"Váltsuk tettel valóra a művészek álmát!"
"Meglepődtem és zavarba jöttem - Mit gondoljak rólad? - firtattam végre újból.
- Azt, ami vagyok! - felelte higgadtan." ( Hölderlin, Hüperion, 128 )
Weh mir, wo nehm' ich, wenn
Es Winter ist, die Blumen, und wo
Den Sonnenschein,
Und Schatten der Erde?
Die Mauern stehn
Sprachlos und kalt, im Winde
Klirren die Fahnen.
Jaj nekem, hol lelek
virágot télen, és hol
napsugarat
s árnyékot a földön?
Szótlan s rideg
a fal, s csörgése hallik
szélkakasoknak. ( Friedrich Hölderlin, Az élet felén )
Ahogy Kosztolányi Dezső Szemüveg című novellájában, a hegy csúcsától lefelé, ahogy közelítjük valódi önmegvalósításunkat, Fichte logikájával, akit Hölderlin tömören "Jéna lelkének" nevez, is egybevágó módon egyre jobban elkülönülünk embertársainktól.
"Tudom, hogy néha téged is elhagy a bátorság, tudom: közös sorsuk ez azoknak a lelkeknek, akik az állati szükségleteknél többre vágynak. Csak a fokozatok különbözök. (...) Nagyon kedves! Mondd, hogy gyerekes vagyok! de az ilyesmi elrontja egy hetemet. S ha úgy lenne is! Ha meg kell lennie, hát törjük össze boldogtalan lantunkat, S váltsuk tettel valóra a művészek álmát! Ez a vigaszom." ( Höderlin, Levél, Neufferhez, Jéna, 1794., november, 43 )
"Ez egy szomorú reggel volt", - idéztük korábban a fiatal s még egészséges Hölderlint.
Az idős, betegnek tekintett és lenézett, önmagába zárkózó, skizofrénnek diagnosztizált, már csak önmagával önmagát megértetni tudó; tehát "beérkezett" Hölderlin már így beszélne:
"Életemnek ezen az éjszakáján ismertem meg a vízválasztót, miközben lefelé haladtam a hegy egyik oldalán a másik oldal fáradságos megmászása után, immár senkit sem ismerve fel, első ízben érezve magamat aggastyánnak, ismerős arcok nélkül, közönyösen mindenki iránt, mert magam iránt is közönyös lettem, a másik hegyoldalon hagyva minden hadvezéremet, minden feleségemet, minden ellenségemet és talán egyetlen barátomat is mindörökre magányosan egy olyan világban amelyet általam nem ismert népek laknak. Mégis itt, ezen a ponton sikerült visszanyernem önuralmamat." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 120 )
"Este, miközben lefelé haladtam a hegynek azon az oldalán, ahol többé senkit sem ismertem, és úgy éreztem néha, angyalok visznek a sír felé, megvigasztalódtam, beletörődtem az öregségbe. Hogy olyan vagyok, mint az ágai alatt hajladozó fa,
megkeményedtem görcseimtől és ráncaimtól, az idő valósággal bebalzsamozott ujjaim pergamenszerű bőrébe, a fájdalom sem nagyon fog rajtam, szinte már önmagammá lettem." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 141 )
Nem ez a művészek valódi álma?
Mit gelben Birnen hänget
Und voll mit wilden Rosen
Das Land in den See,
Ihr holden Schwäne,
Und trunken von Küssen
Tunkt ihr das Haupt
Ins heilignüchterne Wasser.
Sárga körtéivel csüng
s vadrózsákkal befutva
a tóba a part,
ti szépséges hattyúk,
és csóktól ittasan
merítitek
fejetek a józanság szent vizébe. ( Friedrich Hölderlin, Az élet fele )
"Valamely isten lakozik bennem nyilván, mert válásunkat is alig érzem." ( Hölderlin, Hüperion, 195 )
"Leszállok hát hegyemről: (...) Leszállok hegyemről, és birkák, báránykák mellett haladok el, Megsimogatom őket. Egyedül vagyok a világon, Isten előtt, de miközben báránykáimat simogatom nem ezt vagy azt a bárányt, hanem rajta keresztül az emberek gyengeségét -, amelyek megnyitják a szívek forrásait, újra meglelem őt." ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 121 )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése