KUCKÓ KIRÁLY
Sokszor hallottam édesapámtól ezt a történetet, amit most el akarok
beszélni. Aratás idején, szép holdvilágos éjszakákon kint a szérűn egyéb
se járta, csak a Kuckó király története. Hosszú téli estéken, mikor
bömbölve szaggatta a szél a házunk nádtetejét, nem kellett nekem egyéb
mese, csak a Kuckó király. Meg is tanultam, s most úgy adom, ahogy
vettem. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.
Bizony a szabadságharc idején még olyan kis legényke voltam én, hogy a
Mitetszik boltos mindig a zsebébe akart dugni, mikor átszaladtam hozzá
árpacukorért. Hanem azért akármilyen kicsi voltam, mégis csak voltam ám
én a Kossuth Lajos katonája, úgy nézzetek rám! Nem is afféle
hányt-vetett közember, hanem igazi aranycsillagos generális. Édesapám
szűcsmester volt, ő szabta az aranycsillagot piros irhából.
Aki csak épkézláb ember volt a falumban, az mind elment honvédnak. Csak
mink maradtunk otthon, apró gyerekek. Minket nem vittek el, akárhogy
rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a háború, s nem medvecukrot
osztogatnak a csatatéren.
Hanem azért tudtunk mink magunkon segíteni. Összeálltam két-három jó
pajtásommal, s nyakunkba vettük a falut. Bezörgettünk minden ház
kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott.
- Talpra, legény! Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje! Ki a gyepre, aki igaz magyar!
Mire a falu végére értünk, akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt
volna belőlünk egy század. Én megtettem magamat generálisnak, s hadi
rendbe állítottam a sereget. Öröm volt nézni a sok lelkes katonát, csak
az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk. Éppen ezen búslakodtam,
mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom.
- Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a seregből.
Nosza, mindjárt rápattantam a nádparipámra, s harmadmagammal elvágtattam
Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis házacska volt az övéké, mégse ütöttem a
fejemet az ajtóragasztékba, pedig le se szálltam a lóról. Szegény
gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesanyja, most is ott
szorgoskodott a küszöbön. Ijedten tette le a gyapjúnyíró ollót, ahogy
becsörtettünk nagy kényesen.
- Mit akartok, gyerekeim?
- Katonának való embert keresünk, nénémasszony, Kasza Palkó nevezetű legényt.
Kasza Palkó ott hevert a kemence mögött a kuckóban, egy rossz subában.
Egy nagy ócska könyvbe volt beletemetkezve, megrettenve ütötte föl
belőle buksi fejét, ahogy meglátott bennünket.
- Gyere, Palkó, katonának! Kint táborozik a sereg a falu végin, csak éppen te hiányzol még.
- Nem szeretem én az ilyen játékot - mondta Palkó kedvetlenül.
- De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet.
Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a falnak, behúzta fejét a subába, úgy dörmögött ki belőle:
- Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge vagyok én katonának. Jobban szeretem én itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történetét.
Nagyon mehetnékje volt már a paripámnak, csak úgy futtában kiáltottam oda Palkónak:
- Szép álmokat, Kuckó király! Jobb is, ha itthon maradsz a kuckóban, legalább nem csúfítod a seregemet.
Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke
mindig a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett. Hanem
most ugyan nem sokat búsultunk utána. Tudtunk mink hadakozni nála nélkül
is. Fakardjainkkal úgy helybenhagytuk a fűzfabokrokat, ahogy némelyik
tán még azóta se hajtott ki. A homokos partban pedig úgy megriasztottuk
az ürgéket, hogy még tán ma is szaladnak. Nincs az a német, amelyik
olyan sebesen el tudná hordani az irháját.
Abban az esztendőben nem esett jól semmi más játék, csak a katonásdi,
hanem abba bele nem untunk soha. Egyszer, ahogy fáradtan ballagtunk
hazafelé a nagy csata után, szemben találtuk a Kuckó királyt. Egy zsák
korpát cipelt hazafelé a szárazmalomból, egész belegörnyedt a vézna
teste. Megriadt az istenadta, ahogy meglátott bennünket, de már nem
menekülhetett előlünk sehova. Rávetettük magunkat, mint a vércsék a
galambfiókára. Örültünk neki, hogy valahára igazi ellenségre találtunk.
- Megállj, Kuckó király! Tanuld meg, mi az a honvédvitézség!
Szegény fiú ledobta a válláról a zsákot, és szomorúan meresztette ránk a
nagy kék szemét. Sohase arattunk ennél könnyebb diadalt. Meg se mozdult
a jámbor, míg csak hátba nem puffogtattuk valamennyien. Mikor aztán
kiadtuk a mérgünket, akkor megtörülgette könnyes szemét a dolmánykája
ujjával, vállára kapta a zsákot, s csak a kapujokból mert visszaszólni:
- Várjatok csak, majd megfizetek én még ezért nektek!
Hanem bizony szegény Kuckó király nagyon sokáig az utcára se mert
kilépni. Mikor megint közénk vegyült, régen vége volt már akkor a
honvéddicsőségnek. Német lett az úr az országban, bujdosott előle a
szegény honvéd, ki merre látott.
A mi falunkba is vetődött egy bujdosó honvédtiszt. Ide ugyan jó helyre
jött. Erről a nádrengeteg közé bújt kis faluról nem sokat tudott a
világ. Mintha csak eltemették volna, aki miközénk jött lakni.
Éppen ezért választotta ezt a helyet a mi tiszt urunk. Halálra kereste
az ellenség - de nálunk keresni ugyan kinek jutott volna eszébe?
Különösen, hogy a fényes tiszti ruháját felcserélte szegényemberes
gúnyával, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester uramhoz.
Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halászlegények
közt. De mesét se hallottunk még soha olyan szépet, mint amilyeneket ő
mondott, ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hol
ragyogott a szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a
szeme nem ragyogott úgy, mint a Kuckó királyé.
Egy csúnya téli napon nagyon kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket
vágtak a Tisza jegén, hogy halászni lehessen a szabad vízben. Alig
győztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék házához. Ott ácsorgott
köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten hidege, de azért
váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött is, de
most nem volt neki mesélhetnékje.
- Jaj, fiaim, baj van - bukott be a kapun -, ellenség jár a faluban, megláttak az utcán, a nyomomban vannak!
Alig volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség.
Három tollas csákójú, zord tekintetű német katona. Úgy szétugrottunk
mink, mint mezőn a varjak, ha követ hajítanak közéjük. Futott, aki bírt,
néhányan a sövény tövébe, csak a Kuckó király maradt ott az udvar
közepén. Moccanni se bírt szegény ijedtében.
- Hé, kisfiú - kérdezték tőle a katonák -, nincs ebben a ti falutokban valami bujdosó honvédtiszt?
- De... de van - nyögte a Kuckó király.
- Hol van, merre van? - kaptak a szón a katonák.
Háromszor is megkérdezték, míg a Kuckó király meg bírt szólalni:
- Túl... túl a Tiszán, a bátkai majorban.
Az egyik katona egy aranypénzt szedett elő a tarsolyából, azt a markába nyomta a gyereknek.
- Nézd, ez a tied, amiért igazat mondtál. Ha odavezetsz bennünket, akkor másikat is kapsz. Megveheted rajta a bíró házát.
A Kuckó király szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Várjanak, míg besötétedik. Akkor álmában lephetik meg, akit keresnek.
- Egész okosan beszél ez a gyerek - mondta a katona a társainak.
Aztán egyikük kiállt a kapu elé, őrködni, ketten pedig beszállásolták
magukat a Galambosék tisztaszobájába. Vitték magukkal a Kuckó királyt
is, hogy meg ne ugorjon valahogy. Esze ágában se volt az a szegény
fiúnak. Csak azért leselkedett ki az ablakon, hogy az öreg halászmestert
megszólíthassa:
- Imre bácsi, hol vágtak ma léket a Tiszán?
- Mi közöd hozzá? - morgott mérgesen az öreg halász. - A makkosi töltés irányában, ha bele akarsz fulladni.
Kuckó király nem szólt többet, lehorgasztotta a fejét, lefogta a szemét,
úgy tett, mintha aludna. Alig bírták fölrázni a katonák.
- Hé, fiú, szedd össze magad! Indulhatunk már, akár harapni lehetne a sötétséget.
A három katona közrefogta a gyereket, úgy vágtak neki az éjszakának.
Hullott a hó sűrűn, nagy pihékben, majd kiverte a szeme világát az
embereknek. Mikor a Tisza partjára értek, megszólalt a Kuckó király:
- Most már egymás háta mögé álljunk, jó távolast egymástól. Síkos a jég,
ha elcsúszik is valamelyikünk, le ne üsse lábáról a másikat. Majd én
megyek legelöl.
A Tiszán éppen szembefogta a szél a kis csapatot. Olyan gorombán
visszalökte őket, alig bírtak tőle haladni. Néha kiszalajtottak egy-egy
szitkot a katonák a szájukon, egyszer aztán hátrafordult a Kuckó király:
- Most már bátrabban haladhatunk, mindjárt kint vagyunk a parton. Rögtön ott leszünk, ahova igyekszünk.
Azzal szép csendesen beleeresztette magát abba a lékbe, amit aznap
vágtak a halászok a Tiszán. A jeges víz még csak nem is loccsant, a fiú
még csak el se sikoltotta magát. A három katona vakon lépett utána a vak
éjszakában.
Odaveszett mind a három. Észre se vették, hová jutottak, mire összecsapott fejük fölött a víz.
Az aranypénzt ott találták a halászok másnap reggel a lék szélén, a
jégre dobva. Az ellenség pénzét még a halálba se akarta magával vinni
Kuckó király.
( Móra Ferenc )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése