Λογος ~ What is Love? IV. ( excommunicatio ) / Savonarola - "A világ határtalan nyomorúsága s az emberek gonoszsága arra ösztönzött, hogy kolostorba lépjek."/ Anatémák III.

 Kijelentem, makacs vagyok... ( "Pertinacem me assero, temerarium nego." ) I.

 

 

"Szeretett fiaim! Üdvözletünk és apostoli áldásunk!

Szavahihető és tudós férfiaktól, egyházfiaktól és világiaktól egyaránt számtalanszor értesültünk arról, hogy egy bizonyos fra Girolamo, a prédikáló rend tagja, s mint
mondják, a florenci San Marco vikáriusa, bűnös tanokat terjeszt Florenc városában, a Krisztus Urunk vére által megváltott lelkek legnagyobb kárára és romlására. Mindezt szívünk legmélyebb rosszallásával hallottuk.

Mivel reméltük, hogy nevezett fra Girolamo hamarosan belátja tévedését, s elhagyván e veszedelmes utat, a szív őszinte hajlandóságával visszatér Krisztushoz és köteles alázattal a Szentegyházhoz, megparancsoltuk neki, hogy az engedelmesség szent kötelességénél fogva jöjjön el hozzánk, és tisztázza tévedéseit.

Egyes dolgokat meg akartunk vizsgálni, és ezért megtiltottuk neki, hogy folytassa beszédeit, de ennek a parancsnak sem engedelmeskedett. Mi azonban jóhiszeműen és nagyobb megértéssel, mintsem az ügy természete megengedte volna, elfogadtuk kifogásait. Abban a reményben viseltük el engedetlenségét, hogy szelídséggel vissza tereljük az engedelmesség útjára, de ő parancsunk ellenére ismét szónokolni kezdett. Minthogy várakozásunk hasztalan volt, sőt egyre megátalkodottabbnak mutatkozott, november 7-én, pontifikátusunk ötödik évében, in forma brevis, felszólítottuk az engedelmesség szent kötelességénél fogva, a kiközösítés fenyegetésével, bogy a Florencben levő San Marco kolostort egyesítse az új, általunk alapított római-toscanai kongregációval. De erre sem volt hajlandó. Nem engedelmeskedett ezután sem leveleinkben adott parancsainknak, mibe se vesz bennünket, és még ma is ugyanolyan megátalkodottnak és gonosznak mutatkozik.

Mindezért meg kell ragadnunk a legalkalmasabb eszközt. Tekintettel kell lennünk az ottani lelkek üdvösségére, melyeknek gondozása ránk ruházott, hivatalunknál fogva kötelességünkké tétetett, nehogy az ítélet napján tőlünk kérjék számon vérüket.

Megparancsoljuk hát nektek, az engedelmesség szent kötelességénél fogva és az excommunicatio latae sententiae, nevezett fra Girolamót az ünnepnapon összegyűlt nép előtt nyilvánítsátok kiközösítettnek. Szorítsatok mindenkit arra, bogy ilyennek tekintse, mert nem hallgatott apostoli figyelmeztetéseinkre, és nem teljesítette parancsainkat.

Figyelmeztessetek mindenkit, férfiakat, nőket, világiakat és egyháziakat, papokat, barátokat egyaránt, bármily rendből valók, bármily rangot viselnek légyenek is, hogy a nevezett kiközösítettel és eretnekségben gyanús egyénnel az excommnicatio következménye miatt ne érintkezzenek, s vele ne mutatkozzanak. Tilos beszélni véle, és senki se dicsérje őt kiközösítését előidéző beszédei miatt, avagy bármely más okból. Akár közvetve, akár közvetlenül, tilos őt segítségben, támogatásban részesíteni. Tilos a nevezettet tartózkodási helyén vagy kolostorában felkeresni.

Végül megparancsoljuk nektek, együttesen és külön-külön, hogy engedelmeskedjetek mindenben szeretett fiunknak, a szent teológia professzorának, barátunknak és biztosunknak, Giovanni Victori da Camerinónak. Álljatok mellé, és engedelmeskedjetek neki minden dolgában, amely fra Girolamo elleni eljárásban szükségessé válhat.

Adatott Rámában, Szent Péter városában 1497. máj. 12-én, pontifikátusunk ötödik esztendejében."

 

Ezt a firenzei Savonarola szobrot ritkán mutatják..., még mindig ott áll..., kissé bátortalanul de magasba emeli a keresztet, de körülötte senki sincs, csak egy üres üveg a talpazaton.

 "De az Úr, a te Istened nem hallgatta meg Bileámot, és az átkot áldássá változtatta. Mert az Úr, a te Istened szeret téged." ( MTörv 23,6 )

A bódhiszattva ( बोधिसत्त्व ) II. / Pronobis

 Pro nobis I.

 

Én a sötétségért vagyok, ő meg ellenem, én vagyok tehát az erősebb...

„Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.” ( Mt 5,39 )

( ἐγὼ δὲ λέγω ὑμῖν μὴ ἀντιστῆναι τῷ πονηρῷ · ἀλλ’ ὅστις σε ῥαπίζει εἰς τὴν δεξιὰν σιαγόνα, στρέψον αὐτῷ καὶ τὴν ἄλλην · ) 

 

 "Egyetlen hét alatt Reden és Redding, két szénbánya, tűz és víz, robbanás és árvíz, háromszáz halott és hatvan halott; ismét két csatavesztés azon az arcvonalon, ahol az ember a természettel vív, és aminek kárát mindig a szegény ember, a kétkezi munkás vallja. Megint néhány darab szénnel több, amihez vér tapad; a föld pedig tovább forog; senki kalaplevéve nem tiszteleg a munka örökös harcterén elesett ismeretlen hős előtt. Reden és Redding, egy lengyel és egy skót bánya, két új név a vesztett csaták hosszú listáján. Az újságok megírták, hogy a Reden bánya égésekor háromszor szállt le a tárnába egy bányász, hogy betemetett társait mentse, kétszer húzták fel eszméletlen állapotban, harmadszor már holtan. Ez az ember különös véletlen folytán olyan nevet viselt, amelynek jelképes volta megdöbbentő: Pronobis volt a neve, azaz Érettünk vagy Helyettünk. Érettünk" háromszor szállt le az égő tárnába, és meghalt „Helyettünk". „Érettünk", a mi nevünkben vitt segítséget a betemetett embereknek. Nem tudjuk meg az újságokból, milyen ember volt. Lehet, hogy olyan, mint általában a bányászok: egy kicsit sápadt, sovány és inas, nehéz léptű, ferde vállú, lehet, hogy hasonlított bárki máshoz, de a név, amelyet viselt, hármas útja és barátaiért elszenvedett halála megörökíti és jelképessé teszi alakját. Magát Krisztust is illethetnénk a nevével. A süllyedő Titanic távírásza ott maradt a fülkéjében, hogy szerteküldje a világba a segélykérők jelét: S. O. S. Kitartott őrhelyén, s mialatt a mentőcsónakok elrugaszkodtak a süllyedő hajótól, a távírász vele együtt süllyedt el. De emlékezzünk egy nemrég történt katasztrófa japán távírászára. Szinte minden alkalommal, amikor a sors megsemmisítő csapást mér az emberekre, s arra, amit alkottak, akad egy Pronobis: a pillanat tragikus fényében elvillan egy emberi arc, és ismét eltűnik a sötétben; de ez a pillanat elég ahhoz, hogy az ember végtelenül szeretni kezdje az embereket. Bizonyos, hogy sehol a világon nincs a hősöknek aranykönyvük, amelyben feljegyeznék mindazoknak tetteit, akik bátran segítettek, kitartottak, s kockáztatták életüket, mert a történelem átlép az embereken. Ugyan ki tudja még előkotorni emlékezetéből Titanic távírászának nevét? Ki és mikor írja meg az aktív emberi élet „acta sanctorum et martyrum"-át? Minden képviselőnek, minden irodalmárnak, miniszternek, és tudom is én, még kinek, megvan a kis helye ott, amit úgy neveznek: „történelem". Pronobis nem vonul be semmiféle történelembe, mert örök; semmit sem jelent az emberiség fejlődésében, ő csak... fenntartja az emberiség legnagyobb értékét, s ez oly időtlen tett, hogy a legkönnyebb megfeledkezni róla. Pronobis nem tett semmi újat; biztosan  volt már egy Pronobis az égő Szodoma- és Gomorrában, és Árbahám nem találta méltónak az illetőt arra, hogy megmentse, mert közönséges bűnös volt; de a legnagyobb szükség órájában többet tett vagy megpróbált többet tenni, mint tíz igaz. Biztos, hogy egy Pronobis segített embertársainak a vízözön idején, de Noé mint különleges állatfajt nem engedte be a bárkába, mint ahogy mi sem engedjük be a történelembe vagy az újságok címoldalára. Istenem, milyen természetes, hogy minden katasztrófa alkalmával akad egy Pronobis! Szójátéknak látszik, de nem térhetünk ki különös erkölcsi logikája elől: amit Pronobis tett, értünk, helyettünk tette. Mindegyikünk helyett ő szállt le az égő tárnába, hogy ne kelljen borzadnunk, hogy az egész emberiség nem sietett hanyatt-homlok a pusztulásra ítéltek segítségére; mindannyiunk helyett kockáztatta életét, hogy fennmaradjon az emberi áldozatkészség becse, megváltott bennünket halálával a tehetetlen részvét lidércnyomásától. PRO NOBIS! Hány népvezér vagy költő, a világ hány nagysága tudná tartalommal megtölteni ezt a különös nevet? Inkább a már feledésbe merült katasztrófák elfeledett hősei tették meg ezt. ORA PRO NOBIS, könyörögi érettünk, mondja a mindenszentek litániája. E világ szentjei és vértanúi nem az égben könyörögnek érettünk, hanem itt a földön, a mi szívünkben könyörögnek az emberiségért, hogy ne veszítsük el beléje vetett hitünket. MORERE PRO NOBIS, halj meg, Pronobis, halj meg értünk és helyettünk, ha megint egyszer szükség lesz rá, hogy a csapások közepette, amelyek az emberiséget sújtják, valaki ragyogó példáját adja a szeretetnek és bátorságnak. REVIVE PRO NOBIS, térj vissza közénk minduntalan, mert meg van írva a sors könyvében, hogy még sokat szenvedünk, és sokszor emeljük fel szemüket egy sugárzó emberi arcra.(1923 )" ( Karel Capek, Emberi dolgok, PRONOBIS, 171-172 )

 

 

"The Heroic Names Of Postman’s Park - City Of London, The decorative 'Memorial to Heroic Self-Sacrifice' is a moving, heart warming site listing the names of brave civilians who died saving others."
 

A markioniták, gnosztikusok és manicheusok igazsága kezd "felfényleni"...

"REVIVE PRO NOBIS, térj vissza közénk minduntalan, mert meg van írva a sors könyvében, hogy még sokat szenvedünk, és sokszor emeljük fel szemüket egy sugárzó emberi arcra."

Κένωμα I. / ομιλία VII./14. ~ Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását. ( θυσία αἰνέσεως δοξάσει με, καὶ ἐκεῖ ὁδός, ᾗ δείξω αὐτῷ τὸ σωτήριόν μου. )

 A csillagos ég felettem és az Isteni Törvény bennem...

"Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem." ( Immanuel Kant )

Végső soron Kant gondolatában is az "ítélet" bújik meg. Ha van ítélet, milyen lesz és mi alapján lesz meghirdetve.

Ám ha figyelmesen olvastunk eddig..., a legrosszabb az lenne, ha nem is lenne..., egy elmarasztaló ítélet is "valami lenne", egy "semmi" helyett.

"Csillagok sem ragyognak, semmi sincs, ami integethetne, nincs semmi; csak fagyos káprázat van. A tiszt lehajtotta a fejét. (...) Ah, hát minden megdermedt a fény zúzmarája alatt? Sehol se mozdul meg valami állat, sehol se tör magának utat egy ürge a fűben, sehol se csipog fel egy kismadár, hogy életjelt adjon magáról? Hát a világ dolgai csak látomások. És nincs más, csak földöntúli fény és egy magányos ember, aki megremeg a didergő fénytől? 

Hirtelen egy széles, hatalmas hang csattant fel benne, mintha a holdfény szólalt volna meg: nincs törvény! 

A tiszt mozdulatlanná merevedett. Ki beszél? Ki mondhatja azt, hogy nincs törvény? Halld, mi mindannyian törvény előtt állunk; a törvény úgy körülvesz bennünket, mint a látóhatár köríve. Hát tehetnénk-e valamit, ha nem kellene tennünk? Hogyan tarthatnám össze harminc katonámat, hogyan parancsolhatnék nekik, ha nem volna törvény? Hova mennék most, ha nem volna törvény? Nem volna igazságszolgáltatás; ember se volna törvény nélkül; semmi se volna, a világ összeomlana! 

Nincs igazságszolgáltatás! - felelte a holdfény hangján beszélő nyugodt hang. 

Hogyan, vitatkozott a tiszt keserűen, hogy mondhatod, elítéltem mert sebesültet ölt. A törvény nevében cselekedtem. És ha nem volna törvény, hogy nincs igazságszolgáltatás, a lelkiismeretem nevében cselekedtem volna, helyben leütöttem volna; szétverhettem volna a fejét a revolverem agyával, és a lelkiismeretem nyugodt maradt volna. 

A végtelen hang ismét megszólalt: nincs lelkiismeret! 

 Az ítélőszék elnöke kiegyenesedett, hogy ellene szegülhessen a szörnyű hangnak. Nézz a peronra, mondta szenvedélyesen, három megölt katona fekszik ott. Három fiatalember. Reggel meg éltek, nevettek, nyers, vidám hangon kiáltoztak, mint a játszó gyerekek. Ha meglátod őket, sírva fakadsz, és a lelkiismereted és igazságérzeted őrült dühöt ébreszt benned; verekedni fogsz és ítélkezni fogsz, haraggal és részvéttel, és ha Isten vagy, nem tehetsz egyebet, mint hogy igazat adsz az embernek. 

A holdfény hangján beszélő hang hallgatott. 

A magányos ember a merev fénnyel megtöltött tejszínű égboltozat felé fordította fejét. 

S ekkor megszólalt a hang: nincs Isten! 

Az ember megremegett és elborzadt. Talán a legkisebb fűszál is, a porszem az országúton, a fehér kő, az elítélt ember küszöbön száradó vérének cseppjei is felkelnek az ég ellen, és kikiáltják tiltakozásukat! Védik majd az Istent, szenvedélyesen bizonyítják létét, vagy legalább megszólalnak! Legalább megrémülnek! Csend, halálos csend. Csak az egyik alvó katona szólal meg álmában valahol hátul. Különben semmi se mozdul. Végtelen messzeségbe dermed a táj az úr hallgatása alatt.

Hát én? - rémül meg az ember, bennem se szólal meg a hang, hogy válaszoljon? Nekem se ad jelt senki? Senki. Semmi se segít rajtam?

(...)

Nincs semmi. Nincs egyáltalán semmi. Csak az űr van.

A tiszt lassan visszamegy az irodába, ahol ítélkezett, lefekszik a vaságyra, és fejéhez teszi a szegényes kis vasutaslámpát. Az apró sárga olajláng reszket, össze-összezsugorodik, saját melegénél melegszik, s az ember az ágyon nem veszi le róla szemét, amíg meg nem telik könnyel, s le nem zárul a fáradtságtól és szomorúságtól."  ( Karel Capek, Kínos történetek, Ítélethozatal, 238-240)

 

"Az apró sárga olajláng reszket, össze-összezsugorodik, saját melegénél melegszik..."