"A megváltás új kezdet." VI. ~ A Mező..., "légy aki vagy". I.

  A "cím" a végén derül ki...

 A "Mező" és a "Daimón" kapcsolata...

 

Mindannyian felfigyelhettünk eddigi életünk során arra az egyszerű jelenségre, hogy csak saját magyarázatunk győz meg bennünket...

"A magunk lelte magyarázatok általában jobban meggyőznek bennünket, mint azok, amelyek másoknak jutottak eszükbe." ( Pascal, Gondolatok, I, 10 )

Úgy vélem ez egyáltalán nem baj..., hisz saját feladatunkhoz köt saját daimónunkon keresztül. Novalis hasonló véleményen volt korábban...

A gond a "társaság" megválasztásával lehet(ne).

"Az ítélőképességünket is ugyanúgy megronthatjuk, mint értelmünket. Értelmünket és ítélőképességünket társalgással alakítjuk ki." ( Pascal, Gondolatok, I, 9 )

De magunk választjuk-e ki "társaságunkat"?

Úgy vélem Pascal is lebecsülte kissé a "Mező" és a "daimón" hatalmát..., Platón is "vonszolásról" beszél..., "légy aki vagy".

Persze korántsem mindegy milyen társaságban vagy..., de ez a lényegen nem változtat.

Fordított megközelítéssel:

"Minél értelmesebb valaki, annál több egyedi jelleget fedez fel az emberekben. Az átlagember nem lát köztük különbséget." ( Pascal, Gondolatok, I, 9 )

Csak a Mező egy..., a feladatok számtalanok, s minél jobban ismered sajátodat, annál jobban felismered másokét is...

A "Mező" szép..., de a feladat a lényeg..., melynek szinkronban kell lennie.

"Nem elégséges, ha valami szép, feleljen is meg tárgyának, hogy se több, se kevesebb ne legyen benne a kelleténél." ( Pascal, Gondolatok, I, 12 )

 

"On the Meaning of Life" (生きがいについて)

 

A viszonyt a kettő között jól írja le Pascal:

"A folyók mozgó utak, amelyek célunkhoz vezetnek bennünket." ( Pascal, Gondolatok, I, 12 ) ..., a "Tengerbe".

Kérdés, a folyó kívül van-e a tengeren vagy benne?

A viszony valami hasonló..., ugyanaz a víz jár "körbe-körbe". csak a feladatok-formák különbözőek.

"Ne mondják, hogy nem mondtam semmi újat; új az anyag elrendezése; a labdajátékosok is ugyanazzal a labdával játszanak, csak éppen az egyik jobban helyezi, mint a másik." ( Pascal, Gondolatok, I, 13 )

vagy

"A különböző módon rendezett szavak más-más jelentést vesznek fel, a különböző módon rendezett jelentések pedig különböző módon hatnak..." ( Pascal, Gondolatok, I, 14 ) 

Ám nem ez a legviccesebb a "játékban" sokkal inkább az, hogy csak a végén tudod  meg, miről is szólt az egész..., de ha el sem indulsz meg sem tudod, soha...

"Amikor valamely művet írunk, legutoljára tudjuk meg, mivel is kezdjük..." ( Pascal, Gondolatok, I, 13 )

A "cím" a végén derül ki...

S nem a véletlen hozza a "hivatást"..., ebben nincs igaza Pascalnak.

Addig s azután is marad az intuíció..., a "sejtés".

"Az intuíció a lényeglátás, (...) feladatköre." ( Pascal, Gondolatok, I, 8 )

 

Mindenkire vár egy tökéletes ütés...

 

Krisztus nem egyéb, mint az ember tudata VII. - vagy minden szent... / "Hová tartozik a Mona Lisa?" / Mi a franc!..."

 Te ott állsz. Mit csinálsz?

 Watch: Climate Activist Smashes Cake Into Mona Lisa At Louvre

 

 

 

"Csak zavar legyen és zavarosban mi jól halászhassunk"..., ez a cél..., s kreált problémák mentén manipulálni nem csak az egyes embereket, de egész embercsoportokat. A "Zeuszok" "Szép Új Világa", ahol ők osztják a "sasokat".

Mutánsok világa... ( "Mutáns légy büszke!" ), ahol a liberalizmusnak látszó rendszerben épp hogy nem nő a szabadságod, de folytonosan csökken, nem véletlenül, hisz lélektelen, tehát istentelen; - s félelem szülte és irányította, tehát boldogtalan.

