Mitől félünk a legjobban? ( II. )
Háború van..., valaki már megint "sasokkal" vert meg bennünket..., olyanokkal, amiket nem is kértünk.
Egy nagy félelme Gide-nek megint beigazolódott, van módszer...
"A sasokat (és Zeusz kacagott), a sasokat én osztogatom." ( André Gide, Rosszul láncolt Prométheusz )
https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/mitol-felunk-legjobban-i.html
"– Istenem… mennyire ismerem már őket!
– Ez lesz ma az első akciója?
– Nem! Ez lesz az utolsó forduló…
A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze.
– Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét.
– Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni?
– Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez…
– Mióta folyik ez a játék?
– Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés.
Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult:
– Illúzió, kedvesem… minden illúzió!
Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte.
– Nem nyomja agyon?
– Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó…
Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban.
– Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből…
Felpillantott, és magasra tartotta az ujját:
– A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára…
Mosolyogva nézett rám:
– Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi?
– Ugyan!
– Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk…
Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk…
Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk.
– Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett…
Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton.
– Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat…
A bokrok mellett megállt.
– Megérkeztünk!
Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák.
– Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák.
Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat:
– Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték…
Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám:
– Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál…" ( Sánta Ferenc, Húsz óra, 243-248 )
Ennyi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése