A kutyára...!
Így gúnyolódik Szókratész a bíráin..., s ha jól értem megfenyegeti őket, egész életét értük áldozta, lényegében nincstelen, tehát ha nem ölik meg, be fog költözni a Πρυτανεῖον épületébe..., ha nem is eltartásra, de lakásul mindenképp.
"Ha pedig érdemem szerint kell megtennem indítványomat, akkor ezt ítélem: a prüthanionban való étkezést." ( Platón, Szókratész védőbeszéde, XXVI, 37a, 432 )
Szó szerint így hangzik:
εἰ οὖν δεῖ με κατὰ τὸ δίκαιον τῆς ἀξίας τιμᾶσθαι, τούτου τιμῶμαι, ἐν πρυτανείῳ σιτήσεως.
Szókratész nem vesz tudomást arról, hogy önző és szűk látókörű érdekből mások épp most minek mondják vagy látják.
Ő egyik sem..., nem a Κένωμα gyermeke.
Nem fizethető le..., a "bőrruha" még engedné..., de a "daimón" nem...
Tabák András zseniális kis novellájában így írja ezt az állapotot, a szavakat Szókratész szájába adva:
"Ám valami ismeretlen erő, melyet én tudatlan nem foghatok fel, nem enged a bőség után nyúlnom. Az istenek, legnagyobb keserűségemre, nem tévesztenek szem elől." ( Tabák István, Kakas Aszklépiosznak, 130 )
Mint az "éhezőművész" vagy a "Stalker"...
Feltettük a kérdést korábban, mivel indokolhatják a Szókratészek és Jézusok megölői tetteiket?
Nézzünk egy részt Tabák István már említett kis írásából, pontos..., - saját bőrömön tapasztalom:
"Miután több ízben is fenékig ürítették kelyheiket, Szókratész végigdőlt a párnákon, és sóhajtozva simogatta a hasát.
- Ó, hogy szenvedek! Hogy teliraktam magam!. .. Az istenek se lakomáznak különbül, Anütosz. Bőkezűséged páratlan.
Megint ivott. Lassú, élvezetes kortyokban húzta le az italt. Édes számoszi bor volt, sűrű, nehéz, fiatalabb éveiben ezt a fajtát igen kedvelte. Nem szégyellte, hogy újra a kancsóhoz nyújtsa a kelyhét
- Nicsak! - bámult el Anütosz. - Nemcsak falánk, de iszákos is..."
Ő is ivott. Férfimód, egy hajtásra ürítette ki a hatalmas serleget, majd a földhöz vágta, hogy pozdorjává törött.
- Ez az igazi bölcsesség! - kiáltott fel. - Hahá, enni, inni, lakomázni! Pompás falatok, nemes borok... jókedv, duhajkodás, szerelem!... Akár vess meg, Szókratész, de rájöttem: más egyebekért élni sem volna érdemes. És hosszasan, sima szájjal magasztalta ezt a bölcsességet.
Szókratész nem ellenkezett.
- Magam is ezt vallom olykor, Anütosz... De amint újra megéhezem tudnod kell, hogy ez nálam igen gyakori állapot -, egyszeribe megint csak elborul a kedvem, a világ dolgaival kezdek foglalkozni, és a bölcsességnek bizony már szikráját sem lelem magamban. Hidd el, nem csekély gondot okoz nekem e dolog.
A kereskedő alig rejthette el mosolyát.
„Átlátok rajtad, vén élveteg - gondolta kajánul -, a finom gyolcson nem látni át úgy, ahogy én rajtad keresztüllátok. Hála falánk természetednek, eszed folyvást azon jár, mint csikarhatnál ki tőlem többet..."
Anütosz elégedett volt, és vérbeli kereskedő lévén, lélekben mát felkészült az alkudozásra. Hosszú pillantást vetett hát vendégére, és így szólt:
- Én megértelek, Szókratész. Mondhatom néked, jobban, mint hinnéd. Valóban szégyenfoltja e városnak, hogy te, aki tiszteletet, babért, dús javakat érdemelnél, létedet tengetni vagy kénytelen, nemegyszer alamizsnára szorulva, akár a koldusok... Agg
napjaidra, lásd be, kérlek, termékeny pihenés, javakban gazdag nyugalom járna neked, példás erényed és páratlan bölcsességed jutalmául.
- A szívemből szólsz - intett Szókratész. - Mi tagadás, egyet-mást valóban megérdemelnék, ha másért nem is, hát ínyencségemért.
- Mi sem egyszerűbb ennél. Rajta, Szókratész, nyújtsd ki karodat a bőség szaruja után.
Szókratész kortyolt a borból, és a serleg felett ravaszul a kereskedőre nézett.
- A szándék megvolna bennem.
- A szándék a tett záloga.
- De tetteink nem mindig szándékaink szerint sikerülnek. Igen, Anütosz, szándékaim fennköltsége és tetteim gyarlósága között szörnyűséges űr tátong. Az istenek a
megmondhatói, hány ízben mosolygott már rám a szerencse elibém kínálva mindazt a
bőséget, ami után folyton sóvárgok. Ám valami ismeretlen erő, melyet én tudatlan nem foghatok fel, nem enged a bőség után nyúlnom. Az istenek, legnagyobb keserűségemre,
nem tévesztenek szem elől. És ebben értelem van, Anütosz, napnál fényesebb értelem. Mert, valld be igaz lelkedre, örökké teli bendővel, bortól ködös fejjel, vagyis folyvást a bölcsesség gyarló állapotában, ugyan mi hasznomat vennétek?
„Minden bizonnyal nagyobb hasznodat, mint most - gondolta a kereskedő. - Legnagyobb hasznodat éppen úgy vennők, ha felhagynál végre oktalan fecsegéseddel, amivel az állapotok ellen izgatod a polgárokat."
De erőt vett magán, nem adta jelét felfortyanásának. Úgy okoskodott, hogy vendége, ha húzódva is, de hajlik ajánlatára, csupán biztosítékot akar nyerni. Anütosz, a kereskedő efelett nem botránkozott meg, e viselkedést teljesen észszerűnek tartotta. Elég alapos ismerője volt az emberi hiúságnak, hogy ne lehetetlent kérjen.
- Hohó, te eltévedtél, barátom - mondta nyájasan, enyhe fejcsóválás kíséretében. Szavaidból úgy veszem ki, hogy félreérthetted szándékomat. Engedd meg, hogy egy példával eloszlassam a félreértést. Vajon kivágatja gyümölcsfáit a gazdálkodó, ha termést már nem is remél tőlük? Ha okos, meghagyja valamennyit, s idővel kertet, pompás ligetet varázsol belőlük, árnyas lugasokkal, díszes cserjékkel, bokrokkal gazdagítja őket a szem nagy gyönyörúségére. S vajon e városnak nem maradt-e akkor is büszkesége a nagy Szophoklész, mikor elérte az öregség, legyűrte az idő, gyöngévé változtatva kezét, szemét, akaratát, s mikor erejéből már nem tellett újabb remekek alkotására? Ekként maradhatnál te is, Szókratész, Athén büszkesége. Némaságra kárhoztatni téged ami botor szándék is volna máskülönben, mert nem sugárzik-e át a szellem a sötét némaságon is -, az vétek lenne, bűn ellened, de a város ellen is. Szolgálatod és személyed mindannyiunk számára becses. Nem, Szókratész, háborgatni téged egyikünk se akar: járj csak az agorára, látogasd csak az előkelők lakomáit, gyűjtsél tanítványokat magad köré, bölcselkedjél, taníts, ösztökéld
nemes gondolatokra polgártársaidat, értékesítsd értékeidet, hadd bámulják az athéni
férfiak ezután is ékesszólásodat, elméd páratlan csiszoltságát. Csak vizsgálódásaiddal hagyj fel, kérlek, e hozzád méltatlan, alantas szenvedéllyel, azzal, hogy a benned lobogó türelmetlenség ott is tudatlanságot, elbizakodottságot gyanítson, ahol nincsen. Ne vedd rossz néven, Szókratész, de cselekedeteid, főképpen pedig támadásaid nem mindig voltak szerencsések. Nemegyszer derék, erényben, bölcsességben egyaránt jeleskedő férfiakat is megvádoltál türelmetlenségedben, nevetségessé téve őket a nép előtt, holott magad is tudod, hogy e férfiak tekintélye az állam emelkedésének és békességének fontos talpköve.
- Nagy kérdés - mormogta Szókratész -, tekintély-e az a tekintély, melyet egyetlen türelmetlen elme megingathat?
Anütosz azonban nem figyelt rá, s így végezte szavait: - Mindezek okából szeretném, ha meghánynád - vetnéd magadban a mondottakat. Bizonyosra veszem, hogy megszólal benned a kötelességtudó polgár, a hazáját mindig derekasan védelmező férfi hangja. Mert amit elmondottam, Szókratész, azt mind a város érdekei parancsolták nekem.
Azzal elhallgatot, és felemelve az olajbogyóval teli tálat, megkínálta vendégét.
Szókratész pedig oldalt hajtotta fejét, és bozontos szemöldöke alól finom gúnnyal
mérte végig a kereskedőt. „Íme a szándék - gondolta fanyarul. - A szándék, ami a
tett záloga..."
Élvezettel látott neki a csemegének, és módfelett csodálkozásba ejtette az a durva őszinteség, amivel Anütosz alkura szólította. Mert hiszen szavaiból azt kellett kivennie,
hogy ez az alku szükséges, mondhatni: kötelező. ,,Ó, istenek - gondolta keserűen - teremtményetek, az ember, sosem hazudtolja meg magát! Milyen ostoba is az, aki embertől mást vár, mint ami a lényege..."
Ivott egy kortyot, és váratlanul a küldönc jutott eszébe. Azt mondta: megnyerné vagy
megölné ellenségét. Ha megnyerni nem tudná, megölné. Igen, más választás nincs. Különösen nincs Anütosz meg az ő esetében, s különösen e mostani beszélgetés után." ( Tabák István, Kakas Aszklépiosznak, 128-134 )
Szókratész halála után nem sokkal Anüthoszt, mint írtuk, megölték..., agyonkövezték.
De Szókratésznek mindenképp meg kellett halnia.
"Május 19-én érkeznek a pápai bírák, azzal az utasítással, hogy Savonarolát akkor is ölessék meg, ha egy új Keresztelő Szent János." ( Nagy András, Savonarola-kísérlet, 141 )
 |
| "Rajta, Szókratész, nyújtsd ki karodat a bőség szaruja után." |
https://boatswain69.blogspot.com/2021/09/abyss-ii-felj-tolem-mergezo.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése