Nem tudom miféle homályos istenséget szolgálok.

 Erkölcsi tériszony 2.

Megátalkodottság a rosszban.

A szív imái hallgattatnak meg.

 

"Bizonyítsa be, Michael, hogy nincsenek elvei; (...)" ( André Gide: Meztelen, 81 )

Mondta a hősünknek az "ördög"..., aki épp hogy megvilágosodott már a legnagyobb kísértésnek lett kitéve: Légy olyan, mint Isten! 

"Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” ( Mt 4,8-10 )

"Mire képes még az ember? Ezt kellett megtudnom mindenáron." ( André Gide: Meztelen, 108 ) 

Nietzschei logika:

"- A magamé nekem bőségesen elég; borzadok a tisztességes emberektől. Egyrészt nincsen miért félnem, másrészt nincs is mit tanulnom tőlük. És nincs is mondanivalójuk..." ( André Gide: Meztelen, 109 ) 

Majd én a saját isteni tisztességemmel..., a többiek tisztessége nem számít. Sőt..., értelem szerűen alacsonyabbrendű.

"Micsoda rossz robot törhette meg ezeket a szép testeket? Az egész, mint egy korai összeomlás. Kikérdeztem mindannyit. Bachir edényt mosogat egy kávéházban; Ashur követ tör az úton, pár keserves garasért; Hammatar elvesztette fél szemét. Ki hitte volna? Sadeck jó útra tért; bátyjával kenyeret árul a piacon; minthogyha meghülyült volna. (...) A tisztes pályák mind butítók! Itt is, megint csak azt találnám, amit úgy gyűlöltem odahaza? Bibaker? Megházasodott. Még tizenöt éves sincs. Micsoda torz őrület!" ( André Gide: Meztelen, 119 )

S mennyire jól érezte ezt meg a felsége..., aki lényegében az első áldozata lett önzésnek.

 "Látom - mondta egyik napon , meg is értem az elméletedet, hisz egész elméletté nőtt már. Talán szép is... - aztán hozzáfűzte, halkabban, igen szomorúan: - De kiirtja a gyöngéket." ( André Gide: Meztelen, 111 )

 

 

Hogy is van ez? 

Mit tanultunk?

Emlékezni is tudni kell..., nem vagyunk képesek Istennel minden pillanatunkban olyan tisztán találkozni, mint ott és akkor, hogy ez mikor és hogyan volt, azt mindenki maga tudja..., ahogy Ricky Fitts mondta: "Emlékeznem kell!"

"Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 )

Ha csak részletek maradnak meg emlékezetünkben..., nagy bajba kerülhetünk, például a szabadság. Pedig például a szegénység nem rabság.., s a gazdagság sem az, gondoljunk a gazdag ifjú történetére a Bibliából.

Jézus nem a vagyonára kérdezett rá..., a szívére...; ez biztos.

"Az embert a szegénység teszi rabbá; öröm nélkül dolgozik. hogy ehessen valamit; az örömtelenül végzett munkát siralmasnak tartottam, s nem egynek fizettem a nyugalmáért. Azt mondtam: Ne dolgozz; ez csak terhedre van.S mindegyikük számára arról a szabadságról álmodoztam, ami nélkül nem teremhet semmi újság, semmi bűn, semmi művészet." ( André Gide: Meztelen, 116 ) 

A művészet nem szegénység vagy gazdagság kérdése. 

Elhivatottságé.

 

"Mitől remeg annyira? A szerelemtől, a félelemtől vagy a betegség lázától? … Ó, talán még nem volna késő … Hát sohase maradok nyugton? Kerestem és megtaláltam az én sajátos értékemet: megátalkodottság a rosszban.(...)

 Milyen igét is olvastam akkor? … Igen, Krisztus szavait Péterhez: „Amíg fiatal vagy, Péter, magad övezed fel magad s arra jársz, amerre akarsz… „ Hova megyek? Hova akarok menni? … nem mondtam, ugye, hogy Nápolyból, utoljára, elmentem egyszer Paestumba, egymagamban … ó, zokogni tudtam volna ezek előtt a kövek előtt! A hajdani szépség volt ez, egyszerűen, mosolygón, tökéletesen – elhagyottan. A művészet cserbenhagy, érzem. De mi marad majd a helyén? Ma már nem mosolygó harmónia, mint rég … Nem tudom, hogy miféle homályos istenséget szolgálok. Ó, új Isten! Hadd ismerjek egy újabb fajtákat, a szépség új s váratlan csodáit!

