„Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” ( Pascal )
Miért nevetséges minden törekvésünk..., mert a hiány az isteni terv része.
„Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” ( Pascal, Gondolatok )
S mindenki máshogy hiányos.
Valahogy így:
"Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.
Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.
De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.
Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosok-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.
Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf, merültek
az öröklét karjaiba." ( Christian Morgenstern, A két párhuzamos )
"Es gingen zwei Parallelen
ins Endlose hinaus,
zwei kerzengerade Seelen
und aus solidem Haus.
Sie wollten sich nicht schneiden
bis an ihr seliges Grab:
Das war nun einmal der beiden
geheimer Stolz und Stab.
Doch als sie zehn Lichtjahre
gewandert neben sich hin,
da wards dem einsamen Paare
nicht irdisch mehr zu Sinn.
Warn sie noch Parallelen?
Sie wußtens selber nicht, -
sie flossen nur wie zwei Seelen
zusammen durch ewiges Licht.
Das ewige Licht durchdrang sie,
da wurden sie eins in ihm;
die Ewigkeit verschlang sie
als wie zwei Seraphim."
Tehát nem itt és most földi életünk során..., hanem eredendően és végül.
"Találkozunk a végtelenben", - búcsúztam egy messenger beszélgetésünk végén barátomtól.
Ha lehetetlen..., meg kell-e próbálnunk?
Természetesen és szükségszerűen igen.
Ahogy már beszéltük korábban a vallások két látszólag ellentétes álláspontból szervezik magukat.
I. Próbáljunk boldogok lenni kollektivista lapon..., így mikor jó amit teszünk?
Természetesen, ha észrevehetetlen, "adekvát" ahogy a biológiában mondanánk.
A megfelelő cselekedet a megfelelő időben és helyen a megfelelő módon végrehajtva. A szem is addig működik jól, míg hibátlan és észrevehetetlen..., ha észreveszel valami eltérést..., valószínűleg baj van.
Mondjátok haszontalan szolga vagyok...
"(...) Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát. Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni. Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét. Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett. Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.
Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a túlsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát.
Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.
Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt. Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehunyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta: - Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám! Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.
Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását. De újból megszólalt ugyanaz a hang: - Julián!
A túlsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét. Harmadszor is szólították: - Julián!
És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang. Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott. Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát.
A víz tüstént megnyugodott, a csónak simán átsiklott és a túlsó partba ütközött, ahol egy férfi várta. Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi. Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett. Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette. Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását. Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját. És ez soká tartott, nagyon soká!
Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott. - Éhezem! - szólalt meg.
Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat. Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén. Azután így szólt: - Szomjúhozom!
Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyújtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót. Majd így szólt: - Fázom!
Julián égő gyertyájával meggyújtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén. A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta: - Az ágyadat!
Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette. A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt. Azután lehunyta pilláit. - Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.
És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé. - Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!
Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly. Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt: - Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!
Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.
Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen
csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtjei megnőttek, mint a napsugarak;
orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok
daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a
kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és
lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, -
és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk
Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte. Eddig tart Irgalmas Szent
Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy
színes ablaküvegen. (Claude Flaubert: Irgalmas Szent Julián
legendájából)
"Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: "Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!" ( Lk 17,10 )
II. Ezzel már át is eveztünk a individualista vallások területére..., megpróbálhatjuk elérni a teljességet, de VÉGTELENNEL mérkőzünk...
De emlékezzünk Eugen Herrigel korábban idézett történetére, s emlékezzünk vissza, - mit mondott a tökéletes lövés pillanata után: "Az lőtt!"
"- Az első
lövés - szólt - nem volt semmi különös, mint ön mondaná, hiszen a
céltáblát évtizedek óta oly jól ismerem, hogy vaksötétben is tudnom kell
hol áll. De mi a véleménye a második találatról? Magam csak annyit
mondhatok, nem az én művem. „Az” lőtt és „Az” talált: Hajoljunk meg a
cél, a Buddha előtt.
