"Az Első Rejtély van minden Rejtély előtt: az Atya a galamb képében." ~ "Félj tőlem!" / "Hódolj be!" / "Ocsmány pofák!"

 "Ha magadat elég erősnek érzed bebizonyítanod, hogy szárny nélkül is repül
galamb, ám megszégyenülten látom be igazadat, és azon mód ráállok az alkura."

 

 

 "- Hát mondd, felelj nékem, te, kinek hetven nyár van a háta mögött, mondd, de igaz lélekkel, sunyiság nélkül: lehetetlent kérek-e tőled?

Nem tudom eldönteni, Anütosz - szabadkozott a filozófus. - A döntést rád hagyom. Ha magadat elég erősnek érzed bebizonyítanod, hogy szárny nélkül is repül galamb, ám megszégyenülten látom be igazadat, és azon mód ráállok az alkura.

 "Átkozott meleg"- mormolta Anütosz.

Felugrott, s hogy leplezze gyöngeségét, ziháló mellel járkálni kezdett a teremben.

Nem vitatkozom tovább - intett hangosan. Buta dölyfödet legyűrni, már látom, nem lehet. Szerencsétlen ember! Tudod-e, hová taszít makacsságod? Gondoltál-e arra, mondd, hogy vádjaid, a henyeség, az elbizakodottság vádja, miket ellenünk emeltél, lépten-nyomon az államot sértik egyben, mert törvényét gyalázzák végül. Ezt aligha tagadhatod. Hiszen ha az athéni polgárok tudatlanok, és nincsenek birtokában az erénynek, akkor, hogy tűrik, törvényeiknek is tudatlanoknak és erkölcstelennek kell lenniük. Ez pedig, tudhatod, nem egyéb ellenségeink durva szitkainál ... A következtetést most vond le magad, Szókratész.

Szókratész azonban nem vonta le a következtetést, hanem így szólt:

"Ügyed és ügyetek, Anütosz, felette rosszul állhat, ha ilyen olcsó eszközökre kényszerülsz ... Mondd, ha ellensége volnék a városnak, mert szavaidat így értelmezem, vajon korholnám-e a tudatlanságot, az erkölcsök fogyatékosságát, s nem lelném-e inkább gyönyörűségemet bennük? Ó, Anütosz, nem látnám-e úgy szívesebben olyan renyhéknek, silány, tudatlan semmittevőknek polgártársaimat, mint amilyenek a valóságban? És mondd, felemelném-e szavamat a tudatlanság, s mi belőle születik, a képmutatás, az önállógondolatra képtelen szolgalelkűség ellen, melynél pusztítóbb fekély nem is lehet a demokrácia testén, mert büszke, önérzetes, céljukat tudó férfiak helyett hitvány hajbókolókat, hitetlen árulókat teremt, kik az első fuvallatra gyáván és rémülten megtagadják államukat, hát felemelném-e szavamat e fogyatékosságok ellen, ha ellenségként szeretnék örvendeni Athén bukásán?

Itt elhallgatott egy pillanatra. Keserűségétől, bármily nagy volt is az, nem engedte
elragadtatni magát. 

- Ami pedig rágalmaidat illeti - folytatta -, azokra nem felelek, Anütosz, mert hogy mit rólam állítasz, színtiszta rágalom, magad is tudod; nem felelek, hiszen ha most védekezni kezdenék sorban megcáfolva állításaidat, valamiképpen feltételeznem kéne rágalmaid helyénvalóságát, amit nem tehetek, s nem is teszek meg. Csupán annyit mondok, és ezt vésd jól a fejedbe, te ember. Ha te, ki egykor jeleskedtél erényben, néptől választott elöljáró létedre oly tudatlan vagy, hogy szolgalelkűségre, gondolatnélküliségre és más, emberhez méltatlan tulajdonságokra szoktatod polgártársaidat, akkor nemcsak e város erényeit gyalázod meg, hanem, mondom néked: nálad nincs is csalárdabb ellensége a demokráciának.

- Íme, kimutatod a fogad fehérjét! - kiáltott fel a kereskedő. - Ó, én hiszékeny! Hogyan is remélhettem belátást tőled, elvakulttól! Minden egyes szavaddal önmagad felett ítélkezel.

- Az ítélet mát rég elhangzott felettem, emiatt ne legyen gondod. Ami pedig a vádat illeti, az is lesz elegendő egy méregpohárra.

- Eszeveszett!- kiáltotta Anütosz, és mértéktelen dühét többé türtőztetni sem akarta. Önhitt és elbizakodott beszéded véglegesen meggyőzött hitványságodról. Igen, mindazokról a vétkekről, amiket városod és polgártársaid romlására elkövettél. Zeuszra mondom, te ember, adj hálát törvényeinknek, hogy nem szelindekekkel tépetlek szét, hanem bíróság elé állítva csak annyit ártok neked, amennyit nekünk ártottál.

Szókratész a maradék bort is megitta a kancsóból, és harag nélkül nézett a kereskedőre.

- Haragod és fenyegetéseid oly feleslegesek - mondta szelíden. - Hiszen nekem nem árthattok jobban, mint önmagatoknak. Ilyen emberre, amilyen én vagyok, nem egykönnyen találtok majd. És ha könnyen megöltök is, akár kutyáktól marcangolva szét, még könnyebben töltitek majd álomkórban egész életeteket, tehetetlen ül vergődve, céltalan bolyongva, mint az a ló, amelyik nem tűrte a sarkantyút véknyában, és ledobva lovasát, a pusztulásba rohant. Az voltam, sarkantyú a véknyotokban, te ember, és több szavam már nincs is hozzád! Ha nyomja lelkemet bűn, az nem egyéb, mint hogy irgalmatlanabb sarkantyú is lehettem volna. De semmi másért, csak ezért ítélkezhetnétek fölöttem, te kereskedő!

Miután így befejezte beszédét, karját összefonta pocakja felett, ezzel is kimutatva, hogy minden további szót céltalannak tart. Derűsen, elégedetten baktatott le a városba. A lükeionba érve megmosakodott, a napot a szokott módon töltötte el. Ha ismerőssel találkozott, rövid időre megállt, elfecsegett vele. Ismerősei jókedvűnek találták, mint rendesen. És ez így is volt. Annak az embernek derűjét, elégedettségét érezte, aki megállta helyét, és nem veszítette el akaratát - habár a nyárson forgatott kacsa ugyancsak csábító volt és Anütosz pincéjének bora tüzesen mámorító -, aki nem lett hűtlen önmagához, aki nem fukarkodott annyira életével, nem tapadt hozzá olyan ostoba szenvedéllyel, hogy akár hitszegés árán is meghosszabbíthassa. Ha ellenkezőleg cselekszik, be kellett volna látnia, hogy ezen a világon értelme semminek, de semminek nincs, legkevéssé az emberi igazságért kiálló hitnek és akaratnak. De mert nem cselekedett ellenkezőleg, tartja azt a legenda, hogy Szókratész, a bölcs, Anütosszal való beszélgetése után kakassal áldozott Aszklépiosznak. Ezt így tette minden athéni férfi, ki betegségén felülkerekedve már gyógyultnak érezte magát." ( Tabák András, Kakas Aszklépiosznak, 140-144 )

 

"aki nem lett hűtlen önmagához, aki nem fukarkodott annyira életével, nem tapadt hozzá olyan ostoba szenvedéllyel, hogy akár hitszegés árán is meghosszabbíthassa."