Másnap, kora hajnalban, útra kelünk a postakocsin; persze Moktir is velünk van. Boldog, mint valami király.

Chegga, Kefeldorh’, M’reyer .. mogorva, bús állomások, a még búsabb, végtelen úton. Bevallom, derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat. De csak követ és homokot látunk; azután pár törpe cserjét, tele furcsa virágokkal; olykor egy-két csenevész pálmát, amit rejtett forrás táplál .. Az oázisnál most jobb szeretem magát a homoksivatagot .. a halálos glória és a tűrhetetlen fény birodalmát. Az emberi erőlködés csúfnak és nyomorúságosnak látszik rajta. Mostan minden más föld untat.

-   Szereti az embertelent – mondja erre Marceline. De mennyire bámul ő is! Milyen sóvár mohósággal!

Az idő, másnap, rosszabbra fordul; szél támad, s a horizont elsötétül. Marceline beteg; a belélegzett homok égeti, karcolja a torkát; a túlságos fényözön fárasztja a tekintetét; ez az ellenséges táj vérig sebzi. De most már késő; nem térhetünk vissza. Pár óra, és Touggourtban leszünk.

Erre emlékszem legkevésbé, az útnak ez utolsó részére, jóllehet csak a minap történt. Nem tudom elém idézni a második nap tájképeit, sem azt, hogy mihez fogtam Touggourtban. Csak arra emlékszem, még ma is, hogy mennyire siettem, s milyen türelmetlen voltam.

Reggel igen hideg volt. Este meg égő számum kezdett fújni. Marceline, az úttól elcsigázva, alighogy megérkeztünk, lefeküdt. Azt hittem, kényelmesebb szállót lelek; a szobánk valóságos odú; a nap, a homok és a legyek mindent beleptek, beszennyeztek, tönkretettek. Mivel nem ettünk hajnal óta, azonnal megrendelem a vacsorát; de Marceline-nek semmi sem ízlik, s nem hallgat a kérlelésemre. Hoztunk magunkkal teafőzőt. Én bajlódom ezzel a semmiséggel. Vacsorára be kell érnünk egy kis száraz kaláccsal és ezzel a teával, amelynek a táj sós vize egészen elrontotta az ízét.

Valami végső jószándék otthon marasztal, Marceline mellett. S akkor hirtelen úgy érzem, hogy engem is minden erőm elhágy. Ó, a hamu fanyar íze! Ó, lankadás! Keserve az emberfeletti próbálkozásnak! Alig merek ránézni; tudom, hogy a tekintetem, ahelyett, hogy az övét keresné, rászegeződik majd, iszonyodva, két fekete orrlyukára; mily szörnyű ez a szenvedő arc! Ő se néz rám. Érzem a szorongását, mintha csak a kezemmel nyúlnék hozzá. Sokáig köhög; aztán elalszik. Olykor heves borzongás rázza." ( André Gide: Meztelen, 120-121 )

A szolga boldog, csak mert szereti az embereket, nem érti; a felesége nem számít.., most már késő volna visszafordulni...; s ő maga is..., amit korábban szépnek látott: "Bevallom derűsebbnek hittem ezeket az oázisokat." 

Ki-mi nem derűs itt?

Aki irtózik a fénytől.., s mégis oda megy?

Ki borzad a tisztességes emberektől..., ám ha nem foglalkozna velük, nem is borzadna...

Leginkább irigykedik, úgy vélem, ahogy egy esti filmben hangzott el...; úgy kapcsolgatás közben hallottam, egy esküvőn beszélget egy fiatal pár, vendégek az ifjú párról: "Biztos az a mantrájuk: Veled leszek örökké, fúj, de uncsi!" 

Irigykednek.

Szeretnék, ha valaki őket választaná mindörökre, de cserébe nekik ne kelljen..., mert ők még fiatalok...