Boldogtalan rabok világa..., akik sehol sem vannak. 

( "Igen, vegye tudomásul, maga szerencsétlen csatornatöltelék, anyanyelvünk sárbatiprója, éktelen szégyenfolt e nemes oszlopok alján..." ~ Shaw )

"Ez a feuerbachi absztrakt ember ugyanis világon kívül gubbasztó, nem anya szülte lény, társadalmon és történelmen kívül él, azaz sehol." ( Marx-Engels: Válogatott művek, II, 401 )

 

" (...) világon kívül gubbasztó, nem anya szülte lény, társadalmon és történelmen kívül él, azaz sehol."

 

Tomi fiam egyik reggel megkérdezte, iskolába menet, nem félek-e a zombik támadásától? Mondtam neki: "Én a 7.c-be járok..."

Ott sok lelhető fel eme  "feuerbachi absztrakt ember"-ből..., akit nem lehet semmivel meghatni, hisz sehol sincs semmije, hisz nem szeret senkit és semmit..., önmagát sem. A nevezetes "lonely crowd" fiatal példányai...

 

Valami ilyesmiről ír Shaw Pygmalion című drámájában:

"A VIRÁGÁRUSLÁNY
Törőnne inkább a maga dógáva, ahhelyett, hogy a szegén lányokat nyaggassa...

A NOTESZES
Nyaggatja! Hagyja már abba ezt a förtelmes makogást, vagy keressen magának egy másik templomot.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(bizonytalanul tiltakozva) Nekem éppúgy szabad itt maranni, mint magának.

A NOTESZES
Olyan nőnek, aki ilyen elkeserítő, förtelmes hangokat képes kiadni a torkán, sehol a világon nem szabad megmaradnia... annak nincs joga élni. Jusson eszébe, hogy maga emberi lény, akinek lelke van, akinek megadatott az artikulált beszéd képessége! Jusson eszébe, hogy a maga nyelve Shakespeare nyelve, Milton nyelve, a biblia nyelve! Ne gőgicséljen itt, mint egy epebajos gerlice.

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(le van sújtva; részben csodálkozó, részben könyörgő pillantást vet rá, de a fejét nem meri felemelni) Hű-ű-ű...

A NOTESZES
(jegyez) Úristen! Micsoda hang! (Jegyez, majd kezében a notesszel a lány minden egyes hangját pontosan utánozza) Hű-ű-ű...

A VIRÁGÁRUSLÁNY
(annyira mulattatja a produkció, hogy akarata ellenére elneveti magát) Mi a franc!..."

 

Lynn Fontanne as Eliza Doolittle in the Theatre Guild production of Pygmalion (1926)

 

Egy hasonló kiüresedett de férfiról a Zero Hedge:

 

"An attention-seeking climate change activist was filmed attacking the Mona Lisa inside the Louvre Museum on Saturday. The incident stunned nearby onlookers, who filmed the vandalism of the priceless Leonardo da Vinci famed masterpiece. 

A man reportedly entered the museum disguised as a wheelchair-bound elderly woman, complete with a wig. Some speculated that he could have been trans. The vandalism attack started when he rose from the wheelchair, then jumping toward the Mona Lisa and threw a full-sized cake on the painting.

Guards quickly grabbed the man and escorted him away from the painting, who was subsequently seen yelling "Think about Earth!"

The vandal is seen yelling in French: "Think about Earth! There are people who destroy it. All artists think about it. That's why I did it," according to videos of the aftermath. Images of the moment the cake was thrown at the painting have yet to emerge.

Given the Mona Lisa has been subject of multiple vandalism attempts going back decades, it has thankfully long been encased in bulletproof class, with the Louvre not reporting any damage to the paining in this latest incident.

"A man dressed as an old lady jumps out of a wheelchair and attempted to smash the bulletproof glass of the Mona Lisa. Then proceeds to smear cake on the glass and throws roses everywhere, all before being tackled by security," one eyewitness was quoted in The Gardian as saying.

A museum employee in the attack aftermath is seen attempting to wipe the cake cream from the Mona Lisa's class case, only smearing it further as crowds gather to take photos of the temporary defacement.

Interestingly, The Guardian is further reporting that after the man's detention he was placed in psychiatric care:

A 36-year-old man has been arrested and placed in psychiatric care after he smeared a glass screen encasing the Mona Lisa with cake in a purported protest against artists not focusing enough on "the planet".

