"Énekelsz-e csodálatosan a halottaknak?"
μὴ τοῖς νεκροῖς ποιήσεις θαυμάσια
„Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp?
Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg
nekünk az Atyát?" ( Jn 14,9 ) ~ Τοσούτῳ χρόνῳ ⸃ μεθ’ ὑμῶν εἰμι καὶ οὐκ ἔγνωκάς με, Φίλιππε;
Nem könnyű erre ráébredni...
"Jaj, csak nehogy késő legyen "megjavulni!" ( F. H. Burnett )
Élet-halál kérdésről van szó.
"Mert az emberéletnek csak egy vonala van. Ez a vonal választás eredménye. Mindig több lehetséges ág között kell választania. Folytonosan útelágazások elé kerülünk és sohasem mehetünk mindenikre, csak egyet követhetünk. mert nincsen többszörös életfonalunk. Egyetlen test, egyetlen eszmélés, egyetlen élet." ( Dienes Valéria, A másik élet iskolájában )
Jót csak itt és most tehetsz..., ha meghaltál már csak szemlélheted.
"Amíg benne vagyunk az egyetlen cselekvés-láncolatban, nem is látunk ki belőle, - ha vannak is pillanatok. Mikor átlátjuk valamely tettünk botorságát és
szívesen visszafutnánk arra a pontra, amelyen választottuk. Ezek a légfájdalmasabb pillanataink.
Ez a megpillantás, a test lehullása után, állandó szemléletté változik. Visszanézünk életünk elágazópontjaira és most már nemcsak az világosodik meg bennünk, amit választottunk és valóban átéltünk, hanem - olyanformán, mintha a jövőnek fénye bontaná el a múltat - most felfénylik bennünk a többi lehetséges utaknak, a mellőzött utaknak folytatódása is, - egészen életünk végéig. Már nem egyvonalú az emlékezésünk. Megbővül mindazokkal a várásokkal, melyek azokon az utakon teljesedtek volna, amelyekre rá nem léptünk.
Életeknek egész sorozata tárul ki előttünk. Minden szabad választásunk felénk fordítja arcát. Erre mentél, és ha arra mentél volna? ...és felvetődik a kérdés számtalanszor, - és mint bűvös panorámaablakon át, mindenik útnak felviláglik a folytatódó élete. Mindegyiké, egészen a halálig, az út vonalán bekövetkező halálig."( Dienes Valéria, A másik élet iskolájában )
https://boatswain69.blogspot.com/2022/03/mit-tudsz-masik-eletrol-v-nezem.html
"10. Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak, hogy dicsérjenek téged?
11. Hirdetik-e a koporsókban a te nevedet? ( μὴ τοῖς νεκροῖς ποιήσεις θαυμάσια; ἢ ἰατροὶ ἀναστήσουσι, καὶ ἐξομολογήσονταί σοι; )
12. Vagy megtudhatják-e a te igazságodat olyan földön, amelyről megfeledkeztél?" ( Pistis Sophia, 42-44. fejezet )
https://boatswain69.blogspot.com/2022/12/gnosztikus-irodalom-lviii-xv-10.html
https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/a-karakter-olyan-szikla-amelyen.html
https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/kezemben-kis-rog-enekel.html
"Ebből következik - az erkölcs rendjén éppúgy, mint a jog rendjén, hogy a ma született ember (ahogy az a mese mondta, amikor is a medve és a vándorlegény az embert keresték) még nem teljes ember, csak lesz. Potenciálisan benne van az ember, annak a két csírasejtnek az egyesülése pillanatától adva van, hogy mi fejlődhet ki belőle. De a ma született gyermektől nem tudom megkérdezni, hogy miért alszik, vagy miért van ébren, miért eszik, vagy miért sír. Öntudatlan. Még nem kapcsol rá a körülötte levő világra. Mindannyian végigéltük (és mindannyian látjuk magunk körül), milyen lassú lépésről lépésre észrevétlen fejlődési folyamat az, ahogy az embernek a szeme rányílik a világ valóságára, az akarata rányílik arra, hogy tehetem, amit várnak tőlem, vagy nem teszem. Ehhez képest a fejlődés egy pontján megkérdezik tőlem, hogy „te csirkefogó, miért nem azt csinálod, amit mondtam?", vagy megdicsérnek, hogy bizony éppen azt csinálom, amit várnak tőlem."( Zlinszky János, Keresztény erkölcs és jogászetika, 3. Hit és emberi méltóság, 27 )
"Jézus Krisztus egyszerre csak elállja az utat."-, írja Claudel:
„Midőn pedig Jézus Fülöp Cezareájának környékére ment, kérdezé tanítványait, mondván : Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ők pedig mondák: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Mondá nekik Jézus: Hát ti kinek mondotok engem?" ( Mt 16,13-15 )
Ez az a kérdés, amelyre minden tanult embernek felelnie kell a földkerekség minden országában, a számára kimért út valamelyik állomásán, különösképpen pedig akkor, mikor felelőssége tudatában teszi azon első lépéseit.
Jézus Krisztus egyszerre csak elállja az utat, és még azokban is, akik tudatlan, elbátortalanodott, türelmetlen, káromló vagy visszautasító kézmozdulattal haladnak tovább - és ezek vannak nagyobb számban - homályos borzongás közepette felvetődik néha a kétség: vajon a nékik személy szerint feltett alapvető kérdésre kézlegyintés helyett nem adhattak volna más feleletet is, nevezetesen azt, amelyet a Szentlélek adott Simon Péter ajkára a filippi-cezareai úton, mikor az apostol elhatározta, hogy örökre Azzal marad, aki el nem múlik soha!
"Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!"
Én is csak tanulságot tehetek: már nem a fiatalságnak boldog örömrivalgásai, hanem egy őszbecsavarodó és az örök bizonyságon elpihenő főnek gondolatai ezek. Igyekeztem, hogy kívülről lássam Krisztust, a lehető legracionálisabban és legtárgyilagosabban, kevesebbet törődve az írásos bizonyítékokkal, mint a logikával és - ha szabad így mondanom - azokkal a monumentális tényekkel, amelyeket a történelem a geológuséhoz hasonló munkával hozott felszínre és állandó jelentőségűekké, ép oly kétségbevonhatatlanokká tett, mint az emlékkövek bizonyságait. Ha az evangéliumok által nyújtott képek legegyszerűbbjét nézzük, azt, amelyet senki sem von kétségbe: kicsoda Krisztus?
Egy megszállott zsidó, akitől reánk nem maradt semmi írás, aki pár évig prédikált és végül a rómaiak megfeszítették a zsidó egyházi hatalmak kezdeményezésére ítélete után. Ehhez a homályba vesző személyiséghez fűződik a legnagyobb vallási mozgalom, amely valaha is munkálta az emberiséget.
Induljunk el pusztán ezekből a tényekből.
Az első figyelemreméltó dolog, hogy az a szellemi és erkölcsi áramlat, melynek Jézus volt a kútfeje, míg Ö élt, nem váltódott át anyagi és politikai mozgalommá. Semmi nyoma olyan zendülésnek vagy lázadásnak, mint aminő később gaulonita Judásé vagy Barkochbáé volt. Az tehát, ami indokolta Jézus elítéltetését tisztán a Tanokat érintő ok volt és ez az ok rendkívül súlyos kellett, hogy legyen, ha tekintetbe vesszük az ítélet súlyosságát és azt is, hogy a rómaiak azt végrehajtották az én legnagyobb ünnepének vigíliáján, jóllehet a közrend nem kívánta.
Egy másik bizonysága ennek a súlyosságnak az a gyűlölet, melyet Jézus emléke kelt a zsidókban (lásd a Talmudot), ép annyira, mint ahogy bizonyítja tanának erejét, ha úgy tetszik csíraképességét, Szent Pálnak, egy fő-főfarizeusnak megtérése a Kálvária után egy évvel.