 

"Legjobban, bevallom, az rémít meg, hogy még nagyon fiatal vagyok. Úgy érzem néha, hogy az életem igazában még meg se kezdődött. Ragadjatok el erről a helyről, s adjatok értelmet az életemnek. Magamtól nem találok már sehol. Lehet, hogy felszabadultam, de mi haszna? Hogyha fáj ez a hasznavehetetlen szabadság. Ne higgyétek, hogy bán a bűnöm, ha éppen így akarjátok hívni, azonban be kell bizonyítanom magam előtt, hogy nem hágtam át a jogomat.

Amikor hajdan megismertetek, szívósan tudtam gondolkozni, s belátom, hogy enélkül igazi ember meg nem élhet; ez azonban nincs már meg bennem. Azt hiszem, az éghajlat hibás benne. A gondolat elgyávul az örökösen kék égbolt alatt. Itt a keresésé lehetetlen, oly közel éri a kéj a vágyat. E fény és a halál között nagyon is jelenvalónak érzem a boldogságot, s nagyon is egyformának a kelégülést. Olykor, napközben, lefekszem, hogy így csaljam meg a napok méla hosszát s tűrhetetlen renyheségét.

Van itt, amint látjátok, néhány fehér kavicsom: az árnyékban megfürösztöm, aztán a tenyeremben tartom őket, amíg végleg el nem apad ez a megnyugtató frissességük. Akkor aztán újrakezdem, cserélgetem a kavicsokat, s megint az árnyékba teszem mindazokat, amelyek már langyosak. Az idő múlik, s végre itt az este… Ragadjatok el erről a helyről; egyedül nem tudnék már elszakadni. Valami elpattant az akaratomban; nem tudom, hol leltem annyi erőt, hogy El Kantarát otthagytam. Néha félek, hogy amit levetkeztem, ellenem fordul és bosszút áll. Szeretnék mindent újrakezdeni. Szeretnék megszabadulni vagyonom maradványaitól; látjátok, ezek a falak velük vannak még telerakva … Itt szinte semmiből élek. Egy félig-francia vendéglős gondoskodik az életemről. Az a fiú hozza ide, aki elfutott előletek, minden reggel és minden este, pár garasért és némi cirógatásért. Idegenekkel szemben vad, de hozzám hű és gyengéd, mint egy eb. A nénje Uled-Nailból való, aki telenként visszatér Constantine-ba, s ott a testét árulja, abból él. Igen szép lány, s eleinte tűrtem, hogy olykor velem töltse az éjszakáit. De egy reggel öccse, a kis Ali, együtt talált bennünket még az ágyban. Szörnyen felháborodott, s öt napig felém se nézett. Pedig hát igenis jól tudja, hogyan és miből él a nénje; azelőtt úgy beszélt erről, mint akit mi sem feszélyez… Talán bizony féltékeny volt? a kópé, annyi bizonyos, mégis elérte a célját; mivel részben bosszúságból, részben hogy el ne veszítsem Alit, azóta nem hálok a leánnyal. A leány nem haragszik érte, de ahányszor látjuk egymást, mindig nevet s csúfolódik, hogy a fiút még nála is jobban szeretem. Azt mondja, Ali tart vissza itt is. Talán igaza is van…" ( André Gide: Meztelen, 124-125 )

Így a teljesség gátlástalan keresésében senkik leszünk..., valódi élő halottak, akik adni már nem képesek, s mások szeretet cseppjeit koldulják..., mert a spirálban lefelé pörögve mindenük elveszett.

Ménalque ( az Ördög ): "De a legtöbben azt hiszik, hogy csak az a jó, ami kényszerrel érhető el; csak eltorzultan tetszenek maguknak. Senki sem óhajt önmagához hasonlítani. Mindenki választ egy mintát és utánozza, sőt, még a mintáját sem ő választja; elfogadja készen, ahogy kapja.  (...) Az utánzás törvénye; én úgy hívom: a félelem törvénye. Mindenki fél, hogy magányossá válik; és aztán nem válik semmivé sem. Gyűlölöm et az erkölcsi tériszonyt; ez a legrosszabb gyávaság." ( André Gide: Meztelen, 79-80 )

Ki ne tudná, az "ördög" biztosan, ez is egy "minta", s ezt David Riesman már pontosan leírta..., mindenki más akar lenni, épp ettől annyira egyformák. 

 

Minden tükör...

Útjuk végén hiányzik a kapu... ~ Na most figyelj, nagypofájú! 1.

Na most figyelj, nagypofájú! 1.

"Úgy tekintette az egészet, mintha csupán valami időtöltő játék vesztese lenne." ( Hölderlin, Hüperion, 226 )  

 

 

Mind folyton igyekeznek valahová, mégsem jutnak el sehová..

Mint a halottak Valéry kisregényében..., ráérnek "hülyeségeket" beszélni..., majd kijön okosság is a a szájukon..., ott az egész örökkévalóság!

Nincs elv, nincs minta, van idő..., Valéry bölcsesség földje, ha sok az idő bármit mondhatsz.

"Itteni öröklétünk szinte csábít, hogy ne takarékoskodjunk a szavakkal. Ez a végtelen idő vagy nincs is egyáltalán, vagy minden elképzelhető kijelentést tartalmaznia kell, a helyeset éppúgy, mint a hamisat. Nyugodtan beszélhetek hát, nem kell félnem, hogy tévedek, mert ha most tévedek, később majd igazat szólok, s ha igazat szólok, egy kicsit később majd bizonnyal tévedek." ( Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész, 15 )

Hülyeségeket?

"— Csak ne sértegess! — húzta fel az orrát Mohó. — Én nem holmi közönséges, faragatlan zsivány vagyok, hanem kifinomult ízlésű, okleveles és ezért roppant ideges." ( Stanislav Lem, Kiberiáda, Hatodik utazás, Avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára, 509 )

Minél inkább hülye vagy, annál sértődékenyebb..., senki sem szeret proli lenni, még ha az is, azt meg főleg nem, ha emlékeztetik erre.

Ő szabad ember.

"Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 ) 

Kiterjesztjük, de most még fiatalok vagyunk, miénk a világ!

Meddig is?

Minek is?

Dosztojevszkij már figyelmeztetett bennünket, ez öngyilkosság.

"…most mindenki azon igyekszik, hogy minél jobban elkülönítse a saját személyét, és egymagában akarja élvezni az élet teljességét, holott minden ilyen erőfeszítésnek csak teljes öngyilkosság lehet a következménye az élet teljessége helyett, mert saját lénye érvényesülésének teljessége helyett ki-ki a legtökéletesebb magányba süllyed." ( Dosztojevszij: Karamazov testvérek ) 

"A hordó tele volt dohos levegővel, elfacsarodott az orruk, ha beleszagoltak, de a démont ez nem érdekelte; Trurl a hordóra ültette a parányi démont, éppen a lyuk fölé, lovagló ülésben, melléje szerelt egy hatalmas dobot papírszalaggal, hozzá a briliánsirónt, amely már remegett a munkakedvtől, és kezdődött a kopogtatás — titi-tá, titi-tá, mint valami távírdában, csak milliószor gyorsabban. Vígan rezgett és vibrált a briliánshegyű tollacska, az információkat tartalmazó papírszalag pedig lassan folydogálni kezdett a nagyon piszkos és rendkívül szemetes pincepadlóra.

Mohó zsivány leült a hordója mellé, száz szeme elé emelte a papírszalagot, és olvasni kezdte, mit halászott ki a Démon mint információs szűrő, a molekulák örök ugrándozásából; és a becses tudnivalók rögtön annyira lekötötték, hogy észre sem vette, amint a két mérnök sietve kiosont a pincéből, iszkolt a hajóhoz, kettőt-hármat rántott rajta, kiemelte a gödörből, aztán beleugrott, és hajrá! Tudták ugyanis, hogy a Démon remekül működik ugyan, de tevékenysége nyomán Mohóra nagyobb gazdagság zúdul, mint remélte.

A zsivány pedig üldögélt a hordójának támaszkodva, és a briliánstű kopogása közben, amellyel a Démon a papírszalagra írta a molekulák táncából kiszűrt információkat; olvasta és olvasta, mivel kell irtani a lenfojtó arankát, és hogy a labándiai Petrus király lányát Garbundának hívták, és mit evett reggelire Rőtszakállú Frigyes, a sápatagok császára, mielőtt hadat üzent a lombard népnek, és hány elektronhéjat számlálna a termonólium elem atomja, ha ilyen elem egyáltalán lehetséges volna, és mekkora a kukuruc nevű kismadár csőre, melynek motívumával a maruláj nép vabendi őskultúrája idején az égetett kerámiákat díszítették, milyen ízű a tengeri moszat a Fulladjbele-óceánban, és milyen illatú a lullabáj virág, amelyet az ómalfandi vadászok a hajnali körvadászaton mentéjükre tűztek, és hogyan kell ikozaédert szerkeszteni, és ki volt Fafuciusznak, a buvácok balkezes nádorjának házi ékszerésze, hány filatelisztikai folyóirat jelenik majd meg a hétezer-hatszáztizenkettedik évben Miafranciában, és hová temették a szépséges Darázsderék Kebelillát, akit részegen megfojtott egy bizonyos Huli Gános, és miért játékos a macskacápa a fekete tengerekben, és melyik lénynek van a világmindenségben a legkékebb kancsal szeme, miért nem esznek mohát a sárkánytarajos bolhák; és milyen szabálytalanságért ítélnek büntetőrúgást a sundabunda játékban, és hány szem kavicsból állt az a kupac, amelybe Gácsérfalvi Titusz dühében belerúgott, miután megcsúszott, és hasra vágódott a bumbumfalvi országút nyolcadik kilométerénél, a Zsémbes Kísértetek völgyében — és kezdett már a zsivány mérgében pukkadozni, mert fölsejlett benne, hogy mindezekkel a tökéletesen igaz és értelmes információkkal végül is nem ér semmit, hiszen olyan zagyvaság lesz belőle, amelytől szétreped a feje, és megroggyan a lába. A Másodfajú Démon pedig rendületlenül szorgoskodott másodpercenként háromszáz millió bites sebességével, mérföldszám kígyózott már a papírszalag, fehér pókhálóként lassan belepte az okleveles zsivány páncélját, de a briliánstű egyre csak vibrált, és a zsivány folyvást remélte, hogy előbb-utóbb hallatlanul fontos dolgokat tud meg, olyanokat, amelyek feltárják majd előtte a Lét Lényegét, ezért mindent elolvasott, ami a briliánstű alól kikerült, elolvasta a tülökorrúak sirató énekeit és a papucspomponok méretét Gondvána földrészen, megtudta, milyen vastag a frásztörökök országában élő denevér füle mögött növő három szőrszál, milyen átmérőjű, évi átlagban véve, a nekeresdföldi csecsemők feje lágya, milyen fanfárt harsonáznak az udvari báldorok a nagy Kuruttyán Kangabanga fővezér tiszteletére, mi a harapós paduc kedvenc tartózkodási helye, és milyen módokon főzik Rakamóciában a gyömbéres békalevest, mitől toporzékol a dühös marszuk medve, és hogyan idomítják a nemértemföldi szelindeket, és hány m betűvel kezdődő redőnyjavító szerepel Röhögnömkell város közületi telefonkönyvében, és milyen ízű lesz a barna sör, ha tévedésből heringsalátát kevernek bele…

Káprázott már a szeme, és mennydörgő hangon felordított, mert torkig volt, de az Információ addigra már körülcsavarta háromszázezer mérföld papírszalaggal, úgyhogy moccanni sem bírt, és tovább kellett olvasnia, hogyan írta volna meg Milne a Micimackó második fejezetét, ha éppen fájt volna a foga, mire gondol a vénlánysága miatt szomorkodó bálna, és hogyan udvarolnak a sivatagi rókák, mit szuszog a telefonba a kis rinocérosz, és hogyan kell megfoltozni a kilyukadt szeneszsákot, és hány lába van együttvéve Tányértalpú Dorkának és Zebulonnak, és milyen vérfagyasztó titok elárulásával késztette vad menekülésre királyi nagybátyját a szép Ifigénia hercegnő a krajnai kocsma előtt, és miért mondják, hogy garázst és darazsat, nem pedig darázst és garazsat, és hány kék folt lehet egyszerre egy sápatag bőrén. Aztán hosszú sorozat következett arról, hogy mi a különbség a bárga sarack és a sárga barack között, például hogy az előbbi kopasz, az utóbbi pedig molyhos, aztán hogy milyen szavak rímelnek a káposztás cvekedli szóra, és milyen vend nyelvű szitkokkal sértette vérig a mucsai Ulm pápa az ucsai Mulm antipápát, és mely lénynek van a teremtésben topáz szeme és lélekirtó szürke pillantása. Mohó ekkor már nagyon kétségbeesett, kézzel-lábbal kapálózva próbált szabadulni a papírhalom alól, de hiába; tépte, szaggatta a mérhetetlen papírszalagot, de olyan sok szeme volt, hogy valamelyik elé mindig került egy-két új információ, tehát akarva, nem akarva meg kellett tudnia, hogy mennyi monszunpótlékot kap egy házmester Indokínában, és miért mondogatják a flamingóföldi guzurmánok, hogy „öreg csibésznek sötét a város”. Ekkor csüggedten lehunyta valamennyi szemét, és mozdulatlanná dermedt az információlavina súlya alatt, a Démon azonban tovább árasztotta a tudnivalókkal teli papírszalagot. Ilyen szörnyű büntetés érte Mohót, az okleveles zsiványt, amiért olyan mohón vágyott mindenfajta ismeretre.

Máig is ott ül a zsivány szemetes pincéje mélyén, papírhegyek alatt, s a pince félhomályában ragyogó szikraként vibrál és táncol a briliáns írótű, mindazt feljegyezve, amit a Másodfajú Démon kihámoz a levegő molekuláinak ugrándozásából az öreg hordó mélyén; és a szerencsétlen Mohó, tehetetlenül nyögve az információözönben, kénytelen minden adatot tudomásul venni a pomponokról, bonbonokról, meg a saját, itt leírt kalandjáról, mert az is ott van valahol, valamelyik kilométer papírszalagon — éppúgy, mint minden más történet és jóslat mindarról, ami valaha megtörtént és történni fog, a napok kialvásáig; és nincs számára segítség, mert ilyen szigorú büntetést szabtak rá a mérnökök csúf útonállásáért — hacsak valamikor meg nem áll a dob, mert kifogy a papírszalag." ( Stanislav Lem, Kiberiáda, Hatodik utazás, Avagy hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára, 510-512 )

"Bizonyítsa be, Michael, hogy nincsenek elvei; (...)" ( André Gide: Meztelen, 81 )

Bármi jöhet, csak ne érezzük magányunk és haszontalanságunk nyomasztó súlyát.

S akik értelmesen élnek a méltósággal vállalt szenvedés helyes tudatában, azokat nem is értjük...

"Micsoda rossz robot törhette meg ezeket a szép testeket? Az egész, mint egy korai összeomlás... Kikérdeztem mindannyit. Bachir edényt mosogat egy kávéházban; Ashur követ tör az úton, pár keserves garasért; Hammatar elvesztette fél szemét. Ki hitte volna? Sadeck jó útra tért; bátyjával kenyeret árul a piacon; minthogyha meghülyült volna. (...) A tiszes pályák mind butítók! Itt is, megint csak azt találnám, amit úgy gyűlöltem odahaza? Bibaker? Megházasodott. Még tizenöt éves sincs. Micsoda torz őrület!" ( André Gide: Meztelen, 119 )

Siess hát élni..., mint Bret Easton Ellis "hősei"..., buliból buliba; mint egy vesszőfutás olyan így ez az élet.

Bementem a szobába, de fennmaradtam; meg akartam örökíteni ezt az egyetlen éjszakát, bevésni az emlékembe, végleg magammal tartani; habozva, hogy mit tegyek, felvettem a könyvet az asztalomról - a Bibliát -,s felnyitottam, a véletlenben bízva; közel hajolva, jól láttam a betűket a holdvilágnál; és akkor, ott, olvastam Krisztus szavait Péterhez, azokat a szavakat, amelyek örökké kísérnek, azóta is: "Amíg fiatal vagy, Péter, magad öveznéd fel magad s arra jársz, amerre akarsz; de amikor majd megöregszel, kiterjeszted kezeidet... kiterjeszted kezeidet..." ( André Gide: Meztelen, 41 )

 Ha életnek lehet ezt nevezni..., s élőknek a benne levőket.

