Valami homályos szimpátia
"A
színek tarkasága, a vidám hangok és a meleg levegő, ezek lelkesítenek
bennünket tavasszal. Végtelen reménységek igazmondó, halk szelleme,
számtalan természet duzzadó élete és a sok-sok boldog nap előérzete,
magasabb, örök virágzás és gyümölcsök sejtése, valami homályos szimpátia
a barátságosan bontakozó világgal. ( Novalis )
Ahogy Harada roshi kalligráfiája tanított..., "ha minden szirom nyitva".
"A Szokratizmus értelme, hogy a filozófia mindenütt jelen van, vagy sehol. És hogy kevés fáradozással, elsőként és a legjobban. bárhol eligazodhatunk és megtalálhatjuk, amit keresünk. A Szokratizmus művészete annyit jelent, hogy bármely adott helyen az igazság álláspontjáról indulsz el, s így a dolgoknak az igazsághoz való viszonyát pontosan meghatározhatod." ( Novalis )
Hová álljak a virághoz viszonyítva, hogy jól lássam?
 |
| "Kövessük az igazságot, bárhová is vezet." |
Nietzsche is ezt a pontot keresi:
"Szókratész lényének az a különös jelenség a kulcsa, amit a
„Szókratész daimonion"-jaként ismerünk. Nagy ritkán, midőn roppant esze
megingott, az ilyen pillanatokban Szókratész a benne megszólaló isteni
hangban talált szilárd szellemi támaszt. Ez a hang, ha szól, mindig óva
int. Ennél a teljesen abnormális természetnél az ösztönös bölcsesség
kizárólag úgy és azért jelentkezik, hogy hébe-hóba gátló módon
szembeszegüljön tudatos megismeréseivel. Míg minden produktív emberben
épp az ösztön az alkotói-affirmatív erő, a tudatosság pedig kritikusan
és fékezően működik bennük: Szókratészben az ösztön lesz kritikussá és a
tudatosság alkotóvá - ez aztán a per defectum monstruozitás! S e
monstruóz defectus világlik ki nála minden misztikus hajlammal
kapcsolatosan, úgyhogy Szókratészt bízvást nevezhetjük a specifikus nem
misztikusnak, akiben éppoly mértéktelenül kifejlődött a túltengőn
burjánzó logikai természet, mint a misztikusban az ösztönös bölcsesség.
Hanem másfelől e Szókratészben mutatkozó logikai erő egyetlen
tekintetben teljesen csődöt mondott: önmaga ellen fordulni képtelen
volt; s e féktelen kifelé áradásában, borzongó meglepetésünkre, valami
olyan természeti hatalom nyilatkozik meg, amilyenre csak a létező
legnagyobb ösztönerőkben bukkanhatunk. Akit Platón műveiből a
szókratészi életszemlélet isteni naivitásának és biztosságának akár csak
a lehelete is megcsapott, az ráérez arra is, hogy a logikai
szókratizmus roppant lendkereke mintegy Szókratész mögött forog, s hogy
azt mintegy Szókratészen keresztülnézve kell megpillantanunk, akárha
árnyékon át néznénk. Ám, hogy ezt maga Szókratész is sejthette, az
kifejezést nyer abban a méltóságteljes komolyságban, ahogyan isteni
elhivatottságának mindenütt, még bírái előtt is érvényt szerzett. E
hivatástudatában megcáfolni őt éppoly lehetetlen volt, mint jóváhagyni
az ösztönök felszámolásához vezető befolyását. A konfliktus
megoldhatatlan volt, s midőn Szókratészt a görög állam törvényszéke elé
idézték, csupán egyetlen ítélet lett volna helyénvaló, a száműzetés; ha
rejtelmes üzelmeket folytató, tisztázhatatlan, sehová sem besorolható
személyként elmarasztalják s az országból kiutasítják, nincs utókor,
mely joggal vádolhatná az athénieket szégyenletes eljárással. De hogy
halálra s nem csupán száműzetésre ítélték, az, úgy tetszik, maga
Szókratész műve volt, amit teljes tisztánlátással vitt véghez, s
anélkül, hogy élt volna benne a halál iránti természetes irtózat:
ugyanazzal a nyugalommal indult a halál, mint az új nap elé, amikor
pirkadat idején, ahogyan Platón leírta, utolsóként elment a lakomáról, s
háta mögött, a padokon meg a földön elnyúlva, ott maradtak alvó
asztalcimborái, hogy róla Szókratészről, az igazi erotikusról
álmodjanak. A meghalni készülő Szókratész lett a nemes görög ifjúság új
eszményképe, olyan eszmény, amilyet addig még sosem tisztelt: s rajongó
lelke minden áhítatával és odaadásával elsőként a tipikus ifjú hellén
tanítvány, Platón borult le e kép előtt. ( Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, 111-113 )
Nietzsche, mint már sokszor, most sem érti Szókratészt, ahogy saját magát sem.
Ez így csupán szó, szó, szó..., s nincsen neki "veleje". ( Bár a "specifikus nem misztikus" vicces kifejezés. )
Mondhatnám így is: bla-bla-bla...
Miért?
Novalis megadja a választ:
"Különös, hogy az emberi benső milyen silány módon lett eddig megfigyelve és mennyire szellemtelenül. Az ún. pszichológia is csak azokhoz a lárvákhoz tartozik, melyek betelepedtek a szentségek közé, oda, ahol valódi Istenképeknek kellene állniuk. Mily kevéssé alkalmazták eddig a fizikát a lelkületre - és a lelket a külvilág számára! Értelem fantázia józanság, ezek az univerzum bennünk rejlő szegényes szerkezetei. Sehol egy szó ezek csodás keveredéséről, megjelenési formáiról és átmeneteiről. Senkinek eszébe nem jutott, hogy új, még megnevezetlen erőket keressen meg. - hogy közösségi viszonyainak a nyomába eredjen. Ki tudja, milyen csodálatos egyesülések, milyen csodálatos műveletek állnak még előttünk." ( Novalis )
Ezt a mi világhírű mozdulatművészünk Dienes Valéria így fogalmazta meg:
„Amit ma táncnak neveznek és tánc néven mutatnak, az parányi töredéke,
kis elszántott része egy nagy művészet-mezőnek, a mozdulatok
művészetének.” (Dienes, 1918. 3.)
Van még mit felfedeznünk... ( S a saját kérdésünkre sem feleltünk még. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése