Κένωμα ~ "Itt csak szakadatlan romantika van, pereg az egyetemes, nagy, örök operett. - anélkül, hogy egy lépéssel is előbbre jutnánk."

 "A valótlanságoknak és a boldogság után sóvárgóknak a hazája a pokol. Csak itt találhatsz menedéket a mennyország elől."

 

 

" - Azt hiszem, Ana, okosabb, ha itt maradsz.

 - (feltékenyen) Nem akarod, hogy veled menjek.

 - Csak talán nem akarsz egy ilyen elvetemült emberrel együtt menni fel a mennyországba, mint én?

 - Minden lélek egyformán becses. Megbántad a bűneidet ugye?

 - Csacsi vagy, édes Anitám. Hát gondolod, hogy a mennyország is olyan, mint a föld, ahol az emberek elhitetik magukkal, hogy a bűnbánat meg nem történtté teheti azt, amit elkövettek, hogy vissza lehet vonni azt, amit egyszer kimondtak, hogy az igazságot meg lehet semmisíteni, ha közös megegyezéssel hazugságnak nyilvánítják? Nem, nem; a mennyország a valóság urainak a hazája, s ezért megyek oda.

 - Köszönöm szépen. Én boldog akarok lenni, azért megyek a mennyországba. Éppen elegem volt a valóságból a földön.

 - Akkor itt kell maradnod: mert a valótlanságoknak és a boldogság után sóvárgóknak a hazája a pokol. Csak itt találhatsz menedéket a mennyország elől, ahol - mint már mondtam - a valóság urai laknak, és a földi világ elől, ahol a valóság rabszolgái élnek. A föld egy nagy gyerekszoba, ahol a férfiak és a nők azt játsszák, hogy ők hősök és hősnők, szentek és bűnösök; de ebből a boldog tudatlanságukból kirángatja őket a testük: az éhség és szomjúság, a fagy, az öregedés, a pusztulás, a betegség, de mindenekfölött a halál, a valóság rabszolgáivá teszi őket: naponta háromszor kell enniük és emészteniük; évszázadonként háromszor kell új nemzedéket nemzeniük: a hitnek, költészetnek, tudománynak ezredévei végül mind oda sodortatnak, hogy csak egyetlen imádságuk marad: "Add, hogy egészséges élőlény legyek." Itt a pokolban azonban megszabadulsz a test zsarnokságától; mert itt egyáltalán nem vagy élőlény: szellem vagy, jelenség, tünemény, káprázat, fogalom, amely nem halhat meg és nincs kora: egyszóval test nélküli lény. Itt nincsenek társadalmi problémák, nincsenek politikai problémák, nincsenek vallásos problémák és nincsenek - s talán ez a legjobb az egészben, nincsenek egészségügyi problémák. Itt a külsődet szépnek nevezed, az indulataidat szerelemnek nevezed, az érzéseidet hősiességnek nevezed, az igyekezetedet pedig erénynek, akárcsak a földön; de itt nincs rideg valóság, hogy rád cáfoljon, itt nincs csúfondáros ellentét a szükségleteid és az igényeid között, itt nincs emberi komédia, itt csak szakadatlan romantika van, pereg az egyetemes, nagy, örök operett. Miként kiváló német barátunk mondta a költeményében:

A mondhatatlan is
alakra lel,
az Örök Női visz
magasba fel -

anélkül, hogy egy lépéssel is előbbre jutnánk. És te mégis el akarod hagyni ezt a paradicsomot!

 - De hát, ha már a pokol is ilyen gyönyörű, milyen tündöklő lehet akkor a mennyország!

(...)

 - A mennyországban, ahogy én képzelem, drága asszonyom, élet és alkotás van, játszadozás és színlelés helyet. Ott szembe kell nézned a dolgokkal, valódi mivoltukban; nem tudsz megmenekedni semmitől, csak a káprázattól; s a lelked rendületlensége és veszedelme a te dicsőséged. Ha a komédia folyik tovább a földön és itt a pokolban, s az egész világ csak színház, a mennyország legalább a színfalak mögött van. De hát a mennyországot nem lehet hasonlatokkal körülírni. Azért megyek én oda nemsokára, mert azt remélem, hogy ott megszabadulhatok végre a hazugságtól, és s a boldogság alantas hajszolásának nyűgös unalmától, s szemlélődésben tölthetem el az évmiriádjaimat...

 - Huh! Brr!

 - Nem veszem zokon, kormányzó úr, hogy magának ettől borsózik a háta: a világtalan is unatkozik a képtárban. De ahogy maga élvezettel szemléli az olyan romantikus káprázatokat, mint a szépség és a gyönyör: én is élvezettel merülnék el annak a dolognak a szemléletében, ami mindennél jobban érdekel: tudniillik az élet szemléletében; mert az élet az az erő, amely szakadatlanul igyekszik egyre nagyobb hatalomra szert tenni, hogy önmagát szemlélhesse. Mit gondol, mi hozta létre ezt az én agyamat? Miféle szükség? Nem az, hogy mozgatni tudjam a tagjaimat; mert egy patkány feleannyi agyvelővel is ugyanolyan jól tudja mozgatni, mint én. Nem is csupán az, hogy cselekedni tudjak, hanem az a szükség, hogy tudjam, mit cselekszem - mert máskülönben az életösztönöm vak igyekezetében elpusztítanám magamat.

 - Elpusztította volna magát, barátom, vakigyekezetében akkor is, amikor meg akart vívni velem, ha meg nem csúszik a lábam!

 - Torkára fagy majd a nevetése, léha vakmerő, s szörnyű unalomra ébred, még mielőtt a holnapi nap megvirrad.

 - Hahaha! Emlékszik-e még, hogy megrémítettem, amikor Sevillában valami hasonlót mondtam magának a talapzatomról? De így, az én harsonáim nélkül, elég hatástalanul hangzik.

 - Úgy értesültem, hogy általában elég hatástalanul hangzik maga harsonáival is, kormányzó úr. 

 - Jaj, apám, ne szakítsd őt félbe ezekkel a léhaságokkal. És más nincs is a mennyországban, mint szemlélődés, Juan?

 - A mennyországban, ahová én törekszem, nincs más öröm. De van munka: segítségére lenni az életnek fölfelé törő küzdelmében. Hiszen az élet csak elpazarolja és szétforgácsolja magát, akadályokat gördít saját útjába, s vakságában és tudatlanságában elpusztítja önmagát. Szüksége van az észre, erre az ellenállhatatlan hatalomra, nehogy tudatlanságában szembeszegüljön önmagával. Micsoda mesteri alkotás az ember! - mondja a költő. Az igaz; de milyen kontár ő maga! A szerves létezés legnagyobb csodája, amit eddig meg tudott teremteni az élet; a legélőbb, legelevenebb valamennyi élőlény közül; a legtudatosabb szervezet; és mégis milyen szánalmas az agyveleje! Butaság, amelyet aljassá és könyörtelenné tett a küszködésből és a szegénységből megismert valóság - képzelődés, amely semmi áron nem hajlandó szembenézni ezzel a valósággal, inkább eltakarja maga elől csalóka ábrándokkal, önáltatással, és bölcsességnek, lángelméjűségnek nevezi önmagát! S egymást vádolják mind a ketten a tulajdon hibájukkal: a butaság esztelenséggel vádolja a képzelődést, a képzelődés pedig tudatlansággal vádolja a butaságot - pedig hát, sajnos! -, minden tudás a butaságé, és minden értelmi képesség a képzelődésé." ( George Bernard Shaw, Ember és felsőbbrendű ember )

 

Frank Cadogan Cowper, Vanity, 1907