a belső lényeget vettem át..." IX. ~ "So dacht ich. Nächstens mehr..." / Így elmélkedtem. Legközelebb bővebben írok."

 "So dacht ich. Nächstens mehr..."

"És még egyszer visszanéztem a hideg emberi éjbe, megborzongtam, és sírtam örömömben, hogy oly boldog vagyok, talán dadogtam is valamit,"

 

 

S zárásul hallgassuk daimónom szavait, fő művének végső mondatait:

 

"Megfordultam azért, hogy lássam a hangot, amely velem beszélt, (...)" ( Jel 1,12 ) ~ a kép "saját kezűleg" festett ikonomról készült.

.

 

" - Ó, szent szájból zengő kedve szó - mondtam, amikor ismét magamhoz tértem -, kedves talány, jól értelek-e? 

És még egyszer visszanéztem a hideg emberi éjbe, megborzongtam, és sírtam örömömben, hogy oly boldog vagyok, talán dadogtam is valamit, de szavam olyan volt, mint a tűz sustorgása, ha fellángol és elválik a hamutól...

 
- Ó, Természet! merengtem el - de szépek isteneid! Végigálmodtam az emberi élet álmát, s most azt mondom: csupán te élsz, s a békétlenek minden erőszakolt, kiagyalt műve viaszgyöngyként olvad el lángjaidban!
Mily réges-régen nélkülöznek téged? Ó, mily régóta ócsárol már tömegük, alantasnak nevezve téged, s boldogcsendű, élő isteneidet!
Lehullnak rólad, rothadt gyümölcsként, az emberek - ó, hadd pusztuljanak, legalább visszatérnek gyökeredhez; és én, ó élet fája, lehullok én is, hogy újra kizöldüljek véled, s rügybontó ágaiddal békén s meghitten lengjek ma sudarad körül, mert arany magodból mindannyian felnövünk!

 
Ti föld forrásai! ti virágok, erdők, sasok, és te, testvéri fény! mily ősi és új ez a mi szerelmünk! - Szabadok vagyunk, külsőleg nincs közöttünk aggályos hasonlóság; hisz hogy is ne változnék az élet formája? de mindnyájan szeretjük a levegőt, s lényünk legmélyén mélységesen hasonlítunk egymásra.

 
Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sír érted, nem érti ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, összecsendülünk - s ez széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket? Ó lélek, lélek, világ szépsége! te romolhatatlan, te elragadó, te örökifjú! te létezel; mi hát a halál, mit számít minden emberi baj? - Ah, az emberek sok üres szót találtak ki, a csodálatosak. 

Pedig ami történik, mind gyönyörből ered s mind békességben végződik. Mint szerelmesek civódása, olyanok a világban levő disszonanciák. Megbékélést rejt a viszály, s egymásra talál mind, ami szétvált. Elágaznak és összefutnak a szívben az erek, S egyetlen, örök, lángoló élet. 

Így elmélkedtem. Legközelebb bővebben írok" ( Friedrich Hölderlin, Hüperion, 251-252 )

 

"Így elmélkedtem. Legközelebb bővebben írok" ( Friedrich Hölderlin, Hüperion )