 

 

Szegények, gazdagok együtt mindannyian.

Szenvedni nem szenvednek ők, csak épp...

Csak éppen üresek, mert hiába mennek igyekeznek

Útjuk végére nem érnek soha.

Mehetnek immár örökkön-örökké.

Útjuk végén HIÁNYZIK a kapu, az utolsó kapu,...

Igen, e menetelés végtelen - bal-jobb-bal-jobb...

Hisz ők - HALOTTAK.

 

( Dino Buzzati: Képes poéma )

Mert van szellem, melyre létünk támaszkodik... II. ~ "most már Isten maga válik benned hatékonnyá; szelíd erőszakkal" / "...hanem az Isten ismerete."

Aminek tudatosulnia kell... II.

"Istenem, mindenem!" ( Assisi Szent Ferenc )

 

 

Ez Assisi Szent Ferenc mantrája volt...; de kell-e ismételgetni Isten nevét? 

 

Csudamód már a tudat is elég:

"Alakítsd ki magadban azt a szokást, hogy naponta sokszor gondold: „Isten” – s közben lassan lélegezz, nyugodtan és lazított arccal ülj, s hamarosan érezni fogod, hogyan árad érezhetően beléd Isten nagy nyugalma. Mennél inkább teret adsz önmagadban az isteninek, annál messzebb kerülsz a világtól, és mind kevesebb lesz benned a félelem. Ezen kezdet után már egyáltalán nem kell magadnak oly sokat tenned, mert most már Isten maga válik benned hatékonnyá; szelíd erőszakkal mind szebben és világosabban mutatja meg, neked, mily balga vagy, ha a világ felé fordulsz, amikor már bármikor képes vagy magadban megtapasztalni Istent.

Most már – aszerint, hogy milyen alkat vagy – vagy abban leled a kedvedet, hogy magadat és az életedből mindent odaadsz Istennek az iránta való szeretetből, vagy – ha tevékeny ember vagy – ezután már csak Istenért dolgozol, és erőidet csak a szeretet szellemében engeded működni.

Mert van szellem, melyre létünk támaszkodik..., ez méltóságunk alapja.

 

 

Ettől kezdve a világ nem fog rajtad. Mennél erősebben odaadod magadat Istennek, annál kevésbé lesz jelentősége számodra a világnak.

De amilyen mértékben ismét teret engedsz a félelemnek vagy harcosan védelmezed énedet, annál erősebben érintenek a visszaesések; azonban ezek is mind újra elvezetnek Istenhez, míg aztán egyszer csak nem lesz több visszaesés és egészen és teljesen Istenben élsz. 

Ettől kezdve a tested egészséges, a szellemed mindig jókedvű és örömteli. Hivatásbeli munkád nem esik majd nehezedre és eredményes lesz." ( Swami Sivananda: Hogyan szenved vereséget a félelem? )

Lesz mit tenned! 

Mind küldetéssel születtünk, "izenettel"..., s igyekszünk azt célba juttatni. Az "izenetet" egyfajta sejtésnek, tudattalan tudásnak foghatjuk fel mely "szelíd erőszak".

Életem legképzettebb tanítója egy rózsafüzéres öregasszony volt,  anyósom..., ha még a 8 általánosa sem volt meg, honnan tudhatott olyan sokat? Nyilván nem az iskolapadban szerezte.

 

 "- Az Emberiség gyermekei - mondta a szellem a két szerencsétlenre nézve. Hozzám futottak, hogy vádat emeljenek szülőik ellen. Ez a fiú: a Tudatlanság és az a lány: a Nyomor. Őrizkedj mindkettőtől és egész rokonságuktól. De leginkább a fiútól, mert az ő homlokára a Kárhozat van írva, ha nem akad senki, aki letörölje onnan." ( Dickens, Karácsonyi ének )

 

Csak a szeretet és tudás számít..., - nem akármilyen tudás, de abból a lehető legtöbb:

 

"Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete." ( Oz 6,6 )

 

2020. 07. 16.