Két nyilával a mester alighanem engem is eltalált. Mintha átalakított
volna ez az emlékezetes éjszaka. Nem zaklatott többet a kísértés, hogy
nyilaim sorsával törődjek. Az is megerősített új beállítottságomban,
hogy a mester soha nem a céltáblát figyelte gyakorlás közben, hanem az
íjászt tartotta szemmel. Mintha róla olvasná le legbiztosabban a lövés
sikerét. Kérdésemre ezt nem is tagadta. Így vitte át, maga is mély
koncentrációban, művészete szellemét tanítványaira. Nem átallom
legsajátabb, de sokáig kétségbevont tapasztalásom alapján azt is
igazolni, hogy a „közvetlen átvitel” nem puszta szóbeszéd, hanem
realitás. De a kardvívó mesterektől sem lehet elvitatni ama
meggyőződésüket, hogy a végtelen gonddal és fáradsággal készített kard
átveszi a kardkovács szellemét, aki szintén kultikus szertartásként űzi
hivatását.
Egy napon a mester, amikor lövésem kioldódott, fölkiáltott:
- Ez az! Hajoljon meg.
A céltáblára pillantva, nem tudtam örömében osztozni; nyílvesszőm csak a tábla peremét érintette.
- Valódi lövés volt - döntött mesterem -, így folytassa.
A következő időkben egyre többször találtak célba nyilaim, de még sok volt a sikertelen lövés is. De ha a mester észrevette a
találatok fölötti elégedettségemet , nyomban igyekezett lehűteni.
- Mit képzel? Azt hogy a sikertelen lövések fölött ne bosszankodjék,
már megtanulta. De tanulja meg azt is, hogy ne örvendezzék, ha célba
talál.
- Érti-e már - kérdezte mesterem egy különösen jól sikerült lövésem után - mit jelent, hogy „Az” lő és „Az” talál?
- Attól tartok - válaszoltam - hogy már semmit nem értek, még a
legkézenfekvőbb is zavarba ejt. Én vagyok-e aki megfeszíti az íjat, vagy
az íj emel a legnagyobb feszültség állapotába? Én találom-e el a célt,
vagy a cél talál el engem? „Az” a test szempontjából szellemi-e, vagy a
szellem szempontjából testi? Esetleg mind a kettő? Az íj, nyíl, cél és
én annyira egybefonódtunk, hogy már nem tudok semmit különválasztani, de
nem is kívánom ezt megtenni. Ha kezembe veszem az íjat és lövök, minden
világos, egyértelmű és szinte nevetségesen egyszerű.
- Ne feledkezzék meg e pillanatról - szakított félbe a mester -, az íj
húrja most járta át szívét." (Eugen Herrigel, Az íj és nyíl ösvénye )
Tökéletes pillanat, tökéletes mozdultat...
Akkor nem Te voltál.
E tökéletes pillanatért, mozdulatért illetve tökéletes szolgálatért küzd minden ember itt e Földön.
Ez testvériségünk valódi és egyetlen alapja...
 |
| „Az összes népek egyetlen közösséget alkotnak; egy az eredetük is, hiszen Isten telepítette be az emberi fajjal az egész földet. Egy a végső céljuk is! Az Isten.” ( II. Vatikáni Zsinat tanítása. „Nostra Aetate” ) |
Ha feltűntél..., hibáztál. Hacsak ez a feltűnés nem volt a szerep része... ( ~ Savonarola / Trump ), de ott is fontos, aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül..., s talán ez a kicsinyek máshogy értendő..., inkább azokat jelenti, akik bármilyen korúak is, még az újszülöttek félmosolyával, tiszta szemével és gondolkodásával élik életüket, ahogy a "rosi" ( "öreg" ) is bármilyen korú lehet.
Forduljunk ismét Morgensternhez:
"A szőke parafadugót
lakktálca tükrözi.
Magát akkor se látja ott,
ha szeme van neki.
Azért nem, mert merőleges
a tükörkép felett.
Persze, ha ferde lenne, ez
egészen más eset.
Ember, ha visszatükröz egy...
egy... kb. Végtelen!
S derékszögben! - a helyzeted
nem lenne pont ilyen?" ( Christian Morgenstern, Dal a szőke parafadugóról )
Addig jó míg nem vetsz tükörképet..., akkor nem vagy feldőlve..., a lakktálca a benned élő "daimon", végső soron Isteni képed.
Ez a legfelső lelkiismeret..., s ha nem jelez, lelked is rendben van.
"Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. I.)
"A jó emberek dicsősége a lelkiismeretükben van, (...) , az igazságnak örvendenek." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. II. )
Ha a harmadik lelkiismeret nem jelez..., minden rendben van.
 |
| "Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat." |
"Ami legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint gyöngy a tenger fenekén." ( Hölderlin, Hüperion, 210 )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése