedett."
"(...) Milyen volt az én gyerekhitem? Arra emlékszem, hogy féltem valamitől, egy számomra ismeretlen erőtől, amely előttem különféle parancsolatokban testesült meg, és ha ezeket áthágtam, még jobban féltem. Az ember nem szívesen fél. A másik félelemforrás a háború volt, amely annyira kiüresített mindent, mindenkit, hogy a lélek szinte magától materializálódhatott volna. S aztán jöttek az erőszak évei. Istent kihúzták az ember lelke alól, és nem adtak helyébe mást, semmi vele egyenértékút. Az új jogrend és etika tartalmazott ugyan konkrét erkölcsi parancsokat is, de a szabályok mögött nem volt ott az a mag, ami a hit parancsai mögött az Isten. Nem voltak hihető és hitető példái az új erkölcsnek, amely a régi helyébe léphetett volna. Az ember alól kicsúszott a talaj, s csak a fejét kapkodta – ezért lehetett becsapni, ezért lehetett személyi kultuszt csinálni úgy, hogy higgyen is benne. Ezt mind kiheverte volna egy egészséges nép egészséges társadalmi szituációban, azt viszont nem tudta kiheverni, hogy régi és új hitébe is belegázoltak. A hit sok kérdésre földi ésszel talán hamis választ ad - de legalább válaszol. A vallási halálmítosz például az élet értelmét igyekszik magyarázni: értelmét, célját az - üdvösségben. Mert nem az élethez kell a hit, hanem a halálhoz, az élet csak eltelik valahogy... Elvették az embertől ezt a halálhitet, s így élete is elértéktelenedett.
A materializmus legnagyobb hiányossága, hogy nem tudott olyan halálmítoszt teremteni, amely segít az embernek élni, segít felmérni a lét valódi értékét. Most mihez mérjük magunkat? Én láttam öreg embereket méltósággal meghalni, s ezek az öregek hívők voltak.
S ismerek valakit, aki a háború előtt kántortanító volt, aztán buzgó ateista lett, igazgató, s hogy nyugdíjba ment, megint jár a templomba. De nincs nyugta igazán, mert saját magát verte át egész életével, és kegyetlenül fel a haláltól. Beleszürkül a lelke.
Az ember, ha nem hisz az életben, ha azt látja, amit ma, hogy nincs emlékezet felőle a halálban, akkor egyre bátrabb lesz rossz dolgaiban. S hogy mennyire szüksége van az embernek a halálhitre, talán az bizonyítja leginkább, hogy a magyar és világirodalom egyes alkotói épp azon erőlködnek, hogy valamiféle új halálmítoszt dolgozzanak ki. Mert tudják: ahhoz, hogy istenhit nélkül tisztességes legyen az ember, rendkívül fegyelmezettnek, mondhatni, aszkétának kell lennie.
Ha nem tudod pontosan, mit szabad és mit nem, inkább túl szigorú leszel magadhoz, hogy tényleg tisztességes maradhass. Ez a visszafogottság viszont rengeteg energiát leköt. Az értéktudat sérülései és a világnézeti bizonytalanság közt tehát nyilvánvaló az összefüggés.
Az európai kultúra rendező elve a görög-római mitológia és a kereszténység. Aki ezeket nem ismeri, nem tudja, nem tudhatja fölfogni ennek a kultúrának az üzeneteit. A görög-római mitológiát úgy-ahogy, a keresztény „üzenetet" egészen a legutóbbi időkig nem tanították nálunk. Innen az értetlenkedés, ha Isten nevével - szapora káromkodásainkon kívül – találkozunk, mondjuk, egy Ady-versben... [...]
- Fáj a kérdés, védtelenül ér. Nemrég halt meg kicsi fiunk, s nagyon szeretnénk találkozni vele, élni vele. És ezt most már csak Isten tudná megcselekedni. Sokkal könnyebb volna, ha hinnék, de hiába, egyelőre nem tudom ésszel belátni. Azt hiszem, az említett versekben az Isten-hiány működik, az beszéltet, és persze az Isten-keresés. Én 30-32 éves koromig konok materialista voltam. S amikor időről-időre megvizsgáltam, felülvizsgáltam nézeteimet, egyre nőtt bennem a nyugtalanság: mind több s több híja támadt világról való tudásomnak - pedig tanultam, olvastam, piszkálgattam az eszemmel a dolgokat. Fizikát, kémiát, biológiát, filozófiát tanultam újra. Bolyait, Einsteint, Hegelt, az ókoriakat, mindent megvizsgáltam újból. Einstein, aki a világon a legtöbbet tudta az anyagról, azt mondta: „A vallás kozmikus átélése a legerősebb és legnemesebb indítéka a természettudományos kutatásnak. Ezért annak tudata, hogy a Kifürkészhetetlen valóban létezik és a legtisztább igazság ragyogó szépségű formájában mutatkozik meg - aminek lényegéról csak halvány sejtelmeink vannak -, ez a bizonyosság és sejtés képezi minden igaz vallásos érzés magvát. Az én hitem abban áll, hogy alázattal borulok le egy végtelen, magasabb rendű lény előtt, mely még olyan apró részletekben is megnyilatkozik, amelyeket gyenge és gyarló érzékszerveinkkel felfogni nem tudunk. Ez a mély, érzésteli meggyőződésem arról, hogy egy ilyen magasabb gondolaterő létezik és a kifürkészhetetlen világmindenségben megnyilatkozik, képezi Istenről való elképzeléseim belső tartalmát."
És most nyelnem kell. Mert ha elhittem az E=mc²-et, miért nem hittem el ezt is? Nem ugyanannak a zseninek a következtetése ez is? Miért kell, kellene in flagranti érni az Istent? [...] ( A Vigilia beszélgetése Ratkó Józseffel, Bálint B. András, Vigilia, 47. évf, 1982. 5. sz. 367-37I. o. )
 |
| "Elvették az embertől ezt a halálhitet, s így élete is elértéktelenedett." |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése