Ki megy fel az Úr hegyére? / "Sötét nagy éjszakán..." II. ~ Semmi, semmi, semmi...

"Eladta mindenét, amije csak volt!"

 

 

Rákos Sándor egy verse akadt hajnalban a kezembe. Olyan "hajnali részegség" ( ~ Kosztolányi ) hangulatban az én kezeim a könyvtáram kötetei között kutattak, cigizés ( inkább pipázás ) helyett az etika órámhoz alkalmas könyv után ( Találtam is egy Philip Toshio Sudo kötetet... ).

 Többek között Rákos Sándor egy verse is kezembe akadt ( nem hiszek a véletlenekben, ez meg a bloghoz jött jól ):

"A gyász színe
mély-fekete.
Miért,
ki tudja?
Az ős-szín ez,
a fény előtti,
kezdet és vég
partját elönti:
sötét
a lét
eredete,
sötétbe vész,
merész,
nagy útja!"

( Rákos Sándor, A tűz kérlelése, Jelkép, 259 )

 

Mi anyagi létünk két "partja" - "sötétből sötétbe" vagy "fényből fénybe"?

 

Azt hiszem ez viszonylatok kérdése..., Weöres Sándor versére gondolhatunk..., a "disznó elől elrántják a vályút". A "disznónak" biztosan sötétből sötétbe, hisz az ólat ismeri fel s el egyedüli valóságként, másról nem tud, s nem is fogad el más lehetőséget.

 

"A Szentlélek által vezetett ember számára úgy tűnik, a világ nem is létezik. A világ számára pedig úgy tűnik, hogy Isten nem létezik." ( Vianney Szent János )

 

A "világ gyermekei" ( υλικοι ) nem tudnak Istenről..., nekik a halál, mint Rákos Sándornak sötétből sötétbe.

 

"Sötét a lét eredete, sötétbe vész, merész, nagy útja!"

 

 

Ám akik ismerik, azok számára ez "halál völgye", fényből fénybe vezető úton?

 

Aligha.

 

Ahogy Savonarola is mondta: 

 

"Kétségkívül egyedül ellened vétettem, mert parancsoltad, hogy önmagadért szeresselek és a teremtmények szeretetét rád vonatkoztassam; én ellenben jobban szerettem a teremtményeket, önmagukért szeretve azokat. (...) Mert aki a teremtményeket önmagukért szereti: istenné teszi azokat." ( Savonarola elmélkedései a börtönben a Miserere zsoltárról ) 

 

Aki a teremtményekben is Istent szereti, nem is lát mást Rajta kívül. 

 

(  "A szent szerző tudja, mit beszél és fölteszi olvasójáról, hogy kevés szóból ért. Nem is említve az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi lelket, a teremtmények szépsége, kedvessége stb. igen nagy és szeretetreméltó, ha azt mint Isten szépségének, kedvességének stb. visszatükrözését fogjuk fel; ha annak élvezete közelebb hoz bennünket Teremtőnkhöz. Ellenben, ha elvonatkoztatjuk Istentől, ha bűnös hajlammal élvezzük: akkor igenis netovábbja a csúnyaságnak, utálatosságnak, rosszaságnak stb., mi pedig még inkább leszünk azzá." ( a Fordító lábjegyzete, 69 ) )

 

Így a "siralom völgye" is csak "kifejező költői kép", "játék"..., minket aligha érint. 

"A Szentlélek által vezetett ember számára úgy tűnik, a világ nem is létezik. A világ számára pedig úgy tűnik, hogy Isten nem létezik." ( Vianney Szent János )

 

Az "önkiüresítés gyümölcsei"..., a két János szépen elbeszélget egymással.

 

A folyamatot Keresztes Szent János "programszerűen" írja le..., én ebben így nem hiszek, mint "a szerzetes, aki tükröt csiszolt", így aligha lehet eljutni a "hegyre", de annyi bizonyos vágyni kell rá, nagyon. De nem erőszakosan, csak mint az ember aki kincset talált, de nem a saját földjén.

"A mennyek országa hasonlít a szántóföldben elrejtett kincshez. Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet." ( Mt 13,44 )

Mindazonáltal  szépen beszél erről:

"1. Annak oka, hogy miért kell a léleknek, mielőtt eljuthatna az Istennel való egyesüléshez, átmennie az érzéki vágyak elnyomásának és az összes dolgokban található élvezetekről való lemondásnak sötét éjjelén, az, hogy minden vonzalom, amellyel a teremtett dolgok irányában viseltetik, Isten előtt úgy tűnik fel, mint puszta sötétség. Amíg tehát a lélek ezekbe van burkolódzva, Isten nem képes őt megvilágosítani; és nem is tudja birtokába venni az egyszerű és tiszta világosság révén, mindaddig amíg a lélek az előbbieket el nem veti magától. A világosság és sötétség ugyanis nem férnek össze, s amint Szent János apostol mondja, a sötétség nem volt képes a világosságot magába fogadni. «Et lux in tenebris lucet, et tenebrae eam non comprehenderunt.» «Ếs a világosság a sötétségben világoskodik, de a sötétség azt föl nem fogta.» (Jo. 1, 5.) 

2. Ennek oka az, hogy - amint a bölcselők tanítják - két ellentétes dolog nem állhat meg ugyanabban az alanyban. Mivel pedig a sötétség, vagyis a teremtményekhez való ragaszkodás és a világosság, vagyis Isten, ellentétesek egymással és különbözők, amint ezt Szent Pál tanítja a korinthusiakhoz írt levelében, mondván: «Quae societas luci ad tenebras?« Mi egyesülése van a világosságnak a sötétségséggel?» (2. Kor. 6, 14.) Ebből következik, hogy hogy a lélekben nem foglalhat helyet az Istennel való egyesülés világossága, ha előzőleg ki nem űzte magából az említett ragaszkodásokat.

3. S hogy még jobban megértsük a mondottakat, vegyük fontolóra, hogy az a ragaszkodás és Szeretet, amellyel a lélek valamely teremtmény irányában viseltetik, hasonlóvá teszi őt érzelmei tárgyához, s minél nagyobb a ragaszkodása, annál jobban süllyed a lélek ama teremtmény színvonalára, s annál inkább lesz hozzá hasonló, mert tudvalevőleg a Szeretet hasonlóságot teremt a szerető és a szeretett lény között. Azért mondja Szent Dávid azokról, akik bálványokhoz ragaszkodtak: «Similes illis fiant, qui faciunt ea: et omnes qui confidunt in eis». «Hasonlók legyenek hozzájuk, kik azokat csinálják, és mind, kik azokban bíznak.» (Zsolt. 113, 16.) Aki tehát valamely teremtményt szeret, éppoly alacsony színvonalon marad, mint az a teremtmény, sőt bizonyos tekintetben még mélyebbre süllyed, mert a szeretet nemcsak egyenlővé teszi a szeretőt szeretetének tárgyával, hanem alája is rendeli. Innét van azután, hogyha a lélek bármit is szeret Istenen kívül, képtelenné válik az Istennel való egyesülésre, s önmagának átalakulására. Ugyanis a teremtmény alacsonysága és a Teremtő magassága még jobban kizárják egymást, mint a fény és a sötétség. Hiszen a földnek és az égnek összes teremtményei semminek tűnnek fel, ha Istenhez hasonlítjuk őket, amint Jeremiás mondja: «Aspexi terram et ecce vacua erat et nihil, et coelos, et non erat lux in eis». «Megtekintém a földet és íme puszta volt és üres, meg az egeket és nem volt azokban világosság.» (Jer. 4, 23.) Azzal, hogy a földet üresnek találta, azt akarja mondani, hogy annak teremtményei semmik és maga a föld is semmi. S midőn azt mondja, hogy az égbolton nem látott világosságot, azt fejezi ki, hogy az égboltnak összes fényessége tisztára sötétség, ha Istenhez hasonlítjuk. Ha tehát ilyen szempontból vizsgáljuk a teremtményeket, akkor belátjuk, hogy puszta semmiség valamennyi; a hozzájuk való vonzódás pedig még a semminél is kevesebb, mert csak akadályozza és lehetetlenné teszi az Istenhez való hasonulást. Aminthogy a sötétség is semmi, sőt kevesebb a semminél, mert nem egyéb, mint hiánya a Fénynek. S amint az, aki mindig sötétben van, nem értheti meg, hogy mi a fény: éppúgy nem értheti meg Istent az a lélek, amely ragaszkodástól meg nem tisztul, sem idelent nem fogja bírhatni Istent a Szeretetben való egyesülés révén, sem pedig odaát a boldogító mennyei látás útján." ( Keresztes Szent János,  A Kármelhegy útja, I, IV, 66-67 )

 

«Ếs a világosság a sötétségben világoskodik, de a sötétség azt föl nem fogta.»