Prior attempts to put a specific value to da Vinci's most well-known masterpiece have ranged from $900,000 to as much as tens of billions of dollars, based largely on historic insurance adjustors' analysis.

The Mona Lisa's elbow was damaged in a well-known 1956 attack after a Bolivian man threw a rock at the painting, resulting in greater security.

A temperature and humidity controlling reinforced case was added in 2005.

Years later in 2009, a Russian woman hurled an empty teacup at it. At this point, the protective case is bulletproof, in an attempt to prevent any and all possible scenarios of destruction or vandalism from the millions of visitors who pass through the Louvre each month." ( https://www.zerohedge.com/political/watch-climate-activist-smashes-cake-mona-lisa-louvre )

 

"Think about Earth! There are people who destroy it. All artists think about it. That's why I did it." ( Ezt egyeztette Leonardóval is? )

 

 Kiadtam ezt a cikket probléma feladatnak etika vizsgára.

Kérdeztem diákjaimtól, mert ez a központi és legfontosabb kérdés: "Hová tartozik a Mona Lisa?"

Minden Egy..., már sokat beszélgettünk erről..., ez az Egy vagy szent, vagy nem..., tehát igaz a zen mondás vagy minden szent vagy semmi sem az. 

Van-e különbség a Mona Lisa arca és a tiéd között?

 Ha minden Egy, aligha...

 

Adott tehát a probléma..., itt egy sehol élő - senki, aki tortát nyom a képedbe..., hogyan reagálj rá?

A "tortadobáló" "proli" mindig talál majd valami indokot, amiért gyűlölhet téged..., a cikkben szereplő is megtestesít vagy hármat. S ha "mellette áll a közhangulat" már igaza is van?

A kérdés továbbra is ugyanaz...; attól függ, a kép ( képed ) hová tartozik..?

 

Létezik egy immáron klasszikus zen történet Hamut a Buddhára címmel.

„Valaki belép a zen központ Dharma-termébe égő cigarettával a szájában. Odamegy az oltárhoz, hamut szór a Buddhára és füstöt fúj az arcába. Te ott állsz. Mit csinálsz?"

 
Ez az ember megértette, hogy semmi sem szent vagy közönséges. A világegyetemben minden dolog egy, és ez az egy ő maga. Tehát minden megengedett. A hamu Buddha, a Buddha hamu. A cigaretta felizzik. A hamu lepereg." ( Szung Szán, Hamut a Buddhára, Előszó )

 

"Odamegy az oltárhoz, hamut szór a Buddhára és füstöt fúj az arcába."

 

 Ez is, mint minden az életben, "koan"... ( ~ Willigis ), s amit Szung Szán mond az sem igaz..., hisz semmi sem megengedett, mert minden Egy - ezért minden arc szent, a "tortadobálóké" is..., ahogy Simona Weil-től már idéztük, ha lenne idő, mindenki megvilágosodna halála előtt, hisz senki sem bírhatja saját ürességét, senki-voltát, örökké.

Ahogy Pascal is:

"A keresztények Istene olyan Isten, aki érezteti a lélekkel, hogy ő az egyetlen boldogsága;
hogy benne van minden nyugodalma, s csak akkor érezhet örömöt, ha őt szereti; egyúttal
megutáltat vele mindent, ami visszatartja és megakadályozza, hogy minden képességével
szeresse Istent. Az útjába álló önszeretet és gonosz kívánság elviselhetetlen számára. Ez az Isten arra is ráébreszti, hogy alaptulajdonsága az önszeretet, amely vesztébe sodorja, s ebből egyedül Ő tudja kigyógyítani." ( Pascal, Gondolatok, VII, 208 )

( Bár ezzel kapcsolatba némi kétséget fejeztek ki vizsgázó diákjaim... )

 

Mindegy; nekünk fáj..., mert nekünk nem mindegy.  

"Olyan nőnek, aki ilyen elkeserítő, förtelmes hangokat képes kiadni a torkán, sehol a világon nem szabad megmaradnia... annak nincs joga élni. Jusson eszébe, hogy maga emberi lény, akinek lelke van, (...)" ( G. B. Shaw, Pygmalion )

 S marad majd végül nekünk is a Mona Lisai félmosoly, vagy ahogy korábban megállapítottuk: egy "büszke mosoly"..., de nem több.

Mint ama Buddhának a zendó közepén.

"Mert csak egy ütés van harmóniában a Mezővel..." 

"A megváltás új kezdet." V. ~ Isten alkotta űr / "parallelen" / dugó

 „Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” ( Pascal )

Miért nevetséges minden törekvésünk..., mert a hiány az isteni terv része.

„Minden ember szívében van egy Isten alkotta űr, amelyet semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni…” ( Pascal, Gondolatok )

S mindenki máshogy hiányos.

 

Valahogy így:

"Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.

Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.

De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.

Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosok-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.

Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf, merültek
az öröklét karjaiba." ( Christian Morgenstern, A két párhuzamos )

"Es gingen zwei Parallelen
ins Endlose hinaus,
zwei kerzengerade Seelen
und aus solidem Haus.

Sie wollten sich nicht schneiden
bis an ihr seliges Grab:
Das war nun einmal der beiden
geheimer Stolz und Stab.

Doch als sie zehn Lichtjahre
gewandert neben sich hin,
da wards dem einsamen Paare
nicht irdisch mehr zu Sinn.

Warn sie noch Parallelen?
Sie wußtens selber nicht, -
sie flossen nur wie zwei Seelen
zusammen durch ewiges Licht.

Das ewige Licht durchdrang sie,
da wurden sie eins in ihm;
die Ewigkeit verschlang sie
als wie zwei Seraphim."

 

Tehát nem itt és most földi életünk során..., hanem eredendően és végül.  

"Találkozunk a végtelenben", - búcsúztam egy messenger beszélgetésünk végén barátomtól.

 

Ha lehetetlen..., meg kell-e próbálnunk?

Természetesen és szükségszerűen igen.

 

Ahogy már beszéltük korábban a vallások két látszólag ellentétes álláspontból szervezik magukat.

 

 I. Próbáljunk boldogok lenni kollektivista lapon..., így mikor jó amit teszünk?

 

Természetesen, ha észrevehetetlen, "adekvát" ahogy a biológiában mondanánk.

A megfelelő cselekedet a megfelelő időben és helyen a megfelelő módon végrehajtva. A szem is addig működik jól, míg hibátlan és észrevehetetlen..., ha észreveszel valami eltérést..., valószínűleg baj van.

Mondjátok haszontalan szolga vagyok...

 

"(...) Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát. Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni. Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét. Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett. Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.

Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a túlsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát.

Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.

Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt. Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehunyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta: - Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám! Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.

Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását. De újból megszólalt ugyanaz a hang: - Julián!

A túlsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét. Harmadszor is szólították: - Julián!

És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang. Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott. Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát.

A víz tüstént megnyugodott, a csónak simán átsiklott és a túlsó partba ütközött, ahol egy férfi várta. Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi. Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett. Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette. Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását. Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját. És ez soká tartott, nagyon soká!

Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott. - Éhezem! - szólalt meg.

Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat. Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén. Azután így szólt: - Szomjúhozom!

Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyújtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót. Majd így szólt: - Fázom!

Julián égő gyertyájával meggyújtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén. A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta: - Az ágyadat!

Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette. A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt. Azután lehunyta pilláit. - Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.

És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé. - Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!

Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly. Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt: - Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!

Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.

Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtjei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte. Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy színes ablaküvegen. (Claude Flaubert: Irgalmas Szent Julián legendájából)

"Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: "Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!" ( Lk 17,10 ) 

 

II. Ezzel már át is eveztünk a individualista vallások területére...,  megpróbálhatjuk elérni a teljességet, de VÉGTELENNEL  mérkőzünk...

 

De emlékezzünk Eugen Herrigel korábban idézett történetére, s emlékezzünk vissza, - mit mondott a tökéletes lövés pillanata után: "Az lőtt!"

"- Az első lövés - szólt - nem volt semmi különös, mint ön mondaná, hiszen a céltáblát évtizedek óta oly jól ismerem, hogy vaksötétben is tudnom kell hol áll. De mi a véleménye a második találatról? Magam csak annyit mondhatok, nem az én művem. „Az” lőtt és „Az” talált: Hajoljunk meg a cél, a Buddha előtt.
Két nyilával a mester alighanem engem is eltalált. Mintha átalakított volna ez az emlékezetes éjszaka. Nem zaklatott többet a kísértés, hogy nyilaim sorsával törődjek. Az is megerősített új beállítottságomban, hogy a mester soha nem a céltáblát figyelte gyakorlás közben, hanem az íjászt tartotta szemmel. Mintha róla olvasná le legbiztosabban a lövés sikerét. Kérdésemre ezt nem is tagadta. Így vitte át, maga is mély koncentrációban, művészete szellemét tanítványaira. Nem átallom legsajátabb, de sokáig kétségbevont tapasztalásom alapján azt is igazolni, hogy a „közvetlen átvitel” nem puszta szóbeszéd, hanem realitás. De a kardvívó mesterektől sem lehet elvitatni ama meggyőződésüket, hogy a végtelen gonddal és fáradsággal készített kard átveszi a kardkovács szellemét, aki szintén kultikus szertartásként űzi hivatását.
Egy napon a mester, amikor lövésem kioldódott, fölkiáltott:
- Ez az! Hajoljon meg.
A céltáblára pillantva, nem tudtam örömében osztozni; nyílvesszőm csak a tábla peremét érintette.
- Valódi lövés volt - döntött mesterem -, így folytassa.
A következő időkben egyre többször találtak célba nyilaim, de még sok volt a sikertelen lövés is. De ha a mester észrevette a
találatok fölötti elégedettségemet , nyomban igyekezett lehűteni.
- Mit képzel? Azt hogy a sikertelen lövések fölött ne bosszankodjék, már megtanulta. De tanulja meg azt is, hogy ne örvendezzék, ha célba talál.
- Érti-e már - kérdezte mesterem egy különösen jól sikerült lövésem után - mit jelent, hogy „Az” lő és „Az” talál?
- Attól tartok - válaszoltam - hogy már semmit nem értek, még a legkézenfekvőbb is zavarba ejt. Én vagyok-e aki megfeszíti az íjat, vagy az íj emel a legnagyobb feszültség állapotába? Én találom-e el a célt, vagy a cél talál el engem? „Az” a test szempontjából szellemi-e, vagy a szellem szempontjából testi? Esetleg mind a kettő? Az íj, nyíl, cél és én annyira egybefonódtunk, hogy már nem tudok semmit különválasztani, de nem is kívánom ezt megtenni. Ha kezembe veszem az íjat és lövök, minden világos, egyértelmű és szinte nevetségesen egyszerű.
- Ne feledkezzék meg e pillanatról - szakított félbe a mester -, az íj húrja most járta át szívét." (Eugen Herrigel, Az íj és nyíl ösvénye )

 

Tökéletes pillanat, tökéletes mozdultat...

Akkor nem Te voltál.

 

E tökéletes pillanatért, mozdulatért illetve tökéletes szolgálatért küzd minden ember itt e Földön.

Ez testvériségünk valódi és egyetlen alapja...

 

„Az összes népek egyetlen közösséget alkotnak; egy az eredetük is, hiszen Isten telepítette be az emberi fajjal az egész földet. Egy a végső céljuk is! Az Isten.” ( II. Vatikáni Zsinat tanítása. „Nostra Aetate” )

 

 Ha feltűntél..., hibáztál. Hacsak ez a feltűnés nem volt a szerep része... ( ~ Savonarola / Trump ), de ott is fontos, aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül..., s talán ez a kicsinyek  máshogy értendő..., inkább azokat jelenti, akik bármilyen korúak is, még az újszülöttek félmosolyával, tiszta szemével és gondolkodásával élik életüket, ahogy a "rosi" ( "öreg" ) is bármilyen korú lehet.

 

Forduljunk ismét Morgensternhez: 

"A szőke parafadugót

lakktálca tükrözi.

Magát akkor se látja ott,

ha szeme van neki.

Azért nem, mert merőleges

a tükörkép felett.

Persze, ha ferde lenne, ez

egészen más eset.

Ember, ha visszatükröz egy...

egy... kb. Végtelen!

S derékszögben! - a helyzeted

nem lenne pont ilyen?" ( Christian Morgenstern, Dal a szőke parafadugóról )

 

Addig jó míg nem vetsz tükörképet..., akkor nem vagy feldőlve..., a lakktálca a benned élő "daimon", végső soron Isteni képed.

Ez a legfelső lelkiismeret..., s ha nem jelez, lelked is rendben van.

 

"Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. I.) 

"A jó emberek dicsősége a lelkiismeretükben van, (...) , az igazságnak örvendenek." ( Kempis Tamás : Imitatio Christi, 6. II. )

Ha a harmadik lelkiismeret nem jelez..., minden rendben van. 

"Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat."

"Ami legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint gyöngy a tenger fenekén." ( Hölderlin, Hüperion, 210 )