Kozmológiai antropológia II.
"Nyugodtabban néz a mai világba, mert azt látja, hogy az ismeretlen Istent imádják az emberek." II.
„Istent hordozó” Kasszián Szent János szerint az ideális mantra a Μαρανα θα..., miért?
"Az a panaszom ellened, nincs már meg benned az első szeretet...", panaszolja János apostolnak az Úr.
"Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet." ( Jel 2,3 )
https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/hova-vagy-csak-elerhet-e-iii-szoba.html?spref=tw
Milyen volna ez az első szeretet?
"ha Isten képes is arra, hogy ő maga hozza létre az
összes természeti okozatot, nem felesleges dolog, ha ezek mégis valamiféle más okok által jönnek létre. Ez ugyanis nem az isteni erő elégtelensége folytán van így, hanem az ő mérhetetlen jósága miatt, amely által nem csupán abban akarta közölni a dolgokkal saját hasonlatosságát, hogy létezzenek, hanem abban is, hogy más létezők okai legyenek: e két módon ugyanis általánosságban valamennyi teremtmény eléri az isteni hasonlóságot”( Aquinói Szent Tamás, Summa contra Gentiles III. 70).
Mindenki a helyén...
 |
| "Leheté az hogy valaki szegyenellye jó cselekedet cselekedni?"( Mikes Kelemen ) |
https://boatswain69.blogspot.com/2022/03/kotelessegtan-ii-lehete-az-hogy-valaki.html
Az emberiség tudata..., egyes ember tudata is - Krisztus tudta.
"Krisztus nem egyéb, mint az ember tudata". ( Feuerbach )
https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/mint-egy-szivdobogas.html
Mint egy mozaik..., ahol minden apró "cserepének" jelentősége van..., de nem csak síkban, de fel és lemenetben is... ( ~ Herakleitosz )
"Aquinói Szent Tamás írja: „a megismerésben szellemünk a végtelen felé terjed, aminek az a mutatója, hogy bármiféle véges nagyságrendnél nagyobb elgondolására is képes. A szellemnek ez a végtelenre való irányulása azonban hiábavaló volna, ha nem létezne valamiféle érthető végtelen valóság”. (Summa contra Gentiles I. 43.).
A középkori filozófusnak ez a megállapítása a „bizonyos szempontból” végtelen (lat. infinitum secundum quid) valamennyi fajtájára is érvényes. Csak azért alkothatjuk meg a végtelen különféle osztályait, mert anélkül, hogy erre kifejezetten gondolnánk, valami nagyobbhoz, tökéletesebbhez, valamiféle igazi végtelenhez viszonyítjuk őket. A filozófia nagy kérdése az, hogy vajon mi ez a titokzatos és totális végtelen.
Meggyőződésünk, hogy a véges létezőket, a kozmosz gigantikus méreteit és a végtelen
különféle osztályait állandóan „túllépő” emberi szellem nem a végtelen ürességre, azaz
nem a semmire irányul. Az emberi ész természeténél fogva mindig „valamire” irányul, és
nem a semmire (a semmi önmagában véve megismerhetetlen). A semmi nem lehet olyan
viszonyítási alap, amely rádöbbent bennünket esetlegességünkre, végességünkre, és amely
felfedi a végtelen különféle osztályainak viszonylagosságát. A szellem horizontjának megfelelő végtelen valóság nem lehet valamiféle gigantikus méretű tárgy (például a térben, időben és minőségeiben kimeríthetetlen kozmosz), mert valahányszor elgondolunk egy ilyen tárgyat, mindig „kevésnek” érezzük, mert közben „túllépett” rajta szellemünk.
A végtelen viszonyítási alap nem tárgyi valóságként, hanem minden tárgyiasító ismeret lehetőségi feltételeként és a létezők titokzatos alapjaként sejlik fel tárgyiasító megismerésünk „hátterében”.
A szellem minden határon túlra mutató horizontjában sejtésszerűen megtapasztalt alapot Arisztotelész magamagát gondoló észnek (Metaphüszika 1074 b), tiszta megvalósultságnak (Metaphüszika 1071 b), örökkévaló, tökéletes, élő (Metaphüszika 1072 b) és oszthatatlan istenségnek nevezte.
A kereszténység szellemi légkörében születő filozófiák ugyanezt az alapot a kinyilatkoztatásban bemutatkozó Istennel azonosították.
A minden korlátot fölülmúló végtelenség és az időtlenség fölfoghatatlan egységét, azaz Isten örökkévalóságát (lat. aeternitas) M. S. Boethius (480-524) így próbálta körülírni:
„az örökkévalóság a határok közé nem szorítható lét teljességének egyszerre való és tökéletes birtoklása... Teljes joggal tehát csak azt tarthatjuk öröknek, ami határtalan lét ének tökéletes tejességét egyszerre fogja fel s mondhatja magáénak, aminek megvan hiánytalanul a jövője, s nem veszett el múltjából se semmi; s ... a múló idő végtelensége az ő számára jelen” (De consolatione philosophiae 5,6).
Aquinói Tamás szerint „Isten a tiszta megvalósultság (lat. actus purus), akiben nincs semmi a lehetőségi létből” (I. q. 3. a. 2.).
E végtelen megvalósultság „maga az önmaga által fönnálló lét” (lat. ipsum esse per se subsistens), aki „önmagában hordozza a lét teljes tökéletességét„ (I. q. 4. a. 3.).
A teremtményekre jellemző tökéletességeket (kiterjedés, testi szépség stb.) erő szerint (lat. virtualiter) birtokolja, azaz létre tudja hozni ezeket. A végtelen isteni lét belülről hatja át a létezők világát, jelen van a téridő minden pontján, de mindenütt jelenvalóságát (lat. ubiquitas) nem térbelileg körülhatárolható jelenlétnek kell felfognunk.
Ő nem foglya a tér-idő börtönének. Mérhetetlensége (lat. immensitas) azt jelenti, hogy nem mérhető a tér és az idő mértékeivel. Benne mint tiszta megvalósultságban nem lehetséges semmiféle változás, így örökkévalósága időtlenség vagy időfelettiség: Isten létének nincs kezdete és vége; e létben nincs egymásra következés, mert a maga végtelen teljességében ténylegesen és egyszerre létezik (I. q. 10. a. 1.).
Ez a színtiszta lét alapozza meg az ember szabadságát és személyes mivoltát, és így az Istenből sem hiányozhat a szabadság és a személyes mivolt. Isten abszolút végtelenségét és a kozmosz viszonylagos (potenciális) végtelenségét nem úgy kell felfognunk, mint két különböző és egymással szemben álló végtelent. Isten ugyanis áthatja a világot (immanens): „a lét ugyanis az, ami a legbensőbb mindenben, és ami a legmélyebben átjár mindent... Ezért Isten jelen kell legyen minden dologban, mégpedig bensőleg” — mondja Szent Tamás (I. q. 8. a. 1.).
Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy sokan isteni tulajdonságokkal ruházzák fel a természetet (panteizmus). Isten ugyanakkor mérhetetlenül fölül is múlja a kozmoszt (transzcendens), és ez a kozmosz — esetlegessége, összetettsége, véges értékei, időbelisége stb. miatt — sosem érheti el az Isten végtelenségét (II. Sententiarum, d. l. q. l. a. 5.; Summa contra Gentiles II. 31.; De potentia, q. 3. a. 17.).
A vallásos ihletésű filozófiák szerint a kozmosz ölén élő anthróposz csak akkor értelmezheti megfelelő módon önmagát, ha számol transzcendentális létalapjával, a világban való létét megalapozó titokzatos és személyes Végtelennel. Az ember csak Istennel együtt ember. A Transzcendenciára való nyitottság és a Transzcendenciától való függőség létének alapvető és lényegi vonása: e vonatkozás nélkül nem létezhetne, és nem válhatna személlyé. Létének értelmet adó alapja mindig „jelentkezik” transzcendentális tapasztalatában, azaz a kozmoszra irányuló ismereteinek fogalmilag elérhetetlen hátterében. Megteheti, hogy nem ügyel erre az alapra, azaz kitérhet a háttéri tapasztalat értelmezése elől, „ennek ellenére — mondja K. Rahner — transzcendens lény, és az is marad az ember, azaz olyan létező, akinek Titok gyanánt állandóan odaajándékozza magát a néma, végtelen Valóság, amellyel nem rendelkezhetünk. Ezáltal lesz az ember tiszta nyitottság erre a Titokra, és éppen ez állítja az embert mint személyt és szubjektumot önmaga elé” (Grundkurs des Glaubens, 46. o.) ( Turay Alfréd, Az ember és kozmosz, 127-129 )
A két "végtelen" találkozása..., kiterjedés és szépség megvalósulása, erőben a tér és idő minden pontján. Személyesség és a végtelen találkozása.
Jésus is my..., a "daimónod" neve következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése