Κένωμα I. / ομιλία VII./14. ~ Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását. ( θυσία αἰνέσεως δοξάσει με, καὶ ἐκεῖ ὁδός, ᾗ δείξω αὐτῷ τὸ σωτήριόν μου. )

 A csillagos ég felettem és az Isteni Törvény bennem...

"Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem." ( Immanuel Kant )

Végső soron Kant gondolatában is az "ítélet" bújik meg. Ha van ítélet, milyen lesz és mi alapján lesz meghirdetve.

Ám ha figyelmesen olvastunk eddig..., a legrosszabb az lenne, ha nem is lenne..., egy elmarasztaló ítélet is "valami lenne", egy "semmi" helyett.

"Csillagok sem ragyognak, semmi sincs, ami integethetne, nincs semmi; csak fagyos káprázat van. A tiszt lehajtotta a fejét. (...) Ah, hát minden megdermedt a fény zúzmarája alatt? Sehol se mozdul meg valami állat, sehol se tör magának utat egy ürge a fűben, sehol se csipog fel egy kismadár, hogy életjelt adjon magáról? Hát a világ dolgai csak látomások. És nincs más, csak földöntúli fény és egy magányos ember, aki megremeg a didergő fénytől? 

Hirtelen egy széles, hatalmas hang csattant fel benne, mintha a holdfény szólalt volna meg: nincs törvény! 

A tiszt mozdulatlanná merevedett. Ki beszél? Ki mondhatja azt, hogy nincs törvény? Halld, mi mindannyian törvény előtt állunk; a törvény úgy körülvesz bennünket, mint a látóhatár köríve. Hát tehetnénk-e valamit, ha nem kellene tennünk? Hogyan tarthatnám össze harminc katonámat, hogyan parancsolhatnék nekik, ha nem volna törvény? Hova mennék most, ha nem volna törvény? Nem volna igazságszolgáltatás; ember se volna törvény nélkül; semmi se volna, a világ összeomlana! 

Nincs igazságszolgáltatás! - felelte a holdfény hangján beszélő nyugodt hang. 

Hogyan, vitatkozott a tiszt keserűen, hogy mondhatod, elítéltem mert sebesültet ölt. A törvény nevében cselekedtem. És ha nem volna törvény, hogy nincs igazságszolgáltatás, a lelkiismeretem nevében cselekedtem volna, helyben leütöttem volna; szétverhettem volna a fejét a revolverem agyával, és a lelkiismeretem nyugodt maradt volna. 

A végtelen hang ismét megszólalt: nincs lelkiismeret! 

 Az ítélőszék elnöke kiegyenesedett, hogy ellene szegülhessen a szörnyű hangnak. Nézz a peronra, mondta szenvedélyesen, három megölt katona fekszik ott. Három fiatalember. Reggel meg éltek, nevettek, nyers, vidám hangon kiáltoztak, mint a játszó gyerekek. Ha meglátod őket, sírva fakadsz, és a lelkiismereted és igazságérzeted őrült dühöt ébreszt benned; verekedni fogsz és ítélkezni fogsz, haraggal és részvéttel, és ha Isten vagy, nem tehetsz egyebet, mint hogy igazat adsz az embernek. 

A holdfény hangján beszélő hang hallgatott. 

A magányos ember a merev fénnyel megtöltött tejszínű égboltozat felé fordította fejét. 

S ekkor megszólalt a hang: nincs Isten! 

Az ember megremegett és elborzadt. Talán a legkisebb fűszál is, a porszem az országúton, a fehér kő, az elítélt ember küszöbön száradó vérének cseppjei is felkelnek az ég ellen, és kikiáltják tiltakozásukat! Védik majd az Istent, szenvedélyesen bizonyítják létét, vagy legalább megszólalnak! Legalább megrémülnek! Csend, halálos csend. Csak az egyik alvó katona szólal meg álmában valahol hátul. Különben semmi se mozdul. Végtelen messzeségbe dermed a táj az úr hallgatása alatt.

Hát én? - rémül meg az ember, bennem se szólal meg a hang, hogy válaszoljon? Nekem se ad jelt senki? Senki. Semmi se segít rajtam?

(...)

Nincs semmi. Nincs egyáltalán semmi. Csak az űr van.

A tiszt lassan visszamegy az irodába, ahol ítélkezett, lefekszik a vaságyra, és fejéhez teszi a szegényes kis vasutaslámpát. Az apró sárga olajláng reszket, össze-összezsugorodik, saját melegénél melegszik, s az ember az ágyon nem veszi le róla szemét, amíg meg nem telik könnyel, s le nem zárul a fáradtságtól és szomorúságtól."  ( Karel Capek, Kínos történetek, Ítélethozatal, 238-240)

 

"Az apró sárga olajláng reszket, össze-összezsugorodik, saját melegénél melegszik..."