"(...) megtörténik az igazság."

Mire jó az összehasonlító ész? ( I. )

Bújj elő az asztal alól!

 

Eric Berne is beszél arról, milyen rosszul dicsérünk illetve kérünk bocsánatot.

Egyiket sem szabad "felülről lefelé" csinálni, ezzel vagy csökkentjük annak értékét, vagy növeljük a kárt..., alacsonyabb dobogó, még nagyobb gödör!

De miért teszünk ilyesmit?

Életünkben két "pozícióból" választhatunk..., vagy gyenge vagyok, s folyton mások értékítéletétől teszem függővé boldogságomat; vagy erős vagyok, s nem függök ettől!

Szerintem szinte mindenki ismeri a Mello történetet Rilkéről, barátnőjéről és a főszereplő hajléktalan koldusnőről: (Rilkére és a társára még visszatérünk, de először koncentráljunk a harmadik szereplőre!)

"A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot.

Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt: - Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?

- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni.

Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott. Egy héten át nem látta senki.

A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.

- A rózsából - válaszolta a költő."

 

Sokkal szebb lenne a történet, s valódibb is, ha ez a mondatot, "a rózsából", maga a nő mondaná ki..., hiszen így is van. ( Én ezzel a kis csalással szoktam mesélni... )

 

Mi történt a nővel a rózsa hatására?

Eddig gyenge volt..., erős lett; valami olyasmit érzett meg, ami kiemelte a "mindennapok csendes elkeseredettségéből". ( Gyökössy szokta tanácsolni..., kérj kölcsön a koldustól...; Móricz Zsigmond: Hét krajcár! )

Ahogy a Túl az Őrület határán című filmben, a madár, az Amerikai szépségben a fagyott nő láttán, megérezte az "üdvösséget"!

Az igazi ember-ember kapcsolatot, aminek ember nem lehet alapja!

Ami igazi, az mindig egyszerű és szimbolikus és felkavaró, mint mélyről feltörő álmaink! A "szimbólum" mindig egy "ablak" egy másik részben rejtett transzcendens valóságra. ( Pl. a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tájékoztató füzeteit el kell égetni, pont ezek miatt a szimbólumok miatt, szemétbe nem kerülhetnek..., rossz karma volna! )

 

Amíg azonban nem jutunk idáig, marad a "asztal" és a "hallgatózás"..., s a sértődöttség, aminek súlyos következményei vannak, lehetnek, akár "sokadíziglen" is:

"A személyes lelkiismeret három alaptörvénynek engedelmeskedik. Az első törvény az odatartozásról szól. Mindenkinek, aki tagja a csoportnak vagy a családnak, joga van az odatartozáshoz. A lelkiismeret ügyel rá, hogy ne veszítsük el az odatartozás érzését. Ebben az összefüggésben az ártatlanság érzése azt jelenti, hogy nem követtem el semmi olyat, mely az odatartozásomat veszélyeztetné. A bűntudat itt csupán azt jelenti, hogy eljátszottam az odatartozás jogát. A családhoz való tartozás kritériuma annyiféle, ahány család van a világon.

A második törvény az adás-kapás egyensúlyára irányuló vágy. A családtagok közötti kölcsönhatást írja le. Kapcsolatban van az odatartozás vágyával, ezért nagyjából így mutatkozik meg: ha valaki valami jót ad nekem, igényem van rá, hogy én is ezt tegyem. Mivel odatartozónak érzem magam, és szeretem azt, akitől jót kaptam, ezért valamivel több jót adok vissza neki, és ezzel erősítem a kapcsolatunkat. A negatív oldalon ugyanez történik. Ha valaki valami rosszat tesz velem, felébred a vágy ezt is kiegyenlíteni. Mivel úgy érzem, hogy jogom van megbosszulni a tettét, ezért valamivel több rosszat adok vissza, és így fokozódik a negativitás a kapcsolatban. Nagyon sok viszály alakul ki mind családok, mind népek között a jogszerűségre és a bosszúra irányuló vágy miatt.

A harmadik törvény a rend igénye, hogy mindenki a játékszabályoknak megfelelően működjön. Aki engedelmeskedik, az úgy érzi, hogy tiszta a lelkiismerete. Aki vét a szabályok ellen, az úgy érzi, hogy büntetést érdemel." ( Bert Hellinger )

 

"Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat." ( Mt. 8,8 )

 

 Mi nem kell, hogy alávetve legyünk ilyesfajta törvényeknek.

Amíg gyenge vagyok, a választott-nem választott közösségének vagyok alávetve, ez igazol vissza, viszont akadályozza is a fejlődésemet. A fejlődés természetes velejárója a konfliktus éppen aktuális csoportunkkal, ezt nagyon kevesen vállalják. ( "Jézus pedig monda néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat." Mt. 8,8 )

Korábban már céloztam rá, ha erős vagy, ezt nem alapozhatod magadra. Ha biztos vagy cselekedeted helyességében, ennek sem lehet igazolása saját korlátozott tudásod. ( Hazudhatod magadnak, de ez nem fanatizmus, ez ostobaság...; vagy ugyanaz a kettő? )

Itt az egyik nagy hiba!

A szabad akaratot gyakran rosszul értelmezik, azt senki sem mondta, hogy Isten megengedte, hogy bármit csináljuk..., hogy mondhatni bármikor elmehet az eszünk mindannyiunk közös nyomorúságára.

Canterbury Szent Anzelm Az akarat szabadságáról című írásában így határozza meg: "A szabad akarat tökéletes meghatározása: képesség az akarat helyességének magáért a helyességért való megőrzésére."

 

De mi a "helyesség"?

Kempis Tamás a lelkiismeretre vezeti vissza..., de ez már nem az a lelkiismeret, amiről Hellinger beszél..., itt nagyot ugrottunk a fejlődésben.

"Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. I.)

"Helyt állni a megpróbáltatásban nem nehéz annak, aki szeret: Mert így helyt állni annyi, mint Krisztus keresztjében dicsekedni." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. I. )

"A jó emberek dicsősége a lelkiismeretükben van, (...) , az igazságnak örvendenek." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. II. )

"Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete. Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak, ami vagy az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy. Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal mit beszélnek rólad az emberek. (...) Isten pedig a szívedben olvas." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. II. ) )

Szív, szeretet, jóság és igazság..., gyümölcse: csendes szív! ( "Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet." 1Jn 4,7 )

 

Tehát minimum kétféle lelkiismeret van, ha szerencsénk van, egybeesik a kettő..., néha..., ideig-óráig!

Miért "működött" a rózsa?

Heideggernek van egy könyve a "Költőien lakozik az ember", már a cím is tanulságos..., megérne egy kis elmélkedést...; de inkább beszéljen Ő Vincent van Gogh parasztcipők című képéről:

"Az önmagában nyugvó eszköz nyugalmát megbízhatósága adja. Csak e megbízhatóságot szem előtt tartva mutatkozhat meg az eszköz a maga igazságában." ( Heidegger )

"Egy pár parasztcipő ez és semmi más. És mégis. A lábbeli kitaposott belsejének tátongó sötétjéből a munkásléptek fáradtsága mered ránk. Az otromba lábbeli megszokott súlyosságában benne sűrűsödik a lassú járás szívóssága a szántóföld messze nyúló, örök-egyforma barázdái között, melyek felett ott süvít a zord szél. Bőrébe beivódott a föld zsíros nyirka. A cipőtalpak a földút elhagyatottságát láttatják az ereszkedő alkonyatban. A lábbeliben ott remeg a föld titkos hívogatása, érlelődő gabonájának csendes adománya és rejtélyes lemondása önmagáról a téli föld sivár kopárságában. Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt ínség szótlan öröme, a szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetésében kelt reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz és a parasztasszony világa őrzi meg. Ebből a megőrzött odatartozásból származva jut maga az eszköz önmagában nyugvásához. De a képen levő lábbelibe talán csak belelátjuk mindezt, míg a parasztasszony egyszerűen viseli a cipőt." ( Heidegger )

"Van Gogh festménye annak megnyilatkozása, hogy a maga igazságában mi is az eszköz, e pár parasztcipő. Ez a létező kilép létének el-nem-rejtettségébe. A létező el-nem-rejtettségét nevezték a görögök alétheiának. Mi igazságot mondunk ehelyett, (...) ( Heidegger )

"A létezővel való megegyezés már régóta az igazság lényegének számít. Arra gondolnánk hát, hogy Van Gogh festménye egy létező pár parasztcipőt másolt és éppen azért lett mű, mert ez sikerült neki? Arra gondolnánk vajon, hogy a festmény a valóságosról vett volna másolatot, amit aztán egy művészi termékbe helyezett volna bele? Semmiképp. … Van Gogh festményében megtörténik az igazság."( Heidegger )

"Minél egyszerűbben tárul fel önnön lényegében a cipő, minél dísztelenebbül és tisztábban a kút, annál közvetlenebbül és meggyőzőbben válik velük minden létező létezőbbé. Ilyenformán az elrejtőző lét megvilágosodott. E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik."( Heidegger )

A rózsában, s az átadás tiszta gesztusában feltárult valami a nő számára az örök szépségből, az Igazságból...; de ha csak a másik lelkiismeret szerinti nőiségében vagy közösséghez tartozásában erősítette meg Rilke, már az is "valami".

Érdemes kijönni az asztal alól.

"A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként létezik."

 

 

2019. 06. 03.