Minthogy semmi politikai mozgalom nem alakult ki. Azt kell következtetnünk, hogy Krisztus tanítása csak az eszmék, a lelkiismeret világára vonatkozott. Az időlegestől elkülönülő valami volt. Alapvető különbséget tett az anyagi és az erkölcsi világ között.
Másrészről ez a tan sohasem úgy mutatkozott, mint az ősi vallás lerombolója. hanem mint annak magyarázója és továbbfejlesztője. Krisztus mindenütt a zsinagógákban prédikált, a hivatalos szószék magasságából.
Mindazonáltal Krisztus prédikációja mérhetetlen botrányt okoz a régi vallás intézményeinek magyarázatával hivatalosan megbízott elöljárók között. Ezek nemcsak hitüket látták fenyegetve, hanem egyúttal hivatalos minőségük alapjaiban is megtámadottnak érezték magukat. A ember érzi, hogy a farizeusok a bőrüket védik. Jézus tehát nemcsak erkölcsöt prédikál, mint Keresztelő János, hanem tant is: tant, melyet Ő az ősi vallás folytatásának és beteljesedésének mond, s amely mégis botrányosan új a Törvény őrei szemében. Jézus tehát valami szörnyű nagy dolgot kellett, hogy mondjon.
Semmi sem oly szörnyű, mint az istenkáromlás. És valóban, látjuk, hogy az, amit kifogásoltak Krisztusnál, istenkáromlás volt, vagyis olyan merénylet az Istenség ellen, mely méltóságát meggyalázó jegyet kapcsol hozzá. Mi volt ez az istenkáromlás? Erről reánk maradt Szent Pál egykorú tanúsága. Attól a perctől fogva, hogy történelmi nyoma van az első kereszténynek, az első hitelesen megállapított megtéréstől kezdve, az a keresztény hitte, hogy Krisztus Isten Fia. És ha hitte, hogy Krisztus Isten Fia, azért hitte, mert Jézus maga megmondotta volt, hogy Ő az.
Ez az állítás valóban hallatlan botránynak tűnt azoknak a zsidóknak a szemében, akik ebben az időben már ki sem merték ejteni "a kimondhatatlan nevet." Az emberi történelem folyamán egy vallási forradalmár sem merte magát Isten Fiának hirdetni (a zsidók által az Isten szónak tulajdonított értelem teljességében), éspedig igen egyszerű okokból: mert túlságosan szembetűnően hiányzott belőlük az az erkölcsi tökéletesség és az az anyagi hatalom, mely egy hasonló címet igazolt volna. Ilyen állítás a zsidó nép körében borzalmas, hallatlan dolognak tűnt! Okvetlenül szükséges volt tehát, hogy Jézus igazolja ezt az állítását, hogy bölcsességének és egyszersmind hatalmának szembeszökő bizonyítékát adja, hogy bizonyságot tegyen önmagáról szent életével és egyszersmind csodáival. Annál is szükségesebb volt ez, mert ugyanakkor, amikor új útra vezette tanítványait, szembeállította velük a zsidóság minden hivatalos és hagyományos tekintélyét és mégsem ígért nekik semmi anyagi előnyt, sőt ellenkezőleg az üldöztetést.
Azonban ezt az embert, aki minden teremtett lények között egyedül merte magát Isten Fiának mondani, a legalávalóbb, a legkegyetlenebb és a legmegalázóbb körülmények között, tökéletes elhagyatottságban látjuk elpusztulni. Nem nyilvánvaló-e, hogy tanítása nem maradhatott fenn szerzője ily kínos elbukása és állításai ily tökéletes meghazudtolása után? Hiszen, ellentétben a többi vallással, az Ő tanának súlypontja sokkal kevésbé rejtőzik a cáfolhatatlan tételek rendszerében, mint annak a férfiúnak a személyében, aki eljött, hogy elhozza azokat. Szükség volt tehát ellensúlyozó erőre. Szükség volt valamilyen bizonyítékra, hogy nem győzték le azt a férfiút, aki Isten Fiának mondotta magát. Valóban nem látjuk, hogy Krisztus halálát bárminő csüggedés követte volna a tanítványok között. Nem találunk kimagyarázásokat, hajuknál fogva előhúzott okoskodásokat, szofisztikus vigasztalásokat. Nem voltak egyenetlenségek, összetűzések, szakadárságok, melyek egy hazugságnak kikerülhetetlen folyományai lettek volna.
Krisztus halála, ép ellenkezőleg, azonnal mint tanításának fényes és dicsőséges bizonyságtétele jelenik meg. A vidámságnak, a túláradó boldogságnak, a fékezhetetlen bizalomnak, a minden irányban kezdeményezésre készségnek új és tökéletesen egységes szelleme uralkodik az apostolok között.
Mi volt ez az új esemény, ez az ellensúlyozó erő, mely nyomon követte a Kálvária katasztrófáját? A Feltámadás volt ez, mint Szent Pál tudtunkra adja; félelmetes csoda: ezen függ az egész kereszténység.
Összefoglalásul:
1. Krisztus tanítása borzalmas harcba viszi tanítványait a régi vallás ellen - mely azt eretneknek és istenkáromlónak bélyegzi - és egyben minden pogány vallás ellen is, melyekkel szemben a kereszténység azonnal mint helyettesítő és kizáró lép fel. Egy keresztény sem várhatta, hogy jobb sorsra jusson, mint vezére.
2. Ebben a mulandó győzelem ígérete nélküli harcban földi fegyvereik nem lesznek. Az erőszakos eszközök tilosak számukra. Fegyvertelenül küldik őket hódítani. A szükséget, az önfeláldozást, az üldöztetést és a kínzatást mutatják és ígérik nekik a jövőben.
3. A vallás alapítója, aki Isten Fiának mondotta magát, mindenkitől megtagadva, keresztre feszítve hal meg. Ezek azok a körülmények, melyek között a kereszténység alakult! Nem mondja-e a józan ész, hogy a mérleg másik serpenyőjében is kellett valaminek lennie? Nemcsak ígéreteknek, hanem tényeknek is. Hogyan lehetne megmagyarázni másként a bizalomnak, erőnek és tettrekészségnek "eszelős" ( Ap.Csel. ) kitörését? Egy csapásra, pár év alatt az apostoli munkálkodás betölti a földet. Rávenni embereket - akiket gyáváknak, lustáknak és durváknak festenek előttünk - olyan vállalkozásra, melyet paradoxonnak, istenkáromlónak, minden emberi reménytől megfosztottnak tüntetnek fel előttük - ez nem lehet mégsem könnyű dolog. Kellett, hogy valami történjék... Akinek füle van a hallásra, hallja meg!" ( Paul Claudel: Hát Te kinek mondasz engem? )
https://boatswain69.blogspot.com/2021/10/trombita-5-hatszazhatvanhat.html
"Valamikor eljutok odáig, hogy társadalmi mérettel mérve a döntéseim függetlennek tekinthetők. Átbillen a mérleg, kevesebb bennem a meghatározottság, mint a szabadság. Ebben a társadalom segíthet, de végső soron magamnak kell
eljutnom idáig. Azt mondja Szent Pál: "amíg gyermek voltam, úgy cselekedtem, mint gyermek, úgy éltem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, és amióta felnőttem, azóta másképp cselekszem és gondolkodom." A Szentírás erkölcsi tanítása azt mondja: felelőssé, gondolkodóvá, szabaddá kell válnotok, és utána bizonyos szempontból újra olyanná kell lennetek, mint a gyermek. ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába."( Zlinszky János, Keresztény erkölcs és jogászetika, 3. Hit és emberi méltóság, 27 )
 |
| „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?" ( Jn 14,9 ) |
Aki így beszél..., testvérünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése