Fehér ló ~ Megölhetem?

Megölhetem?

 

 

Egy árnyat láttam felénk közeledni, valamit hozott a vállán. Mint minden árny, anyagtalan
volt, de az árnyak úgy különböztek egymástól, mint egyik füst a másiktól. Egyesek fehéres színűek voltak; ez sötét volt és olajos. Apró vörös gyík ült a vállán, s farkával ostorként csapkodva valamit sugdosott az árny fülébe. Amikor megpillantottuk, épp odafordította fejét a hüllőhöz, és rámordult.

- Hagyd abba, nem hallod?!

A gyík megcsóválta a farkát, majd tovább sugdosott. A mogorvaság lassan eltűnt az árny arcáról, és elmosolyodott. Majd sarkon fordult, és sántikálva elindult nyugat felé, távolodva a hegyektől.

- Már mész is? - szólalt meg egy hang.

A beszélőnek többé-kevésbé emberi alakja volt, de sokkal hatalmasabb termetű volt, s olyan ragyogó, hogy alig bírtam ránézni. A jelenés nemcsak elvakított, hanem bőrömet is égette, mert a fény mellett még melegség is áradt belőle, mint forró nyári reggelen a tűző napból. 

- Igen, megyek - válaszolta az árny. - Köszönöm a vendéglátást. De hát nincs értelme. Mondtam ennek a kis állatkának - s a gyík felé intett, hogy maradjon veszteg, ha velem akar jönni, amihez ragaszkodott. Természetesen belátom, hogy itt semmi értelme annak, amit mond, de nem képes abbahagyni. Így hát haza kell mennem. 

- Akarod, hogy elhallgattassam? - kérdezte a lángoló szellem, aki minden bizonnyal angyal lehetett.

- Persze válaszolta az árny.

- Akkor megölöm - mondta az angyal, és lépett egyet feléjük.

- Ó, jaj, vigyázz! Megégetsz! Maradj ott, ahol vagy! - kiáltott fel az árny, és hátrálni kezdet. 

- Akkor nem akarod, hogy megöljem?

- Először nem azt mondtad, hogy megölöd. Eszem ágában sem volt ilyen erőszakos megoldással zavarni téged.

- Ez az egyetlen megoldás - Szólt az angyal, s égő kezei már nagyon közel jártak a gyíkhoz.

 - Megöljem?

- Így már más kérdés. Hajlandó vagyok fontolóra venni, de ez most új szempont, nemde? Úgy értem, hogy eddig csak azon gondolkodtam, hogy elhallgattatom, mert hát itt fent... nos, pokolian kínos.

- Megölhetem?

- Erről később még beszélhetünk.

- Nincs később! Megölhetem?

- Bocsánat, nem akartam kellemetlenséget okozni. Kérlek, ne törődj vele! Nézd, elaludt magától. Most már biztosan minden rendben lesz.
Nagyon köszönöm.

- Megölhetem?

- Őszintén szólva, nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Biztosra veszem, hogy kordában tudom tartani. Azt hiszem, a fokozatosság sokkal jobb megoldás lenne, mint megölni.

- Semmi haszna a fokozatosságnak.

- Úgy gondolod? Nos, majd alaposan megfontolom, amit mondtál. Tényleg. Tulajdonképpen megengedném, hogy már most megöld, de az az igazság, hogy ma nem érzem valami jól magam. Badarság lenne most megtenni. A műtéthez jó állapotban kellene lennem. Talán majd máskor.

- Nincs máskor. Csak most van.

- Lépj hátrább, megégetsz! Hogy mondhatnám, hogy öld meg? Engem ölnél meg, ha elpusztítanád.

- Nem, erről szó sincs.

- De hiszen most is fájdalmat okozol.

- Azt nem mondtam, hogy nem fog fájni. Azt mondtam, hogy nem halsz bele.
- Ó, értem. Azt hiszed, hogy gyáva vagyok. De nem erről van szó. Tényleg nem. Figyelj csak! Hadd szaladjak vissza a ma esti buszhoz, és kikérem az orvosom véleményét! Aztán az első adandó alkalommal visszajövök.

- Ez az alkalom minden alkalmat magában foglal.

- Miért kínzol? Gúnyt űzöl belőlem. Hogyan engedhetném meg, hogy darabokra szaggass?
Ha segíteni akarsz, miért nem ölted meg ezt a nyavalyás állatot a megkérdezésem nélkül, mi
előtt észbe kaptam volna? Már rég túl lennénk rajta.

- Nem ölhetem meg az akaratod ellenére. Lehetetlen. Nos, megengeded?

Az angyal keze már majdnem érintette a gyíkot, de még nem fogta meg. Ekkor a gyík olyan
hangosan kezdett el beszélni az árnyhoz. hogy még én is hallottam, mit mond.

- Vigyázz - mondta -, tényleg megteszi, amit mond! Megöl engem. Egyetlen végzetes szó az ajkadról, és megteszi. S akkor örökre elveszítesz. Ez nem természetes. Hogyan élnél nélkülem? Csak egy kísértetféle lennél, nem igazi férfi, mint most. Ő ezt nem érti. Ő egy hideg, vértelen, elvont valami. Számára talán természetes ez az állapot, de a mi számunkra nem. Igen, igen, tudom, hogy valódi gyönyörök már nincsenek, csak álmok. De az is jobb a semminél, nem? És olyan jó leszek. Elismerem, egyszer-egyszer sokat megengedtem magamnak, de ígérem, többet nem fordul elő. Csak szép és kedves álmokat adok neked... édes, friss és majdnem ártatlan álmokat. Mondhatni, egészen ártatlan álmokat...

 - Megengeded? - kérdezte újra az angyal az árnyról.

-Tudom, hogy én is belepusztulok.

 - Nem fogsz! De ha mégis?

- Igazad van. Jobb meghalni, mint ezzel a lénnyel élni tovább.

- Akkor hát?

- A csodába is! Ess neki, mire vársz?! Legyünk túl rajta! Csinálj, amit akarsz! - kiabálta az árny, aztán elsírta magát: – Istenem, segíts! Segíts!

A következő pillanatban akkorát üvöltött fájdalmában, amilyenhez foghatót soha nem hallottam a földön. A lángoló angyal kárminpiros markába fogta a harapdáló, tekergő hüllốt, csavart rajta egyet, és törött gerinccel a fűre dobta.

- Jaj! Végem van...- kapkodott levegő után az árny, és összeesett.

Egy pillanatig semmit sem láttam tisztán. Aztán a közeli bokor előtt megpillantottam egy férfi kétségtelenül szilárd és egyre szilárduló felsőkarját és vállát, majd a még fényesebb és erősebb lábakat és kezeket. A nyak és az aranyszőke fej. Szemem láttára jelent meg, s ha figyelmemet valami nem tereli el, láthattam volna, hogyan fejeződik be a férfi teljes átalakulása. Hatalmas ember volt, alig kisebb, mint az angyal. Figyelmemet az vonta el, hogy ugyanabban a pillanatban valami történt a gyíkkal. Először azt hittem, nem sikerült a műtét. Az állat nem halt meg, ott vonaglott a földön, sőt, mintha egyre nőtt volna. S eközben át is alakult. Hátsó fele kikerekedett, a farka, mellyel még mindig csapkodott, hatalmas és fénylő tomport csapkodó, hosszú szőrű végtaggá változott. Rémülten hőköltem hátra, s megdörzsöltem a szememet. Ott állt előttem a leghatalmasabb paripa, melyet valaha láttam. Szőre ezüstös volt, sörénye és farka aranyszínű. Sima volt és ragyogó, csupa erőtől duzzadó hús és izom. Nyerített, dobogott, s minden dobbantására rengett a föld, és meghajoltak a fák. Az újonnan született ember megfordult, s megveregette az új ló nyakát. Az odadugta orrát fénylő gazdája nyakához. Ló és gazdája egymás orrába lehelt, majd a férfi elfordult lovától, leborult a lángoló angyal lábához, és átölelte. Amikor felállt, azt hittem, könnycseppek csillognak az arcán, de lehet, hogy a tiszta és áttetsző Szeretet
és fényesség ragyogta be - ebben az országban nem lehet megkülönböztetni a kettőt." ( C. S. Lewis, A nagy válás, 116-121 )