Tuo tibi judicio est utendum. II. ( "Rájöttünk, hogy az igazság és a hazugság édestestvérek." )

 "Nem a létezést festem, hanem az átmenetet."

 

 

A szenvedély nem bűn, de hagyományos értelemben vett jóság sem.

"Úgy tartom, a filozófia nagyon is gyerekes, amikor peckesen prédikálja nekünk, hogy szörnyű egy párosítás összeházasítani az égit a földivel, az értelmest az értelmetlennel, a szigorút az elnézővel, a dicsőt a dicstelennel (...)" ( Michel Montaigne, Esszék, A tapasztalásról, 132 )

Vagy ahogy Salamov, aki tényleg megjárta a poklot..., s visszatért, mondja:

"Rájöttünk, hogy az igazság és a hazugság édestestvérek." ( Salamov )

 

S nem csak a pillanatban, de az időben kiterjedve is.

"Quae fuerant vitia, mores sunt." ( A tegnapi bűnből ma erény lesz.)" ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 399 )

 

"A világ nem más, mint örökös hintajáték. Szünet nélkül leng rajta minden: a föld (...)" ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 394 )

 

Nem marad hát más számunkra, mint szenvedélyeink történetét megírni-megfesteni.

"Nem a létezést festem, hanem az átmenetet; (...)" ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 395 )

 

Ebben a kettősségben válik értelemmel teltté életünk, küldetésünk története. Ezért születtem a földre.

" (...); minél rövidebb ideig birtokom az élet, annál mélyebbé és teljesebbé akarom tenni." ( Michel Montaigne, Esszék, A tapasztalásról, 129 )

S ugyan kinek van eléggé hosszú élete "szenvedélytelenül" élni?

 

Ám nem akármilyen szenvedélyről van itt szó.

Arról a szenvedélyről, amit Isten csak benned élhet meg a legnagyobb teljességében..., tehát "isteni szenvedélyről". 

A "jó természetről" beszélünk..., s nincsen rossz természet és szenvedély, ha isteni. 

 

"Ezzel párhuzamosan: nincs olyan jótett, aminek egy jó természetű ember ne örvendezne. A jótettel valamiképpen együtt jár egyfajta jó érzés, mely bensőnket örömmel tölti el; a tiszta lelkiismeret pedig nemes büszkeséget kelt bennünk." ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 398 )

Similis simili gaudet!

 

Belátható, a helyes cselekedet, "jó természet" nem lehet hagyományos értelemben jó vagy rossz.

Az hatásában és abban nyilvánul meg, hogy minek örül. 

Illetve a helyes arányérzékben, hogy "ad hoc" mit választ.

 

"Ám felejtsek el társat és rokont, hulljon hála helyett lantosokra gúny: mind elnézi az Úr, csak szent maradjon a Vonzalom. 

(...)

Nőj erdőnyire, nőj! légy csupaszív világ! teljesen viruló! Légy, szeretők szava, országunk szava, s lelkük népünk nyelve, amint beszél!" ( Hölderlin, A szerelem , 70 )

 

 

"A lélek igazi nagysága nem a nagyságban, hanem a mértékben mutatkozik meg igazán. Mindazok, akik minket cselekedeteinkből óhajtván megítélni, nem mennek messzebbre nyilvános tetteink vizsgálatánál, csak egy-egy  tócsát, kevés vízfelületet látnak belőlünk, nem pedig ami alatta van: bűzös mocsaraink mélyét."  ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 402 ) 

Hölderlinre célozva, kiegészíteném..., mértékben és célban, mely tényleg "ad hoc", mint a jó beszéd; a Moody Blues számra célozva: "Look at me now..." ( The Moody Blues, Present, Sorry )

 

 Ezért van igaza Montaigne-nak:

"Könnyen elképzelem Szókratészt Nagy Sándor helyén; de Nagy Sándort Szókratész helyén aligha." ( Michel Montaigne, Esszék, A megbánásról, 402 ) 

Szókratész nem csak élte, de élvezte is ezt a kettősséget..., mely a célban olvad egybe, itt és most; nagy Sándor nem is élte.

( Mindazonáltal egy dolgot már most bebizonyítottunk, Mandeville téved, Montaigne nem ellenpólusa az ő gondolatainak. Viszonyuk inkább az előbb említett Szókratészére és Nagy Sándoréra emlékeztet. Szókratésznek és Montaigne-nak bizonyosan több humorérzéke volt és öniróniára hajló természete, mint Mandeville-nek és Nagy Sándornak! )